A két világháború közötti olaszországi fasiszta rendszer az 1922. október 28-ai római bevonulással vette kezdetét. Négy év átmeneti periódus – az alkotmányos fasizmus – időszakát követőn 1926 őszére totális állam alakult ki. Az 1922 és 1943 nyara közti időszakot a történetírás a ventennio, vagyis a húsz év jelzővel illette. A hagyományos olasz vezető csoportok, a dinasztia és a plebejus fasizmus szakítása 1943 nyarán következett be. Ezt követően a történelem államalkotó tényezőként még másfél évet biztosított a fasiszta vezető csoportoknak.
Többször történt utalás elemzés a fasizmus fogalmára, mely kapcsán teljes fogalomzavar létezik. John Lukács történésztől tudjuk, ez az SZKP KB 1933-as döntéséből eredeztethető, hogy ne keverjék össze a tömeggyilkos bolsevik „szocializmust” és a nemzetiszocializmust.
A 20-as, 30-as évtized alatt a fasiszta rendszer számos kiemelkedő eredményt mutathatott fel. Itália a mezőgazdaság fellendítése révén majdnem önálló lett gabonatermelésből, pár év alatt ötször annyi földterület bonifikációja történt meg, mint a megelőző liberális rendszer ötven éve alatt. Új városok, nagyszámú népi lakás (case popolari) épültek, reprezentatív középületek, pályaudvarok nőttek ki a földből. Jelentős lendületet vett az észak-olaszországi kohászat, gépipar, repülőgépgyártás és az autóipar. Autópályák, vasutak, kikötők létesültek.
Az ipart irányító szervezetek, az IMI (Olasz Beruházási Intézet) és az IRI (Ipari Rekonstrukciós Intézet)voltak.
Argentínától Kínáig elemezték és vették át az olasz szociálpolitika eredményeit, mely jelentős törvényeket léptetett életbe az anya-, gyermek- és családvédelem területén. 1938-ban bevezették az 55. és 60. életévtől a női és a férfi nyugdíjat. Talán az sem lényegtelen, hogy az olasz nők e korszakban emancipálódhattak, léphettek ki a korábbi feudális elemekkel terhelt liberális rendszer és a klerikális felfogás kijelölte szerepekből.
A rendszer számos kiemelkedő sport-, tudományos-, filmművészeti eredményt mutatott fel, a 30-as évek végén megkezdték a kísérleti tv-adást.
Többoldalú megközelítést igényelhet a két világháború közötti olasz kül- és katonapolitika vizsgálata. Kétségtelen, hogy a feszítő demográfiai növekedés telepítéseket igényelt, ugyanakkor a fegyveres konfliktusok kirobbantásában a hatalmi ellenfelek, pl. Haile Szelasszié hadserege provokációi is szerepet játszottak. A Duce egyébként csak a nem amharák lakta etióp országrészt akarta elfoglalni, ahol 1935 október elején az olaszok törölték el a rabszolgaságot.
Az 1938-41 között békés európai átrendeződések kapcsán az olasz külpolitika az önrendelkezés, a méltányosság elveit követte, így Mussolini és Ciano külügyminiszter támogatták hazánk teljesen jogos revíziós törekvéseit, hongyarapításait. Az olasz külpolitika a németektől eltérő, méltányosabb álláspontot képviselt 1939 márciusában az etnikai határi közé szorított Csehszlovákia megszállásakor, vagy Lengyelország 1939 szeptemberi lerohanásakor.
Számos olasz zsidó már a kezdetektől csatlakozott a fasiszta mozgalomhoz. Voltak közöttük a király csendőrséggel történő összecsapások áldozatai is.
1938-ig az olasz zsidók számos katonai, gazdasági, kulturális vezetői tisztséget töltöttek be, ezt követően a Balkánon az olasz területek biztonságot jelentettek az oda menekülő zsidóknak.
Olaszország számára 1940. június 10. jelentett radikális fordulatot, a Franciaországnak küldött hadüzenetet követően a 4. és az 1. olasz hadsereg indult támadásra a franciák ellen a Riviérától az Alpokig. E hadjárat rendkívül korlátozott sikereket tudott elérni, akárcsak az októberben az 1939 áprilisában elfoglalt Albániából megindított, Görögország elleni sikertelen támadás.
1940 szeptemberében megindult a britek elleni támadás Észak-Afrikában, az olaszok helyzetén csak Rommel Afrikakorpsa tudott segíteni. 1941-re a britek elfoglalták Etiópiát, 1942 októberében a jelentős páncélos- és légi fölénnyel rendelkező Montgomerry tábornok El-Alameinnél legyőzte a német-olasz csapatokat. 1943 májusára Tunisz elvesztésével összeomlott az afrikai birodalom, befolyás terve.
