Látványos érdektelenségbe fulladt múlt hét keddi ülésnapon, az Európa Parlamentben tervezett, a szocialista és liberális képviselőcsoportok (elsősorban az olasz Demokrata Párt) által kezdeményezett vitanap, úgymond a „fasizmus előretörése” értékelése, és az „ellene történő fellépés” tekintetében.
A felvetés kiindulópontja, mely nemcsak Itáliában, de hazánkban is felkavarta az érzelmeket, az emlékezetpolitikai visszhangokat a január 7-én Rómában megtartott megemlékezés volt az Acca Larenzia utcában. Az olasz jobboldal különbözői áramlatai, személyiségei egy teljesen értelmetlen és kegyetlen terrortámadásra emlékeztek. E napon, vagyis 1978. január 7-én az Olasz Szociális Mozgalom (MSI) székháza előtt máig ismeretlen elkövetők páratlan hidegvérrel lelőttek három fiatalembert, akik a párt ifjúsági szervezete, a Fronte della Gioventu aktivistái voltak.
A kegyetlen cselekmény elkövetői a mai napig ismeretlenek maradtak. Valószínűsíthetően a Nuclei dell’Armata Revolucionaria – Forradalmi Hadsereg Csoportjai, vagy a Brigate Rosse – Vörös Brigádok terroristái lehettek az elkövetők. A később letartóztatott gyanúsítottak egy részét bizonyítékok hiányában felmentették, mások megszöktek. Tudjuk, az 1968-tól a 80-as évek közepéig tartó történelmi időszakot Olaszországban mint az ólom éveit emlegetik a több száz ártatlan áldozatot követelő terrormerényletek miatt, melyeket nagyrészt a szélsőbaloldal terroristái, a maffia, bizonyos esetekben a szabadkőművességhez, a szélsőjobboldalhoz tartozó személyek inspiráltak vagy követtek el. E kíméletlen hidegvérrel végrehajtott, kiszámított cselekmény azonban ezen tragikus eseménysor egyik legszomorúbb epizódjának tekinthető. Erről emlékeztek meg idén januárban is a jobboldali szervezetek. A múltidézés és annak visszhangja éles polémiát váltott ki, mely a magyar sajtót is elérte.
A balliberális politika és sajtó felhördülését az váltotta ki, hogy a megemlékezésen megjelentek a Casa Pound nevű jobboldali radikális párt aktivistái, szimpatizánsai és római köszöntéssel fejezték ki tiszteletüket a 46 éve meggyilkolt fiatalemberek emléke előtt. Aki számára a név esetleg ismeretlen, ez az új párt a 20-as évek Olaszországával rokonszenvező angol költő, Erza Pound (1885-1972) nevét vette fel.
A megemlékezésen megjelent Fabio Rampelli (1960-) a Fratelli d’Italia-Olasz testvérek egyik vezetője, a Képviselőház alelnöke is. Ez adott alkalmat a baloldali, liberális ellenzék számára hogy ismét elővegye a fasizmus differenciálatlan és vizionált ellenségképét. Anélkül, hogy lényegi fogalmuk lenne az 1922-43 közötti 20 év (ventennio) és az Olasz Szociális Köztársaság (RSI) 1943-45 közötti tényleges történetéről.
Itt nem akarjuk megismételni a már százszor rögzített tényeket: a szinte máig érvényes anya-, gyermek- és családvédelmi törvényeket, az egész világon csodált és elemzett szociálpolitikai intézkedéseket, a főbb szektoraiban állami tulajdonú nemzetgazdaság fellendülését, az új városok, és otthonok százezrei épülését. A korszak zsidókérdését is elemeztük már, a háború alatt az olasz területek: Dalmácia, Fiume a különféle szláv milíciák elől menekülő mintegy 5-5 ezer délszláv zsidónak biztosítottak menedéket.
