“ELI, ELI! LAMA SABAKTÁNI? ” – Máté (27:46) szerint ezek voltak Jézus utolsó szavai a keresztfán. De vajon milyen nyelven mondta mindezt? A választ talán a laikusok is tudják: arámi nyelven, amelyet a sémi nyelvek közé sorolnak a szakértők. Ha azonban egy kicsit utánajárunk a kérdésnek, több bizonyítékot is találunk arra nézve, hogy Jézus nem sémi nyelven beszélt.

Vajon milyen nyelven beszélt Jézus? Lévén galileai, nyilván azon, ami kétezer éve Galileában használatban volt. Ahhoz, hogy fogalmat alkothassunk, mi lehetett ez a nyelv, tekintsük át Palesztina történetét!

Kánaán – Palesztina bibliai neve – a régészeti leletek tanúsága szerint az őskőkor óta folyamatosan lakott volt. De vajon kik lakták? A szakemberek kánaániaknak nevezik a terület őslakóit, akik az izraeliták érkezése előtt már ott éltek. A terület valószínűleg Noé Hám nevű gyermekének legkisebb fiáról, Kánaánról kapta a nevét. Széles körben elfogadott, hogy a bibliai nevek népcsoportokat jelölnek, így biztosak lehetünk abban, hogy Kánaánban a hámi nyelvcsaládba tartozó nyelveket beszélők, és nem a sémiták voltak az őslakósok. Ezt támasztja alá a neves bibliaszótár is (1), amely szerint a Kánaán szót nem lehet etimológiailag a sémi nyelvekből eredeztetni, a legvalószínűbbnek azt tartja, hogy hurri név lehet.

Ismert, hogy a szakemberek alapvetően a nyelvtani formát tekintve a nyelvek három formáját különböztetik meg:

1. izoláló nyelvek – csak a szót illesztik a mondatba, szerepét a mellétett módosítókkal jelzik, de azzal össze nem írják és nem ejtik – pl. kínai
2. hajlító, flektáló vagy fuzionáló nyelvek – pl. indoeurópai és sémi nyelvek
3. ragozó nyelvek – a szó mondattani szerepét a szó mögé, esetleg elé illesztett egy vagy két szótagú ragok, képzők jelek biztosítják és ezek nem vonódnak össze egyetlen szótaggá vagy hanggá, ahogy a hajlító nyelveknél  pl. magyar, finnugor nyelvek török, japán, baszk, dravida, kaukázusi. Ilyen volt sumir, hurri, kusita is.

A kutatók többsége egyetért abban, hogy a bibliai vízözön környékén (kb. Kr. e. 4000) nem csak Kánaánban, hanem az egész Mezopotámiában és környékén ragozó nyelven beszélő népek – például sumir, hurri stb. – éltek. A sémi (hajlító nyelven beszélő) nyelvű közösségek a Kr. e. III. évezredtől folyamatosan érkeztek Mezopotámiába. Az évezredek folyamán az említett hatalmas területen élők nyelvei nyilvánvalóan különféle fejlődési utat jártak be, hiszen az egyes népcsoportok különféle éghajlati és domborzati viszonyok, más és más szomszédok közé kerültek stb. A nyelvészet szerint azonban alap sajátságukban, hogy ragozó vagy sémi hajlító csoportba tartozik-e, nem változtak. Magyarul ezt az jelenti, hogy az évezredek folyamán a ragozó és hajlító nyelvek az egyes területeken különféle dialektusokban éltek tovább, amelyek különböző neveken váltak ismertté.

Ismeretes, hogy Kr. e. XIV-XII. század között vándoroltak be az izraeliták Palesztina területére, a Biblia beszámol arról, hogy a 12 törzs hogyan osztotta fel maga között a területet. A Kr. e. X. századra alakult ki a zsidó királyság, Salamon mind a 12 törzs királya volt. Halála után azonban a királyság két részre szakadt, az északi 10 törzsből álló Izraelre és a déli két törzsből álló Júdára.