Kezdeti sikereket követően a szovjet frontra vezényelt CSIR (Olasz Expedíciós Hadtest Oroszországban), majd a 8. olasz hadsereg (ARMIR) is vereséget szenvedtek, az utóbbi a 2. magyar hadsereg mellett a Donnál.
1943. július 10-én Szicília déli és keleti partjain rendkívül erős légi és haditengerészeti támogatással partra szálltak a 8. brit és az 5. amerikai hadsereg csapatai.
A Kesselring vezette Német Déli Hadsereg, és a Guzzoni tábornok vezette 6. olasz hadsereg heves ellenállást tanúsított a jelentős technikai fölényben lévő támadók ellen. Különösen kitűnt a Livorno-hadosztály és a Francesco Ronco ezredes vezette 75. nápolyi gyalogezred. Augusztus elejére a szövetségesek elfoglalták Szicíliát, a partraszállás szeptember elején Dél-Itáliában folytatódott. Az amerikaiak részéről háborús bűncselekmények is történtek, elfogott olasz katonákat végeztek ki.
Július 19-én súlyos, civil emberveszteséget is követelő szövetséges légicsapás érte Rómát, a közvélemény és a katonai-politikai vezetés is megrendült. A hatalmas szövetséges légiflotta B-17-es, B-24-es Liberátor, Marauder bombázói mintegy 3000 civil életét oltották ki a San Lorenzo munkásnegyedben.
Július 25-én a Fasiszta Nagytanács többsége támogatta Dino Grandi határozati javaslatát, mely a királyi alkotmányra hivatkozva a királyra ruházta át a hadsereg főparancsnokságát, és az állam vezetését. Az új miniszterelnök Badoglio tábornok bár látszólag lojalitásáról biztosította a németeket, megkezdte a kiugrás előkészítését.
A szakítást a németekkel, a szövetségesekkel megkötött fegyverszünetet Badoglio szeptember 8-án este bejelentette a római rádióban. Az Olaszországot megszálló német csapatok pár nap alatt birtokba vették az ország stratégiai pontjait, majd támadást indítottak Róma ellen. A négy olasz hadosztály és a civil ellenállók ellenállását két nap alatt sikerült megtörniük. Az SS véresen számolt le a Kefallonia-szigetén ellenállást tanúsító olasz Acqui-hadosztállyal, agyonlőtték Antonio Gandin tábornokot és több ezer katonáját. A Badoglio-kormány és a királyi család szeptember 9-én hajnalban pánikszerű jelenetek között Brindisibe menekült. Itt szerveződhetett meg antifasiszta-koalíciós alapon a Déli Királyság államszervezete.
A magukra hagyott olasz hadosztályok Róma körül kemény ellenállást tanúsítottak, de a szervezetlen küzdelmük elbukott. A németek a vezérkar egy részét is elfogták, ahová a szövetséges légi desszant hadosztályt várták, oda a fallschirmjagerek érkeztek.
Szeptember 12-én a már július 25 óta letartóztatott Mussolinit a Harald Otto Mors és Otto Skorzeny vezette ejtőernyős és SS-különítmény szabadította ki a Campo Imperatorén. A Storch gépek a Duce fogva tartását szolgáló szálloda előtt szálltak le, a németek által magukkal vitt Fernando Soletti olasz csendőrtábornok köszöntése, integetése megakadályozta a csendőrök ellenállását, akik végül koccintottak a németekkel…
A németek Mussolinit előbb Münchenbe szállították, majd visszatért Rómába. Szeptember 23-án bejelentette a fasiszta párt és az állam ujjászervezését, mely a dinasztiával történő szakítás jelképes kifejezéseképp pár hét múlva az Olasz Szociális Köztársaság-Repubblica Sociále Italiana elnevezést kapta. Az új államot Németország, Japán, Mandzsukó, Románia, Magyarország, Bulgária, Szlovákia, Horvátország ismerték el. Szuverenitása nem terjedhetett ki a németek által megszállt tiroli területekre.
A kormány, az államszervezet gyorsan ujjászerveződött, egy új alkotmány is megszületett, azonban tényleges törvényhozási elfogadását a háború utáni időkre halasztották. A kormányszervek főként a Garda-tó mellett, Salo és Gargnano környékén rendezkedtek be.
A kormányba számos eddig magas színvonalat képviselő személy is bekapcsolódott, részben a német nyomás és a radikálisok mérséklésére. A Köztársasági Fasiszta Párt (PNF) élére Alessandro Pavolini került, ő lett az RSI második embere.
