Elnézést kérek a kedves olvasóktól, e felkavaró témával foglalkozó cikk lehet, hogy nem illik a Nagyhét lelki tisztulást, elmélyülést, megnyugvást igénylő hangulatába. Ugyanakkor az itáliai megemlékezések, az ellentmondásos megítélés talán érdekessé teheti az alábbi írást.
Tehát nemigen vehetők egy lapra az olasz kormányfő és a francia államfő. Konkrétan a múlt tragédiáinak történetpolitikai értékelése kapcsán sem. Ismeretes, hogy Emanuel Macron francia köztársasági elnök ünnepélyes temetést rendezett a párizsi Pantheonban a szélsőbaloldali Manouchian partizáncsoport a németek által halálra ítélt tagjainak. A súlyos ítélet oka a Brüsszel-Bécs gyors felrobbantása volt, mely több száz német halálos áldozatot követelt. Természetesen e döntés francia hatáskör, csak megjegyezzük, hogy a sztálinizmus ellen harcoló francia önkéntesek nem kerülnek a Pantheonba.
Az olasz ellenállási mozgalom, CLN, vagyis a Nemzeti Felszabadító Bizottság római szervezete 1944 tavaszán támadást tervezett indítani az olasz fővárosban állomásozó német egységek ellen, a végrehajtást a fővárosi GAP-Hazafias Akciócsoportok egyik egységére bízták. A célpont a lejtős Via Rasella utcán masírozó Polizeiregiment „Bozen” lett. A felfelé vonuló déltiroli rendőregységet március 23-án délután egy szemetes-konténerbe rejtett nagy hatású bombával robbantották fel. A támadás 33 német halálos áldozatot követelt, rajtuk kívül még két olasz civil – az egyikük gyermek volt – életét.
Az olasz rendőrség mellé rendelt római Gestapo parancsnok, Herbert Kappler (1907-78) ezredes azonnal megkezdte a megtorlást. Pietro Caruso (1899-1944) római rendőrparancsnok közreműködésével összegyűjtötték a német veszteség tízszeresét, 350 főt.
Ők a börtönökből kihozott ellenzéki személyek, esetleg zsidók voltak, akiknek lényegében semmi közük nem volt a támadáshoz. Kappler és helyettese, Erich Priebke (1913-2013) még el sem kezdték a nyomozást az elkövetők felderítésére, máris megindították a túszok összegyűjtését.
Másnap a Fosse Ardeatine nevű ókori kőfejtőben a német karhatalmi szervek kivégezték a 350 túszt. A megtorlásban nem óhajtottak részt venni a megtámadott egység katonái. A baloldali és liberális sajtó a nácik elleni csapásról értekezett az esemény kapcsán, azonban az áldozatul esett ”nácik” alakulata nem akart részese lenni a kegyetlen, brutális leszámolásnak.
A római megemlékezésen Giorgia Meloni olasz kormányfő kijelentette, hogy a Via Rasella úton végrehajtott támadás volt az ellenállási mozgalom legostobább és leghaszontalanabb tette. Az ismert jobboldali publicista, Agostino Sallusti álláspontja szerint, a merényletet elkövető kommunista partizánokban annyi bátorság sem volt, hogy a túszszedés hírére jelentkezzenek a Gestapo, vagy a római rendőrség székházában. Ha van erkölcsi bátorságuk ezt megtenni, akkor talán mérséklődhet a Kappler és Priebke által levezényelt, egyébként teljesen elítélendő terrorisztikus megtorlás.
Nem merték azt megtenni, mint Salvatore d’Acquisto csendőr altiszt, aki ártatlanul önfeláldozóan magára vállat egy tisztázatlan kézigránát-robbanást, melynek néhány német katona áldozatául esett, ezért parancsnokuk több túszt akart kivégeztetni. A fiatal altiszt önfeláldozása tucatnyi túsz életét mentette meg. A német katonák halálát egyébként valószínűleg baleset okozta. Egyébként a déli kormány vezetője, Badoglio tábornok felhívta az ellenállási mozgalom vezetői figyelmét, hogy tartózkodjanak a provokatív akcióktól, mert aránytalan megtorlásokat válthat ki. Ezt az ellenállás szélsőbaloldali irányzatai nem tartották be, ezáltal tragikus megtorlási hullámot provokáltak ki.
Érdekes talán még Kappler életének utolsó fél éve. Miután gyógyíthatatlan rákot diagnosztizáltak nála, a római Celio kórházban kezelték. 1977. augusztus 15-én felesége meglátogatta, reggelre orvosai nem találták, csak az arcát formáló babát az ágyában. Felesége nagyméretű bőröndjében kicsempészte a kórházból az akkor 47 kilogrammot nyomó férjét, és váltott autókkal az NSZK-ba szállították, ahol Soltau városkában 1978 februárjában meghalt. Egyes feltételezések szerint a szökést segítette az Odessa nevű titkos német nemzetiszocialista szervezet. Az NSZK egyébként nem volt hajlandó kiadni Kapplert Olaszországnak, miután kiderült, hogy hová távozott.
Tehát egy reális, elfogulatlan, ok-okozati megközelítéssel kell elemezni a II. világháború tragédiáit. Meloni ebben jó példát mutatott.
Károlyfalvi József – Hunhír.info