A bibliaszótárban (2) utalást találunk arra, hogy már Salamon alatt is bizonyos különállás jellemezte a két részt, ugyanis a királyság északi és déli része között fekvő, a későbbiekben Galileának, illetve Szamáriának nevezett területeken élő nagyobb számú kánaánita őslakosság gyakorlatilag elválasztatta egymástól a zsidó királyság két felét.
Ismeretes továbbá, hogy a zsidó királyság szétesése után az északi 10 törzs gyakorlatilag eltűnt a történelem színpadáról, Júda pedig a babiloni fogságig állt fenn.

Az eddigiekből kiderült, hogy még Salamon alatt se sikerült az izraelitáknak teljesen elfoglalni Galileát, tehát többségben a nem sémita őslakóság élt ott. Nézzük, mi történt ezután! A Királyok könyvében (3) említés történik Galileáról: “.. az Izrael királyának idejében jött el.. Assiria királya, és foglalta el ..Galileát és a Naphtali egész földjét”. A bibliaszótár szerint (4) a Galilea néven ismert részt a Naphtali törzs kapta, a bibliai megfogalmazás arra utal, mintha Galilea nem tartozna a Naphtali törzs területéhez. Tehát még mindig az őslakósok lehetnek többségben.

734-ben az asszír birodalom olvasztotta magába Galileát, majd a következő után 600 évben a terület Babilónia, Perzsia, Macedónia, Egyiptom és Szíria uralma alatt állt.
A bibliaszótár szerint Galileában valódi izraelita népességről csupán a perzsák idején beszélhetünk, de akkor is kisebbségben voltak. Régészeti adatok támasztják alá a nem zsidó többség vallásának az emlékeit.

Azt, hogy a zsidókat idegeneknek számítottak Galileában, jelzi a Krónikák könyve (5) is, miszerint amikor zsidókat összehívták Jeruzsálembe, az északi vidékekről érkezőknek át kellett haladniuk Galileán, akkor a helyiek “nevetik és csúfolják vala őket”.

Ismert, hogy II. Szargon Asszíria és Babilon királya (Kr. e. 722-705), miután elfoglalta Szamáriát, a galileai és szamáriai lakosságot a Habur folyó környékére, illetve, Médiába deportálta. Helyükre Mezopotámiából, például Kuta városából és máshonnan telepített embereket. Galilea és Szamaria népét tehát Nimród egykori földjéről telepítette be II. Szargon. Az egykor a sumirok által lakott területről érkezők Galileában az őslakósokat, a szintén ragozó nyelvű népet találhatták. A Biblia szerint (6) a betelepítettek “.. szolgálták az ő isteneiket, ama népek szokása szerint, akik közül elhozták vala őket”. Így Galilea és Szamaria etnikailag legalábbis vegyes volt, ahogy az az Ószövetségből is kiderül (7), és a zsidók mindenképpen kisebbségben lehettek.

A makkabeus időben (Kr. e. II. század) csak kis számú zsidó népesség élt Galileában, de még az is tovább fogyott: biztonsági okok miatt a makkabeus Simon Tharsi egy sikeres asszírok elleni hadjárata után összeszedte a galileai zsidókat és védelmi okok miatt visszatelepítette őket Júdeába (8): “Akkor fogta a galileai és atarbattabeli zsidókat asszonyaikkal és gyermekeikkel, valamint minden vagyonukkal együtt és nagy diadallal Judeába vitte őket”.
Júda Kr. e. 129-ben elfoglalta Szamáriát, illetve 104-ben Galileát is. A júdai király Arisztobulosz csak egy évig uralkodott (Kr. e. 104-103), majd féltestvére Alexander Janneus (Kr. e. 103-76). Uralkodásuk alatt megkísérelték “judealizálni” a területet: kötelezővé tették a zsidó vallás gyakorlását és zsidó vallási törvények betartását, például a körülmetélkedést.
Kr. e. 63-ban római uralom alá került egész Palesztina, bár nagyfokú önállósága volt a zsidó kormánynak.

A bibliaszótár szerint (9) csak a Kr. u. II. században, Jeruzsálem eleste és a zsidó állam megszűnése után lehet zsidó többségről beszélni Galileában.