1943 kora őszétől hónapokra megállt a front Nápoly és Róma között. Ez stabilizálta akár a Déli Királyság, akár az Olasz Szociális Köztársaság rendszerét.
Az Olasz Szociális Köztársaság északi területein jelentős gazdasági, gépipari-hadiipari kapacitás volt, melyet a németek jelentős mértékben igénybe vettek.
1943 szeptember-október fordulóján a németek leszerelték az olasz fegyveres erőket, a katonák nagy részét Németországba vitték, és kényszermunkára fogták. Az olasz fegyveres erők széthullását azonnal kihasználták a kommunista és a délszláv partizán csoportok, terrormerényleteket kezdtek az állami-párt és katonai vezetők ellen. A jugoszláv nacionalista-kommunista partizánok célja Venezia-Giulia és Isztria Jugoszláviához csatolása volt.
Az országon beül elszabadult a terror, ígéretes jövő előtt álló fiatalok estek áldozatul az erőszaknak. Salvatore d’Acquisto csendőr tiszthelyettest Róma mellett kivégezték a németek, ugyanis keresztény hitétől indítva magára vállalt egy vélt partizánakciót, ezzel a németek által kijelölt túszok életét mentette meg.
Norma Cosetto egyetemista lányt társaival együtt Isztriában rabolták el a délszláv és olasz kommunista partizánok, erőszakoskodások után a foibákba (mély karsztos barlangok) dobálták őket. A decemberben megérkező németek e partizán bandát felszámolták és megbüntették. E keleti területen mintegy 10000 olasz sorsa lett a foibákba dobálás 1945 nyaráig.
Badoglio javaslata ellenére Észak-Olaszországban a partizánok, különösen a kommunisták kíméletlen terrorba kezdtek. Már az első két hónap alatt minden napra esett egy merénylet. Természetesen ez kiváltotta a németek és a köztársasági szervek sokszor brutális és kegyetlen fellépését, visszavágását.
Az ellenállás vezető szerve az Észak-Olaszország Nemzeti Felszabadító Bizottsága (CLNAI) volt. Katonai szervezete a CVL, vagyis a Szabadság Önkéntesinek Hadteste, élén az a Cadorna tábornok állt, akinek vezérkari főnök édesapját 1917 novemberében Caporetto után menesztették.
Az újjászületett fasiszta állam szervei a lehetőségeknek megfelelően hatékonyan tudták működtetni a rendszert. Giampietro Pellegrini pénzügyminiszter viszonylagos pénzügyi egyensúlyt ért el, a német háborús márka visszavonásával mérséklődött az infláció. A kormány az állampolgárok védelmében maximálta az alapvető fogyasztási termékek árait. Tassinari mezőgazdasági miniszter tevékenysége eredményeként az 1945-ös termés is sikeres volt. Az ipar a szövetséges légitámadások ellenére hatékonyan működött egy ideig, teljesítette a német és a többi szövetséges megrendeléseit. 1944 nyarára, az eredeti fasiszta program alapján, a német ellenvetésekkel szemben nacionalizálták, állami kezelésbe vették az észak-olaszországi nehézipart, dolgozói önigazgatási szerveket hoztak létre. Összegezve azonban a bombázások és a német szállítások súlyos károkat okoztak az olasz gazdaságban.
Az RSI fegyveres erői is gyorsan megszerveződtek. Fő részei a Köztársasági Nemzeti Gárda (GNR), A Nemzeti Köztársasági Hadsereg (ENR), a Nemzeti Köztársasági Légierő (ANR) , valamint a tengeri flotta, a Decima Flottiglia MAS voltak. Speciális alakulat volt a Fekete Brigádok (Brigate Nere) elnevezésű pártmilícia.
A szövetségesek előrenyomulásával párhuzamosan erősödött a partizánmozgalom, több helyen rövid időre ún. partizán köztársaságok jöttek létre. Természetesen az ellenállás katonai és mérsékelt szárnya jelentős értékeket képviselt, azonban a nagyvárosokban a balszárnyat képviselő kommunista és akciópárti partizánakciók, az említet keleti területeken pedig a délszláv partizánok jelentették a legnagyobb veszélyt. A felelőtlen, Badoglio által is ellenzett terrorakciók súlyos megtorlást váltottak ki. A két legtragikusabb példa az 1944. március 19-ei római Via Rasella-i merénylet volt, melynek bosszújaként Kappler SS-parancsnok a 35 meghalt fiatal dél-tiroli SS-katonáért bosszúként tízszeres számú túszt végeztetett ki. Az 1944 augusztusi milánói terrorakció miatt 15 fiatal partizánt végeztetett ki Theo Saevecke helyi Gestapo parancsnok, a halálra ítéltek számát Vincenzo Costa milánói pártvezető és a Fekete Brigádok parancsnoka könyörögte le. Mégis e tér vált az ellenállás jelképes bosszúja színterévé.
