Mi, akik hisszük, hogy a téli napfordulókor már beléptünk az újba, gondoltuk, hogy az év hivatalos befejezése előtt átadjuk magunkat egy zenei-társasági és egymáshoz tartozási érzetnek. Ezt akarták elősegíteni azok, akik megálmodták és létrehozták december 29-én a Hunor és Magyar Újév-köszöntő Rockfesztivált.
Három stílust képviselő együttes melegítette a szíveket és a lelkeket, de a közös vonulat, a szabadságvágy és a magyarság megtartásának fontossága egymásba fűzte a zenei produkciókat. Hunor és Magyar a legenda szerint elindult új hazát keresni, s a megváltozott viszonyok közepette a fesztiválon fellépő együttesek is szimbolizálták az új keresés és az útkeresés fontosságát. A Dobogó Kő, a Romantikus Erőszak és az Oi-kor betöltött egy estét, adott felszabadulás-érzetet és bizonyította az előrelépés fontosságát.
A Wigwam rock klub adott otthont az újabb nemzeti rendezvénynek, amely zeneileg a rock kategóriájába tartozik, de a Dobogókő elnevezésű formáció is a magyar népdalhagyományok és az ősrégi szövegvilág feltámasztásával próbálja az idegenebb dallamokat ötvözni az ősivel és a sajáttal. A Romantikus Erőszak pedig eljutott oda, hogy nem népiesíteni akarja a rockmuzsikát, hanem a népzenét kívánja az eredeti magyar és mindennek alapját képező dallamok segítségével rockosítani a műfaj hangszerklasszikusainak segítségével. Már a zenekar neve is egy ellentét, egy nehezen összeegyeztethető kategória, és a globárpolgár-pukkasztó világban ez a tendencia úgy érvényesül, hogy a felhívással, a meghökkentéssel a magyar népdalkincs fontosságára hívják fel a figyelmet.
Az Oi-kor az a csapat, amely már az 1980-as években a külföldi irányzatok közvetítette stílusokat kívánta magyarosítani, és a tűrt-tiltott világban elsőként szólni olyan kérdésről, amely nyomta ugyan az emberek lelkét, de kimondani csak nagyon kevesen merték. A hazát, a nemzetet, a nemzetszeretetet, a honfoglalók hősiességét beemelni a köztudatba, hogyha máshol nem is, de a nyolcvanas évek szűk levegőjében azért egy kis létszámú, de meghatározó jelentőséggel bíró érdeklődési kör mindennapjaiban jelen lehessen.
Három zenekar, mely mint említettük, főleg szellemiségében kapcsolódik egymáshoz, hiszen a kifejezőeszközök hol árnyalatnyi, hol nagyobb volumenű különbsége így aztán összehozhatott egy olyan estét, amikor méltóképpen szórakozhattak, s érezhették a zene, a szó hatalmának fontosságát százak és százak a sokat megélt klubban. Hogy miért lényeges mindez? Egyik oldalról ömlik ránk a szenny, érik az embereket a kommunikációs hatások, és olyan mértékű a lélektorzítás, hogy a jobbak még ma sem heverték ki a december ötödikei sokkot. Annak a légkörnek a feloldása is szerepet kapott az újév-köszöntő koncerten, mert az ilyen jellegű összejövetelek nemcsak a zenéről, a szövegről, a hétköznapi álmokról, a közismert, vagy kevésbé tudatosult történelmi jelekről szólnak, hanem vastagon teret engednek a lelket is befolyásoló politikai események megvitatásának.
Abban egyezik mindhárom együttes, hogy erősíteni akarja a Kárpát-medencei magyarság ősi egységét, és a sajátos eszközeivel népművelő funkciót is be kíván tölteni, hiszen nem mindegy, hogy tudják, ismerik és fel is vállalják az emberek a magyar múltat, illetve történelmet, s keresik-e annak hiteles forrásait, vagy hagyják hogy még a régi naplók sárgult lapjait is újszínű tintával fessék át a magyar múlt céltudatos kufárjai. A Dobogókővel kezdődött koncerten a népzenei hatásvarázs és ezt fokozta úgy a Romantikus Erőszak, hogy a hazai táncházmozgalom megalapítója, ifj. Csoóri Sándor népzenész és Bese Botond dudás, a verbunkosok, a betyárdalok, és még a távoli sztyeppék több ezer éves hangzásvilágának darabkáit csempészték biztos kézzel a másutt és máskor dübörgő zenei összhatásba.
Jelen pillanatban ez lehet a járható út a Romantikus Erőszak számára, mert a csapat előtt most már nyilvánvaló a kérdés: maradjanak-e a réginél, a zúzósabb, gyorsabb dalok bemutatásánál, vagy menjenek el egy líraibb, lassúbb világba, ahol nem annyira a dinamikának és a robajnak, hanem a lélekre hatásnak és a szívhez szóló szövegeknek van súlya.