A differenciálatlan, vizionált ellenségkép átkerült a hazai, főként baloldali sajtóba is. A Mérce című baloldali-liberális lapot időnként szemlézve megállapítható, hogy e kérdésben is egyoldalúan fogalmaz ítéletet, átvéve a baloldali-liberális Partito Democratico – Demokrata Párt és más szélsőbaloldali szervezetek hisztériakeltését a kérdésben. Ettől függetlenül az említett lap időként megjeleníti az igazság bizonyos elemeit, példaként a munkavállalók védelmében, a gázai kérdésben, stb. Zárójelben megjelennek benne egészen színvonalas és korrekt cikkek, példaként a tragikus sorú szociáldemokrata vezető, Mónus Illés életútjáról.
Ettől függetlenül, az idézett lap sok esetben kritikátlanul veszi át az Antifa és az anarchizmus álláspontjait az adott kérdésben is. E szerveződések elődszervezetei nagyjából csak rombolni tudtak, ezt már említettük amikor az anarchizmus és az Antifa történelmi hátterét elemeztük, utalva az 1921 márciusi, a milánói Diána Színházban végrehajtott terrormerényletre.
A szélsőbaloldali demagógia ez esetben is felsült, nem sikerült Olaszországot lejáratni, a Demokrata Párt egyébként zsidó származású, és bevallottan biszexuális vezetője, Elly Schlein minden erőlködése ellenére. Esetében sem az utóbbi – bár nem előrevivő, magánügyének is értelmezhető nemi beállítottsága, sem pedig zsidó mivolta jelenti a problémát, hiszen a két világháború közötti Itáliában számos jelentős zsidó származású hazafias és szociális beállítottságú közgazdász, építész, katona szolgálta a rendszert és hazáját. Hanem az a kritikátlan uszítás, minden antiszociális törekvés támogatása, mely hazánk (ál)baloldali és liberális politikusait (DK, Momentum) és sajtójukat jellemzi, példaként a migránskérdésben és az LMBTQ demagógia felkarolásában.
Ma Itáliában, de hazánkban is a látszólagos baloldal, vagy liberális oldal nem képes korrekt, méltóságteljes viselkedésre, párbeszédre, megnyilvánulásra. Arra, amire példaként az 1970-es és 80-as évtizedben képesek voltak Giorgio Almirante (1914-88), az MSI vezetője és Enrico Berlinguer (1922-84) az Olasz Kommunista Párt (PCI) főtitkára. Ők méltányos hangnemben, egymás iránti tisztelettel, megalapozott érvek alapján folytattak párbeszédet vagy vitát egymással. Pedig 1943-45 között meglehetősen az ellenkező oldalon álltak. Mindezek tükrében értékes és figyelemreméltó tény, hogy a „szembenállást meghaladó” szemlélet alapján Antonfrancesco Vivarelli Colonna a Fratelli d’Italia képviseletében a toscanai Grosetto város polgármestere, valamint képviselőtestülete utcákat neveztek el a két pártvezetőről.
Figyelemre méltó vélemény is elhangzott egy volt PD-képviselő, a jogász Luigi Manconi (1948-) részéről, miszerint a római köszöntés nem büntethető. Ez egybecseng a Legfelsőbb Bíróság, a Semmítőszék (Corte Suprema di Cassazione) álláspontjával is. Pedig Manconi még az 1970-es évtizedben a Lotta Continua (Folyamatos Harc) nevű szélsőbaloldali párttal is rokonszenvezett. Úgy tűnik, idővel ki lehet nőni az anarchista, antifa és szélsőbaloldali nézeteket. Csak idő kérdése az egész…
Egyébként különös, hogy a magukat baloldalinak nevező, akár itáliai, akár hazai mozgalmak összekapcsolják a liberalizmus, a globális kereskedelmi tőke képviseletét jelentő szabadkőműves ideológiát és a mai szélsőbaloldali törekvéseket. Csak emlékeztetőül, mikor 1925. május 16-án az olasz képviselőházban Emilio Bodrero, kiemelkedő filozófiatörténész, a Nemzeti Fasiszta Párt (PNF) képviselője benyújtotta a szabadkőművesség állami intézményekből történő kiszorítására vonatkozó törvénytervezetét, az Olasz Kommunista Párt (PCI) főtitkára, képviselője, Antonio Gramsci (1891-1937), bár ellene szavazott a javaslatnak, mégis feltárta a szabadkőművesség romboló hatásait, befolyását. (Antonio Gramsci: Per la verita editori Riuniti, 1974. 303-6.) Zárójelben, a mai olasz alkotmány is tiltja a közintézményekben, a pártokban a szabadkőművesség jelenlétét.