Néhány szót még érdemes említeni az RSI kiemelkedő katonai vezetőiről. A védelmi miniszter Rodolfo Graziani tábornok lett, ő inkább irányító szerepet töltött be, megakadályozva a német tervet, hogy az RSI hadserege pártmilícia jellegű legyen.
A három vadász repülőcsoport egyikének parancsnoka Adriano Visconti kapitány számos légi győzelmet ért el az amerikai légierődök ellen. Még 1945 áprilisában is tudtak csapást mérni a túlerőben lévő amerikai légierőre. Viscontit 1945. április 25-én, a fegyverletételt követően a partizánok meggyilkolták.
A Flottiglia MAS parancsnoka, Junio Valerio Borghese ezredes, a „fekete herceg” mint tengeralattjáró parancsnok a háború első éveiben számos csapást mért a brit hadihajókra. 1945 tavaszán sikeresen verte vissza az északi területeken a délszláv partizánokat. E célból titkos egyezményt kötött Courten admirálissal, a Déli Királyság kormánya haditengerészeti miniszterével. Az ellenállási mozgalom mintegy 40-50 ezer fős áldozata mellett majd hasonló létszámot tett ki az RSI vesztesége, a baloldali és a jugoszláv partizánok által megölt szimpatizánsokat, elesett katonákat, a bombázások civil áldozatait is figyelembe véve. Magán az ellenállási mozgalmon belül is harcok voltak a jobb- és a baloldal között. 1945 áprilisára a németek magukra hagyták szövetségeseiket, Kesselring utóda Vietinghoff tábornok fő célja az eredményes visszavonulás és partizán és köztársasági erők összetűzései, az erőszak elszabadulása megakadályozása volt. Ennek ellenére a Fekete Brigádok az utolsó pillanatig ellenállást tanúsítottak. A köztársasági légierő még áprilisban is megtámadta az aránytalan túlerőben lévő amerikai bombázókat.
Összegezve az Olasz Szociális köztársaság igazságügy-minisztere, Pietro Pisenti kifejezésével mint ”szükséges köztársaság” védte az olasz érdekeket, az olasz lakosságot a német nyomás, a baloldali és a jugoszláv partizánmozgalom ellen. Ma – de az akkori magyar politikai gondolkodás szemszögéből is – természetesen nehezen elfogadható a totális állam, azonban bátran kimondhatjuk, az RSI jól szervezett államot, tagolt fegyveres testületeket, jól működő gazdaságot épített fel és tartott életben. A gazdaságot végül a bombázások tették tönkre.
Végezetül meg kell említeni a jól működő olasz-magyar kapcsolatokat. Itália támogatta jogos revíziós törekvéseinket, a Kállay-kormány önállósági törekvéseit. Élénkek voltak a gazdasági-kereskedelmi kapcsolatok a nyersanyag- és az energiahordozó kitermelés, a feldolgozóipar területén. A hadipar területén Magyarország főként repülőgépeket és alkatrészeket vásárolt, Itália pedig a Juhász-Gamma típusú légvédelmi rendszereket. Virágzott a kulturális együttműködés, Pannonhalmán működött az olasz állami támogatással létrejött, olasz nyelvű Costanzo és Galeazzo Ciano Gimnázium, Budapesten a régi képviselőházban 1943. június 21-én, Horthy Miklós Főméltóságú Kormányzó úr jelenlétében nyílt meg az Olasz Intézet.
1943 őszétől 1944 végéig párhuzamosan működött Budapesten a köztársasági és a királyi követség. Kevesen tudják, hogy a sok zsidón segítő, megmentő, spanyol követségi ügyvivőként megjelenő Giorgo Perlasca mögött is jelentős fasiszta párttevékenység és múlt állt.
Itáliában talán már feloldották a múltat, a 2013-ban védelmi miniszter Ignazio La Russa is elismerően említette az RSI harcosait a most elhunyt idős államfő (Giorgio Napolitano) előtt, akiről tudni kell, hogy bár hosszú ideig az Olasz Kommunista Párt szektás vezetője is volt, pályáját azonban a fasiszta egyetemi mozgalomban kezdte.
A történelmi igazság, tanulságok mellett, mindez talán arra is jó lehet, hogy egyes felszínes érvekkel fellépő szociálliberális uszítók elgondolkozzanak a múlt kimondhatatlan összetettségén…
Károlyfalvi József – Hunhír.info