Látható tehát, hogy Jézus idején Galilea lakóinak túlnyomó részét a nem zsidó lakosság tette ki, hanem Palesztina őslakóinak leszármazottai, akiknek ugyan kötelező volt felvenni a zsidó vallást, de etnikailag nem tartoztak közéjük. Maga a “Galilea” név is a faji sokoldalúságra és vegyes népességre utal, ezt a területet a zsidók “Galil hag Goyim”-nak, azaz “Idegenek Földjének” nevezték.

A biblia adatai alapján látjuk, hogy a zsidó nép etnikai határa még a babiloni fogságból (Kr. e. VI. sz.) való visszatérés után sem terjedt északabbra, mint Jeruzsálem.

Akkor hát milyen nyelven beszélt Jézus? Úgy, ahogy Galileában beszéltek a galileaiak, akik többségükben nem zsidó származásúak voltak: arámiul. Ha próbálunk utánajárni a szakirodalomban, hogy hova is sorolható ez a nyelv, a következő eredményre jutunk: az arámi sémi nyelv. Ezen állítás alátámasztásával azonban sehol se találkoztam.

Nézzük, mit mond a bibliaszótár az “arám” szóval kapcsolatban! (10) A szótár angolul íródott, a szakirodalomból azonban ismert, hogyan használandó a magyarban a kérdéses szó: Országnév: Arám, nyelv, nép: arámi (és nem arameus vagy arám, ennek ellenére gyakran találkozni az “arameussal” az arámival egyező jelentéssel.)

A bibliaszótár szerint “Arám” az arámiak egyes száma, jelentése: sémi emberek, gyakran ország és emberek együtt. Azonban hozzáteszi, hogy az ország/terület nincsen pontosan meghatározva, nem földrajzi vagy politikai egység, hanem inkább az arámi népesség koncentrálása, csak pontatlanul lehet meghatározni Mezopotámiában.

A nyelvet sémita dialektusok közé sorolja, amelyek közel állnak a héberhez. Azonban megjegyzi, sok arámi szót találni a bibliai héberben: pl. eloi, lama sabachthani, de erre még visszatérünk. Arám helynévként említve van Északkelet- Szíriában Kr. e. 2500-ban. Megjegyzi, hogy ez a név nem tűnik sémitának.

A bibliaszótár az arámi nyelvet 4 csoportba sorolja: a korai, a hivatalos, a levantei és a keleti arámi nyelvekre. Ebből minket most a következők érdekelnek:
Korai arámi: a Kr. e. X-VIII. századi észak-szír feliratokon található. De olyan kevés lelet van, hogy nem lehet tudni, kik használták. Az asszír, a babiloni, majd a perzsa birodalom hivatalos nyelve. A Kr. e. I. évezredre meghódította az egész Közel-Keletet.

Levantei (Levante: A Földközi-tenger keleti partvidékei, belefoglalva az Égei-tengert és a Fekete-tenger déli partvidékeit is) Kr. e. VIII. századi lakosságcsere után jött mindennapi használatba jött az arámi, és nem a héber. Jézus idejében ez volt a mindenki által értett nyelv Palesztinában. Annak ellenére, hogy terjedt a görög, mégis ez volt a népszerű. Kr. e. 700 körül az arámi közvetítő nyelv.

Ha figyelmesen olvassuk, látjuk, hogy a szótár – noha azt állítja, hogy az arámi sémi nyelv – maga szolgál adatokkal arra nézve, hogy nem az: először is az Arám helynevet nem tartja sémitának. A földrajzi elnevezések pedig általában a területen legkorábban élőktől származnak, márpedig Mezopotámiában nem a sémiták voltak az elsők. Ezt támasztja alá a szabadkőműves hagyomány, amely szerint az özönvíz után “az emberek és állatok Arám hegyei között jöttek elő”. (11) Ez pedig azt jelenti, hogy az Arám elnevezés már az özönvíz előtt is létezett, tehát nem a sémitáktól származik.

Azt, hogy az arámiak nem sémiták voltak, megerősíti Dr. Fáy Elek is (12), aki az arámiak eredetét az Ararát környékéről, Arménia (mai Örményország) területéről származtatja, amelynek egykori neve Arámia volt. Ez a terület pedig a tudósok véleménye szerint a turáni népek, így a magyarok ősfészke is. Hivatkozik idősebb Pliniusra, aki szerint a szkítákat régebben “arámnak” nevezték.

