A világ, ha a szeptember 11-ei dátum elhangzik, szinte csak a 2001-es terrortámadásokra gondol. Szeptember 11. egy másik eseményről is ismertté vált, 1973-ban e napon buktatta meg a chilei hadsereg Salvador Allende elnököt.
Csak röviden összefoglalva, Latin-Amerika országai, így Chile is az 1810-es és 20-as évtizedben váltak független állammá, kihasználva a gyarmattartó Spanyolország francia megszállását. Latin-Amerika országai az USA és Nagy-Britannia tőkés körei függésébe kerültek, természeti-gazdasági erőforrásaik (nyersanyagok, energiahordozók) az említett két nagyhatalom tőkés körei, monopóliumai kezébe jutottak.
A nagyszámú európai bevándorló a XIX. század második felétől több dél-amerikai állam arculatát is megváltoztatta, a nyugat- és dél-európai államokra jellemző politikai és kulturális viszonyok váltak jellemzővé. Mindez megjelent a politikai szerveződések, ideológia tekintetében is. A hagyományos elitek liberális-konzervatív megoszlását meghaladva megjelentek a szakszervezetek, a szocialista, majd kommunista pártok. Kis késéssel megszerveződtek a jobboldali radikális politikai mozgalmak is.
A XX. század 20-as, 30-as és 40-es éveiben a hazafias értelmiség, polgárság, kispolgárság, munkásság és parasztság társadalmi támogatásával hatalomra jutottak az úgynevezett populista rendszerek. Lazaro Cardenas Mexikóban, Getulio Vargas Brazíliában, Juan Domingo Peron Argentínában, German Busch Bolíviában. Általános jellemző vonásaik a szélesebb tömegek a szociálpolitika és az oktatás révén történő megsegítése felemelése mellett a nemzeti erőforrások, a gazdasági kulcsszektorok nacionalizálása voltak.
A későbbiekben tovább bonyolódott a helyzet, a munkásmozgalom pártjai (szocialisták és kommunisták) a saját, marxista-leninista programjaik és koncepcióik alapján akartak választ adni a társadalmi kérdésekre. A fejlettebb államokban folyamatosan erősödtek ezek az európai államokban is erős mozgalmak. A politikai felépítmény szélén megjelentek a terrort is alkalmazó szélsőbaloldali és anarchista szervezetek.
Tehát a viszonylag fejlett, ugyanakkor azért jelentős ellentmondásokat is hordozó Chile történetében a folyamatosan erősödő baloldal 1970 őszén eljuthatott a politikai hatalom megszerzéséhez. Az 1970 szeptemberi választásokon a Népi Egység (Unidad Popular) a Népi Akció, a szocialista, kommunista radikális pártokból létrejött szövetsége csekély fölénnyel győzött. A köztársasági elnök a szocialista jelölt, az eredetileg orvos Salvador Allende lett.
A Népi Egység kormánya hozzákezdett a programjában szereplő baloldali, szociális és humánus célok érvényre juttatásához.
Államosították a rézbányászatot, az amerikai tulajdonban lévő ITT nemzetközi telefontársaságot, a magánbankokat, földreformot hirdettek, a munkavállalók jövedelmét, szociális helyzetét javították, jóléti programokat vezettek be, például az iskolás gyermekek naponta ingyen tejet kaptak.
Chile külpolitikájában felerősödtek a szovjet és kubai irány és orientációk. Az USA és a nyugati hatalmak geopolitikai befolyásukat féltették, a tőkés társaságok elvesztett profitjukat.
A helyzetet nehezítette az 1971 júliusi földrengés, és annak helyreállítási költségei.
Számos nyugati érdekeltség bojkottot hirdetett a chilei termékekre, elérték a réz világpiaci ára csökkenését, a nagyvonalú szociális intézkedések súlyos költségvetési hiányt idéztek elő. Közben elmélyültek az országon belül a különböző társadalmi-politikai erők ellentétei. A teherfuvarozók sztrájkja hosszú időre paralizálta a szállításokat, a kiskereskedők sztrájkja pedig az ellátásban okozott zavarokat.
A kormány a bankóprés eszközéhez fordult, az infláció magasra szökött. Nyilvánvalóan politikai céllal a Szovjetunió és a keleti blokk államai hiteleket, segélyeket nyújtottak, de a romló gazdasági helyzetre nemigen lehetett megoldásokat találni.
