A gazdaságpolitika, a társadalompolitika, vagy akár a kultúrpolitika tekintetében egyaránt a normális, mérsékelt, a valódi értékeket, a stabilitást továbbvivő, továbbépítő konzervativizmus lehet Európa nemzetei számára a helyes, előrevivő jövőkép. Európa államaiban lassú ennek a felismerése, nagyon nehezen tudatosul a sok esetben megalapozott, vagy alaptalan igényekkel fellépő, a szélsőbaloldal vagy az extrém liberalizmus  által manipulált nagy tömegek számára.

Ha a baloldal mai jellegzetességeit körbejárjuk, könnyen szembetűnhet, hogy messze nem ugyanaz, mint az 1970-es és 80-as évtizedben. Ráadásul a globalizációs háttérhatalom oldalvizein evező szélsőséges szabadkőműves és libertáriánus politikai erők – semmi közük sincs a hagyományos baloldalhoz – legfeljebb a posztmodern vagy deviáns rétegek érdekei képviseletére hangolódtak át.

Mindezek tükrében jelentős fordulatnak tűnt Olaszországban a 90-es évtized kezdetétől a konzervatív változás, Silvio Berlusconi kormányainak fellépése, építő és eredményes munkásságuk jelentős mértékben hozzájárult Itália gazdasági megerősítéséhez, nemzetközi tekintélye növekedéséhez.

Nyugat-Európa egyik legjelentősebb államában pár éve Giorgia Meloni kormánya folytatja a hatékony nemzeti-konzervatív építőpolitikát.

Egyértelmű eredményeket hozott az Fratelli d’ Italia, vagyis a vezető kormánypárt és szövetségesei (Forza Italia a a Lega di Nord) által irányított gazdaságpolitika: az ISTAT (Olasz Nemzeti Statisztikai Intézet) kimutatásai és jelentései szerint a 2022 óta jelentősen növekedett a foglalkoztatás, 2024-re 2005 óta rekordot ért el a 24,3 millió foglalkoztatotti számmal (2022-ben e szám még 23 millió 932 ezer. E szám 2020-hoz képest 1,3 milliós többlet.

Csak 2024 során 5 százalékos értékben növekedtek a beruházások, az utóbbi évek során jelentősen emelkedett a PIL (Prodotto Interno Lordo – Bruttó hazai termék). Mindez pozitív hatást gyakorol az életszínvonalra, a családok helyzetére.

A liberális politikai erők a bűnözést szinte személyes, egyéni szabadságjognak tekintik, melyekben, mint szabad versengésben játszadozhatnak a bűnelkövetők és a rendvédelmi szervek. A Meloni-kormány lehetőleg mindent elkövetett, hogy visszaszorítsa bűnözést, emelje a karhatalmi szervek, a csendőrség, a hadsereg és az igazságügyi szervek tekintélyét.

Általánosításnak, a becsületes rétegeiket talán sértő terminusnak tartom a cigánybűnözés kifejezést, inkább pontosabb a cigányság körében létező bűnözői szubkultúrákról beszélni. Nos, e tekintetben különbséget érzek a NER és az olasz kormánypolitika között. Hazánkban szinte dédelgetik a deviáns szubkultúrákat (most kaptak észbe a kábítószer-kereskedelem elleni fellépéssel), viszont Itáliában a csendőrség (carabinieri), a kormányfő, a kormánytagok nevén nevezik e jelenséget. Példaként mikor talán a Termini-pályaudvaron egy Balkánról érkezett reménységekből álló zsebes banda a bevétel elmaradása miatt csúnyán összeverte egyik terhes női tagját, maga a kormányfő is elítélte e cselekményt.

 Mindez összefüggésbe hozható azzal, hogy a kormányfő és kormánya tagjai bármely egészséges tudatú nemzethez hasonlóan büszkék nemzeti identitásukra és kultúrájukra.

Nagyon jelentős eredmény a tisztázatlan állampolgárságú migránsok áthelyezése Albániába. A kormány tagjai, például Matteo Salvini nevén nevezik az Európa tönkretételét tervező szabadkőműves ihletettségű Kalergi-tervet.

A vezető kormánypárton belül is viták folynak az 1922-43, majd a következő két év történetpolitikai megítéléséről. Az egészséges és tárgyilagos felfogású politikusok kiállnak amellett, hogy az említett korszak hozott számos értéket szociális, kulturális és gazdasági eredményt az olasz nemzet számára, ugyanakkor más, akár a baloldali irányzok mellett, és itt is látnak értékeket. Silvio Berlusconi, Giancarlo Fini ezt már három évtizede megtették. Ma a kormánypárton belül a múlt értékeit leginkább a Szenátus elnöke, a veterán politikus Ignazio La Russa képviseli, valamint a fiatal, a hadtörténeti portálokat működtető Paola Chiesa képviselő.