Talán érdekes egy-két szóra még maradni Antonio Gramsci, a nyugat-európai marxizmus magas színvonalú és humánus képviselője felfogásánál. Gramsci koncepciója az úgynevezett hegemónia, korában a szocialista-kommunista és szindikalista szellemi befolyás volt, mellyel szerinte az 1920-as évek olasz munkáspártjainak irányítania kellett volna a dolgozó tömegeket. Ez nemcsak a politikai erőviszonyok, de a korabeli olasz társadalmi és kulturális viszonyok alapján sem volt reális. Jött helyette a nemzeti-korporatív-szociális állam hegemóniája.
Sok politológus szerint a mai hazai kormányzat is Gramscit igyekszik követni egy politikai-kulturális hegemónia, médiahatalom kiépítésével. Nyilvánvalóan ez nem lép fel a totális befolyásolás igényével. Helyes oldalai: a konzervativizmus, hazafiság, keresztény morál azonban számos esetben ütköznek a NER haszonélvező körei számára juttatott számos esetben megalapozatlan kedvezményekkel, előnyökkel.
Ma már nem kizárólag az a probléma, hogy az álbaloldalt és szélsőségeit részben a globális, liberális kapitalizmus mozgatja. Talán ezért is van, hogy jelenlegi képviselői, megjelenítői képtelenek szétválasztani a globális kapitalizmus érdekeit, az annak a nemzetállamot romboló „emberjogi szervezeteit” a tényleges szociális szempontoktól, a közérdektől.
Szintén probléma az általánosító, feneketlen gyűlölet minden a rend, ezáltal az általános morális és szociális értékek, a nemzetállam, a hazafiság szellemében történő megnyilvánulás iránt. Képtelenek szétválasztani a különböző rendszerek különféle elemeit, a hősöket, az esetlegesen indokolt célokat, és a bármely rendszerhez hozzácsapódó károkozó elemeket.
A gondolatmenetet folytatva, végiggondolva, a magyar viszonylatokhoz eljutva, végezetül megnyugodhatnak az antifák, az anarchisták, hiába keresnek ellenségképet, egészen biztosan lesz megemlékezés Budapesten Európa védelmezői, hősei tiszteletére. Akik nem azonosak a Pártszolgálatba beszivárgott, tényszerűen teljesen elítélhető, kegyetlenkedő elemekkel. Azonban a karhatalmi szervek megítélése is tárgyilagos elemzést igényelne.
Természetesen mindenkinek jogában állhat tüntetni, történelmi, ideológiai eszméinek teret adni, de az erőszak eszközeihez nyúlni semmiképp. Nem lenne szerencsés, ha a tavalyi agresszív antifa támadások megismétlődnének. Nekik sem lenne szerencsés, ha véletlenül az UTE vagy az FTC hazafias ultráival összefutnának…
Mellékesen ők is, vagyis a különféle antifák, anarchisták, szélsőbaloldaliak, szabadkőművesek is kifejezhetik hálájukat Európa magyar és német hősei előtt.
Ha ugyanis Európa német és magyar hősei 52 napig nem tartják vissza a sztálini Szovjetunió hadseregét, az esetben az ő nyugat-európai mérgező szellemi forrásaikat is betemetik Józsi bácsi meglehetősen vaskalapos és korlátolt olasz és francia, stb. hívei.
Károlyfalvi József – Hunhír.info