A chilei társadalomban, politikai kultúrában lévő árkokat tovább mélyítették a nehézségek, majd a válság. Sokakban veszélyérzetet keltett, mikor 1971 decemberében Fidel Castro Santiago de Chilébe látogatott, beszédében a reakció elleni fellépésre, az osztályharc éleződésére hívta fel a figyelmet. A jobb- és a baloldal szélsőségesei merényleteket, szabotázsakciókat követtek el, mindez tovább élezte a politikai feszültségeket. A tőkés társaságok és a komprádor rétegek profitjukat féltették, az USA vezető körei, a chilei jobboldal az ország geopolitikai irányváltásától tartott.
1973. május 5-én a kormány a fővárosban rendkívüli állapotot vezetett be a mindennapi életet lassan paralizáló egyre gyakoribb zavargások, sztrájkok miatt.
1973 tavaszától, nyarától folyamatossá váltak a belső zavargások, utcai konfliktusok, sőt lövöldözések. Június 29-én egy páncélos alakulat körbezárta Santiagóban a Moneda-palotát, az elnök rezidenciáját, de az Allendéhez lojális Carlos Prats tábornok, a vezérkar főnöke fellépésére és nyomására visszavonultak. A zendülésnek és az utcai zavargásoknak mindkét oldalon voltak halálos áldozatai. Pratsot pár hét múlva Augusto Pinochet tábornok váltotta fel.
1973 nyarán Chile újabb hiteleket vett fel, nem csak a szociáldemokrata irányítású finn, svéd és dán kormányoktól, de a Franco vezette Spanyolországtól is. Szintén hiteleket nyújtottak a Siemens és a Philips nagyvállalatok, de az NSZK kormánya is. A Szovjetunió, Bulgária és Magyarország áruhiteleket és segélyeket küldött.
A káosz, belső feszültségek tovább erősödtek, augusztus 22-én a Képviselőház ellenzéki többsége határozatot fogadott el az alkotmány kormányzat részéről történő megsértéséről. Szeptember 4-én, a Népi Egység győzelme harmadik évfordulóján tartott demonstrációk alkalmával Allende még határozott hangot ütött meg Nyilvánosságra hozta elgondolását, szeptember 11-én népszavazással szándékozza rendezni a kongresszussal fennálló ellentéteit. A politikai-társadalmi törésvonalak végletesen elmélyültek.
Szeptember 11-én a légierő bázisán Valparaisóban zendülés robbant ki, a közleményükben a polgárháború – egyébként reális veszélyére – és a rendkívül súlyos társadalmi-gazdasági helyzetre hivatkozva követelték az államfő lemondását. Allende ekkor lakásáról a La Moneda palotába sietett, nem fogadta el a fegyveres erők távozására irányuló követelését. Ezért megkezdődött az elnöki palota ostroma. Allende mellett 23 testőre tanúsított hősies ellenállást, maga az elnök a Fidel Castrótól kapott géppisztollyal harcolt a támadó katonák ellen. Az elnöki palota ostroma 11 és 14 óra között zajlott, ezt követően Allende valószínűleg öngyilkos lett hivatalában, más álláspontok szerint egy kapitány lelőtte.
Az elmúlt hónapok társadalmi feszültségei, atrocitásai, a kölcsönös leszámolások következménye volt, amit az államcsínyt végrehajtó katonák és a hozzájuk csapódó milicisták követtek el a nem minden esetben ártatlan baloldali politikusok és aktivisták ellen. Sokakat a főváros Nemzeti stadionjába szállítottak, ott őriztek, indokolatlan és brutális leszámolásokra is sor került.
Különféle humanitárius szervezetek összegzése szerint az 1973 és 1990 között fennállt katonai diktatúra alatt 2125 személy halt meg, 1202 tűnt el. Csak becslés, ennek mintegy 70-80 százalékát lehet a katonai szervek és a hozzájuk csapódó milíciák terhére írni, a többi a baloldalé.
Az új államfő Augusto Pinochet lett, aki az államcsínyt irányította, az ország vezetését katonai junta vette át. Ők az ország hanyatlásának, összeomlásának megelőzésével indokolták fellépésüket. A részigazságok mindkét oldalon léteztek, azonban a brutális akciók nemzetközi vonatkozásban is ellenérzéseket váltottak ki. A szovjet blokk államai és Kuba megszakították a diplomáciai kapcsolatokat Chilével. Kína ezt figyelmen kívül hagyta. Az akkor ismét megválasztott Peron argentin elnök is helytelenítette az államcsínyt mint politikai megoldást
Itt tényszerűen megállapíthatjuk, ahol a nemzeti erők (pl. Argentína) hajtottak végre, talán kissé meggondoltabb reformokat, ott nem eszkalálódott ilyen mértékű belső erőszak.