A szélsőbaloldali és szabadkőműves körök szemében a fasizmus csak mint szitokszó jelenhet meg. Esetükben nem elsősorban a periférizált, deviáns rétegek, önkényes lakásfoglalók, migránsok, LMBTQ stb. érdekei képviselete a legnagyobb probléma, hanem az, hogy e rétegeket nem felzárkóztatni, a normális életbe beilleszteni akarják, hanem érdekeiket és szempontjaikat a társadalom fölé helyezni. Ugyanez a baj, a Mérce, az egyébként alkalmanként felelős és színvonalas írásokat megjelentető hazai szélsőbaloldali hírportállal is. Egyébként csak megállapíthatjuk, mennyire távol van e „baloldal” példaként az 1970-es és 80-as évek nyugati színvonalas és felelős baloldali irányzataitól, a szociáldemokráciától és az eurokommunizmustól. Csak emlékeztető, a hazánkban és Kecskeméten is megfordult Enrico Berlinguer, az Olasz Kommunista Párt akkori főtitkára szerint, a „munka és a kultúra” erői hegemóniájára törekszenek. Hol van ma ettől a nyugati és hazai „baloldal”?

Az olasz szélsőbaloldal hírhedt politikai képviselője, a Budapestről ismert Ilaria Salis fő tevékenysége ezen említett, részben deviáns és antiszociális rétegek, akár törvénytelen támogatásában merül ki.  

Egyébként az antifasiszta banda, melyben Iaria Salis is közreműködött, hálát adhat Istennek, hogy nem futottak össze példaként az FTC, vagy az UTE hazafias ultráival, mert felesleges munkát okoztak volna a magyar kórházak számára.

E cikk azonban elsősorban a Meloni-kormány külpolitikai irányai jelzése céljából íródott. 

Bár Itália 65 millió lakosával, erős gazdaságával középhatalomnak tekinthető, mégis látható, nem kerülhet el bizonyos nemzetközi trendeket, kényszerpályákat.

Meloni mint konzervatív vezető számos kérdésben közös pontot talált Donald Trump új amerikai elnökkel. Mint jó katolikus követte és támogatta I. Ferenc Szentatyát.

Természetes, hogy több-kevesebb véleménybeli eltérés ellenére egy középhatalomnak keresnie kell a világ vezető hatalmaival való együttműködést, akár a G8, akár pedig a személyes diplomáciai találkozókon. Így találkozott Hszi Csin-Ping kínai államfővel, Keir Starmer brit kormányfővel.

Csak látszólag ennyire bensőséges Emmanuel Macron francia államfővel fenntartott kapcsolat, számos véleménykülönbség terheli. Példaként a migráció kérdésköre, és az, hogy Franciaország nemigen hajlandó kiadni az „ólom éveiben” (70-es és 80-as évek) Itáliában terrorakciókat elkövető szélsőbaloldali terroristákat.

A véleménykülönbségek ellenére Meloni tárgyalásokat folytatott a regionális hatalom, Törökország államfőjével, Recep Tayip Erdogan elnökkel is.

Bár Meloni kormányfő folyamatosan a fegyverszünet, a béke létrejöttét hangsúlyozza, viszonylag elfogultan teszi magáévá az EU, a NATO és Ukrajna érveit. A mellékelt képen Zelenszkij ukrán elnökkel láthatjuk, akit folyamatosan hazája támogatásáról biztosít.

Talán kiegyensúlyozottabb volt Silvio Berlusconi viszonyulása a kérdéskörhöz, az orosz álláspontot is figyelembe vette.

A vezető olasz kormánypártban több irányzat van egymás mellett, erre itt nem térünk ki. Számunkra meglehetősen idegesítő, hogy egyik képviselője, Carlo Fidanza személyes barátjának tekinti George Simion román soviniszta vezért. Nála még a visszaléptetett Calin Gerorgescu is jóval intelligensebbnek és tárgyilagosabbnak tűnt. Fidanza látogatásokat tett barátjánál, példaként figyelme arra is kitért, hogy Ukrajnában közel félmillió román él, más nemzetiségekhez hasonlóan nem örvendeznek túlzott jogoknak. A romániai magyarokra ki sem terjed a figyelme. Csak javasolni tudnám neki, hogy olvassa el az interneten is megtalálható művet: L’Ungheria nei discorsi del Duce. Madarat tolláról…

Kissé mosolyogtató kép, ahogy Edi Rama albán kormányfő úriemberként, rendkívül udvarias, lovagias módon letérdel előtte.

Az olasz külpolitika kifejezett tárgyilagosságát jelzi, hogy ő és Sergio Mattarella államfő fogadták Mahmoud Abbas palesztin elnököt, és kifejezték elkötelezettségüket a kétállami megoldás mellett. Persze ebben nincs semmi új, hiszen máig érvényes az ENSZ 1947. november 29-ei határozata, mely pontosan kijelölte a palesztin és a zsidó állam területét, határait.

Végezetül egy közös kép Orbán Viktor magyar kormányfővel.

E rövid írásból is nyilvánvalóak lehetnek a magyar és az olasz kormánypártok közötti bel- és külpolitikai véleménykülönbségek. Mindennek ellenére azért vannak nagyon fontos közös pontok. Így a migráció visszaszorítása és az LMBTQ-őrület elvetése. Talán ukrajnai kérdésben a magyar, a közel-keleti kérdésben az olasz kormányfő áll közelebb az igazsághoz.

Károlyfalvi József – Hunhír.info