Létezik, hogy egy „jobboldali” kormánypárt egyoldalúan, szelektíven értelmezi a múltat? A szinte dehumanizált hazafias oldal értékeire, eredményeire, veszteségeire lényegében árnyat vet, ugyanakkor a másik, az egyoldalú baloldali és szabadkőműves narratíva teljesen zöld lámpát kaphat?
Ki emlékezett Armando és mások tragédiájára?
A korábbiakban megkíséreltük az 1924 május-júniusában történt Matteotti-ügy, és annak történelmi és politikai viszonylatrendszere, háttere többoldalú megközelítését, elemzését. Valószínűsíthető, hogy Matteotti megölésének indítéka nem a Nemzeti Fasiszta Párt (PNF) felső köreiből indult ki, hanem a királyi család a brit Sincair Oil olajtársasághoz kötődő köreiből, akik támogatták volna a közép-itáliai olajlelőhelyek privatizációját, melyet Matteotti is ellenzett. Egyébként Matteotti fia is ezzel hozta összefüggésbe édesapja tragikus halálát. A privatizált olajforrásokat pár év múlva a nemzeti olajtársaság, az Agip állami kezelésbe vette.
Mint előző cikkünkben írtuk, 1919-22 között állandósultak a belső fegyveres konfliktusok a hatalom erőszakos átvételére törekvő baloldali milíciák, a csak a rombolásban gondolkodó anarchisták és az állam, a másik oldalon pedig a fasiszta milíciák, a squadristák között.
Az említett összecsapásoknak mindkét oldalon közel 250-250 halálos áldozata lehetett.
Nem szándékozunk a júniusi cikkben már ismertetett eseményekre visszatérni, csak jelezzük, hogy e két év legtragikusabb eseményei az 1921 márciusi, a milánói Diána-színházban elkövetett anarchista pokolgépes robbantás, és az 1921 júliusában Sarzanában lezajlott összecsapás voltak.
1924. szeptember 12-én egy kommunista ácslegény, Giovanni Corvi egy római villamosjáraton, felesége és kislánya szeme láttára három revolverlövéssel lelőtte Armando Casalinit, a fasiszta szindikátusok vezetőjét, parlamenti képviselőt. A merénylő „Bosszú Matteottiért” kiáltással nyitott tüzet az akkor 41 éves politikusra.
A kezdetben fizikai munkás, műszerész Casalini politikai útkeresése igen hosszú volt: tagja volt a Szocialista Pártnak, vezető szerepet is betöltött a Republikánus Pártban, Forliban belépett még egy szabadkőműves páholyba is. Végül eljutott nemzeti és szociális szempontokat összekapcsoló Nemzeti Fasiszta Pártig (PNF), melynek listáján 1924 tavaszán parlamenti képviselővé választották. Mint sok más fizikai munkás, felismerte a nemzeti és a szociális célok összehangolásában lévő perspektívákat.
Május végén, Matteotti utolsó képviselőházi beszéde 100. évfordulóján megemlékezést tartottak az olasz képviselőházban, melyen a kormányzati többség vezetői kifejezték tiszteletüket az 1924 májusában elrabolt, majd pár nappal később megölt szocialista politikus emléke előtt. Ha a méltányosság szempontjaira gondolunk, ezt mindenképp helyesnek tarthatjuk.
Azonban tény az is, hogy a jelenlegi olasz „jobboldali” kormánykoalíció vezetői nemigen tettek hasonló gesztusokat az 1919-22 közötti polgárháborús viszonyok jobboldali áldozatai felé. Így példaként nem történt állami tiszteletadás az előbbiekben az említett 1921 márciusi milánói Diána-színházban elkövetett anarchista pokolgépes merénylet lényegében civil, sőt gyermek áldozatai, vagy az 1921 júliusi Sarzanában meggyilkolt PNF aktivisták, squadristák emléke előtt. Legfeljebb a jelenlegi kormánypártoktól jobbra álló politikai erők tesznek ilyen gesztusokat.
Szintén a feledés leple borul tehát Armado Casalini tragédiájára, vagy ugyanekkor Párizsban hasonló motivációk alapján egy anarchista által lelőtt Nicola Bonservizi (1890-1924) emlékére.
Több szempontból érdekes értékelés, elemzés tárgya lehet Duilio Sinigaglia (1898-1921) esete. A modenai zsidó származású fiatalember, PNF aktivista, squadrista és néhány társa még 1921 szeptemberében lett a királyi csendőrség sortűzáldozata. Képzeljük, ha példaként baloldali, cionista vagy szabadkőműves tevékenysége miatt végezték volna ki, milyen utólagos értékelést kaphatott volna.
Feltételezem, hogy nem minden kedves olvasót érdekel a közel 100 évvel ezelőtti olasz történelem. Ugyanakkor általános következtetéseket is levonhatunk az említett esetek kapcsán.
Egy „jobboldali” kormánypárt ennyire egyoldalúan, szelektíven értelmezi a múltat? Az egyik, a szinte dehumanizált hazafias oldal értékeire, eredményeire, veszteségeire lényegében árnyat vet, ugyanakkor a másik, az egyoldalú baloldali és szabadkőműves narratíva teljesen zöld lámpát kaphat? Az Ilaria Salis és a hasonló antifa banditák álláspontja, narratívája szabadon érvényesülhet?
Sajnos hazánkban is találkozhatunk hasonló tendenciákkal, jelenségekkel a sajtóban és a politikában egyaránt.
Károlyfalvi József – Hunhír.info