Az államcsíny következményei még a sport területén is lecsapódtak. Furcsa módon úgy alakult, hogy az 1974-es Labdarúgó VB előselejtezőjét a szovjet és a chilei csapatnak kellett
játszania. A szovjetek nem akartak játszani a FIFA által is elfogadhatónak minősített santiagói stadionban. A chilei válogatott felállt a mérkőzéshez ellenfél nélkül, rövid passzolgatás után berúgtak egy gólt, a FIFA 1:0 jelképes eredménnyel elfogadta a mérkőzést, majd egy barátságos válogatott meccsre került sor.
A katonai junta a katasztrofális gazdasági helyzeten, nehézségeken klasszikus neoliberális eszközökkel próbált javítani. Bizonyos időre csökkentették a szociális támogatásokat, privatizációs folyamatokat indítottak el. Ihletőik, tanácsadóik az amerikai Chicago boys nevű közgazdászcsoport lett, akik a verseny, a szabadpiac mindenhatóságát hirdették. A csoport vezéralakja Milton Friedman többször találkozott Pinochet elnökkel, tanácsokat is adott a chilei gazdasági szakértőknek. Kétségtelen, hogy pár év visszaesés után a chilei gazdaság növekedésnek indult.
1973 után chileiek ezrei települtek át Latin-Amerika más országaiba, az akkori szovjet blokk államaiba, így hazánkba is.
Ismertté, népszerűvé váltak a politikai üzeneteket közvetítő egyébként színvonalas folk-pop énekesek, együttesek: a tragikus sorsú Vicor Jara, Inti Illimani.
Az érdeklődés, a rokonszenv növekedett Latin-Amerika irányába. Talán azt is megjegyezhetjük, hogy a Népi Egység kormánya által tervezett chilei szocializmus tudatosan a többpártrendszerre épített „demokratikus szocializmus” koncepciója volt, így a prágai tavasz után két évvel bizonyos értelemben politikai illúziókat ébresztett Közép-Kelet-Európa kommunista országaiban is.
A junta gazdasági tanácsadója, Milton Friedman nevét ma hazánkban a volt Óbudai Egyetem viseli. Arról talán el lehetne elmélkedni, hogy inkább az alapító Luxemburg Zsigmondhoz, vagy hozzá van több közünk.
Érdekes kérdés, hogy a Népi Egység oldalán álló chilei zsidók is estek az 1973 szeptemberi megtorlási hullám áldozatául. Ettől függetlenül a neoliberális Milton Friedman és Henry Kissinger jó viszonyt ápolt a katonai juntával. Az akkori kétpólusú világrendben még nem működött a mára jellemző rendkívül erős vallási-faji összetartás?
Utolsó gondolatként érdemes elgondolkodni Salvador Allende (1908-73) történelmi szerepéről. Talán elvonatkoztathatunk a Ioszif Lavrickij szovjet történész által az Allende életéről írt műben az életpálya kezdetétől. Az I. világháborúban – akkor még gyerek volt – az antant győzelmében reménykedett, később baloldali szabadkőművesként, szocialista értelmiségként, orvosként bizonyos társadalmi felelősség, szerepvállalás igénye is felmerült benne. E társadalmi felelősségvállalást akarta a Népi Egység kormányzata alatt kiteljesíteni az említett reformokkal. Ugyanakkor a jogos és igazságos törekvések mellett meglehetősen doktriner módon erőltette marxista, és talán részben leninista társadalompolitikai koncepcióit. Külpolitikai orientációi a szovjet és a kubai befolyás erősödésével az addigi geopolitikai stabilitást kérdőjelezték meg. Ezért is támogatta a CIA a kormány ellenségeit.
A Chilei Köztársaság jelmondata: Por la razon o la fuerza, magyarul: Ésszel vagy erővel. Allende életpályája a hegeli „ész csele” fogalmát, adott esetben bizonyos doktriner álláspontokhoz történő koncepcionális téves ragaszkodását, ezáltal szükségszerű vereségét is kifejezte. Bátorsága, államférfiúi tartása nem kérdőjelezhető meg, az alkotmányhoz hű maradt, nem fogata el a hadsereg a lemondására irányuló ultimátumát. Pár testőrével együtt, a reménytelen helyzetben az utolsó pillanatokig harcolt a túlerővel szemben.
Ugyanakkor ismételten kimondhatjuk, ahol a szociális reformokat és a nemzeti-hazafias gondolkodást összekapcsolták (Peron, Vargas) nem alakultak ki ilyen mély társadalmi törésvonalak.
Károlyfalvi József – Hunhír.info