Mára eljutottunk odáig, hogy az úgynevezett nemzeti rock kategória kikerülhetetlen zenei irányzat a csonka kis hazánkban és a jelenlegi határainkon túl, éppen ezért rendkívül nagy a felelőssége is azon csapatoknak, akik így kívánnak hatni az emberek jobbik felére. A gondolat, a mentalitás, az ember személyisége visszatükröződik a zenében, a muzsikában, és akik a saját politikai elképzeléseik, ideológiájuk és belső hangjuk alapján indulnak el egy úton egy irányba, azok el is várják a megfelelő szellemi segítséget, érzelmi ráhatást. Úgy tűnik, hogy a jövőben még inkább a balladák világában találhatjuk meg megmaradásunk szellemi lehetőségeit, a népdal, a népzenei frissessége pedig visszacserkészheti szívünkbe a derűt, a reményt.
Nagyon fontos a szó ereje, ezért is dicséretes a Romantikus Erőszak célkitűzése, hogy a magyar mondavilágot helyezi középpontba, mert történt velünk annyi minden az elmúlt ezer évek során, hogy még egy kicsit sejtelmes, misztikus formában is serkentheti kitárulkozásunkat, elmélyülésünket, és a tudásanyag megszerzését.
A Romantikus Erőszak ifj. Csoóri Sándorral és Bese Botonddal Székelyföldön már előadta a legrégibb ősi magyar himnuszunkat, a Boldogasszony Anyánkat Babba Mária gyermekeinek, és a mostani koncert közönsége is nagyon készült arra, hogy meghallgathassa ezt a remekbe szabott csodás átiratot. Sajnos most ez nem jött össze, pedig egyértelműen meghatározhatja a zenekar 2005-ös tevékenységét. A koncertlátogatók jelezték is, hogy szeretnék még egyszer átélni az udvarhelyi élményt. A jelenlévők közül többen ott voltak a december 4-ei székelyföldi rendezvényen és már ott megérintette őket a Boldogasszony Anyánk zenei misztériuma. Talán a következő nagy, februári összejövetelen már elhárul minden akadály, és a csikós ruhába bújt énekes, Sziva Balázs egy másodperc alatt vigyázba állíthatja az önfeledten tapsolókat, hangos tetszésnyilvánítókat.
A Dobogó Kő a mostani koncert függvényében is még előbbre léphet a saját maga a saját maga által meghozott mérce elérésében, az Oi-kor pedig járhatja továbbra is talán még nagyobb profizmussal a már kitaposott útját.
Több mint félezren voltak kíváncsiak a koncertre, de úgy érzem, ez még kevés. Nem tudni, hol vannak, hol szórakoznak azok az emberek, akik biztosan úgy éreznek, mint a Wigwam közönsége, csak talán az előítéleteik gátolják őket. Mondhat bárki bármit, és huhoghatnak az ellenérdekelt felek, ezek a koncertek sokkal békésebbek, mint egy diszkóest, vagy akár egy egyszerű kocsmai mulatozás. Azok az idősebbek, illetve középkorúak, akik már vették a bátorságot és a fáradságot és ellátogattak ilyen koncertre, tanúsíthatják, hogy a generációk közötti ellentétek feloldásáról, nem pedig gerjesztéséről szól a történet, hiszen korra, nemre való tekintet nélkül hazában, nemzetben gondolkodó magyarok alkotják a közönséget. A fellépések zenei anyagát pedig nagyon sokan hallgatják odahaza a hanghordozókról, csakhogy éppen az élőzene közvetítette hangulat az, amely még jobban összehozhatja az embereket, ezért fontos a személyes jelenlét.
Az új évre összekovácsolódott a nemzeti zenében egy hármashalom, amelyet a Kárpátia együttes, a Romantikus Erőszak, illetve az Ismerős Arcok elnevezésű formáció alkothat persze több kisebb halom társaságában, és ez a három csapat teljesen lefedheti a nemzeti érzelmű közönséget. Még úgy is, ha átjárnak egymás koncertjeire, mert mindegyik zenekar ad egy olyan pluszhatást és többletérzetet, amely összességében kiegészíti egymást. S ha a zenében már ott az egység, a közönségben ott a kapcsolat, akkor talán átérzi ezt a politika is, s nemcsak két nagy tábor hatalomváltása jellemzi majd az elkövetkezendő évtizedeket, hanem ott lesz egy, a kultúrával, a zenével is támogatott alulról szerveződött, egymásra talált megkerülhetetlen harmadik erő.
2004. december 30.
G. Kirkovits István