Maga a Talmud is ezt erősíti meg: (13) “..az első ember arámi nyelven beszélt .. eretnek volt .. istentagadó volt (Sanhedrin 38 b. lap).

Több kutató szerint is a világ első nyelve ragozó volt. A Biblia (14) szerint a vízözön után “mind az egész földnek pedig egy nyelve egyféle beszéde vala”. Ez a nyelv pedig Nimród, a világ első királyának, a magyarok ősapjának a nyelve. Az ókori források arra utalnak, hogy Nimródot a zsidók ősellenségüknek tekintettek. A Talmud így maga erősíti meg, hogy az arámi nem sémi nyelv, hanem a zsidók ellenségének, Nimródnak a nyelve.

Azt, hogy a zsidók az arámi nyelven beszélőket ellenségüknek tekintették, bizonyítja a Talmud: (15) “Sose imádkozzék az ember szükségleteiért arámi nyelve, ha valaki a szükségleteiért arámi nyelven imádkozik, akkor az angyalok nem csatlakoznak az ő imádságához, mert ők az arámi nyelvet nem értik (Sabbath 12 b. lap). Vagy (16): Az ember kívánságait ne adja elő arámi nyelven.. ” (Sota 33 a. lap)

Nézzük tovább a bibliaszótárt! Feltűnő, hogy e szerint Kr. e. 1000 körül az arámi egyszer csak felbukkan a semmiből, és semmit se tudni az előzményéről. Csak arra gondolhatunk, hogy egy már régóta létező nyelv egyik dialektusáról van inkább szó. Feltűnő az is, hogy az arámi nyelv azután terjedt el széles körben, miután lakosságcsere történt, ez azt jelenti, hogy arámi nyelven beszélő lakósok jöttek Galileába. Azok pedig nem sémiták voltak.

Jézus utolsó szavai a keresztfán: “ELI, ELI! LAMA SABAKTÁNI? ” A jól ismert szavakat több kutató próbálta a Jézus idején már régen kihalt sumirból magyarázni. Mivel azonban a sumir szavak az ékiratok hiányában nem vagy csak nehezen értelmezhetők, csak annyit érdemes megjegyezni ezzel kapcsolatban, hogy ennek ellenére több megoldás született, amiből többen arra következtettek, hogy az arámi hasonlíthatott a sumirhoz.
Amiből azonban komolyabb következtetés vonható le, az az “Éli, Éli” szavak.

ÉL = ENLIL a sumirok teremtő Istene, világkormányzó, főistenként jelenik meg a feliratokban. Az ékiratok tanúsága szerint ENLIL maga a lélek, mindennek a lelke. Enlil nevének előszótagja nem más, mint a magyar “én” személyes névmás, a második pedig a “lél”, a lélek. ENLIL = “én lelkem”, “én Istenem” (17).

Hommel szerint is (18) Enlil ugyanaz, mint a magyar “lélek”, “lég”, “én-lélek” kifejezések.
Döbbenetes, hogy Él isten máig fellelhető a magyar néphagyományban. A Békéscsaba környéki hagyomány szerint Él lejött a földre, hogy általa élő legyen minden. Él Élet-et hozott a földre. Él hozta a Lélt, aki lelket lehelt… Él mennyei köveket küldött az Égből, hogy Nimród “rája állhasson”. Nimród templomát Él köveire építették. A bukovinai székely hagyományban: “Őskőn áll, ott van Él világa… ”

“Él Isten különös magyar legendája épen olyan talányos, de egyben perdöntő a magyar mitológiában, mint amilyen a magyar Nimród feltűnése ott az árpád-házi nemzetségtábla legelején…”  tartja Varga László (19).
A régi magyarok szerint: Él a magyarok Istene. Él, működik, minden világi befolyástól mentesen.
Éli, Éli .. Én Istenem, Istenem… – mondta Jézus a keresztfán. Hogy milyen nyelven? Arámiul, amely – ahogy láttuk – Nimród nyelve is volt, és amelyik a sumirhoz hasonlóan ragozó nyelv volt.. és amely nyelven beszélőket a zsidók igencsak nem kedvelték.

Jegyzetek

1. The Interpreters Dictionary of the Bible, Abingdon Press, New York, Nashville, CANAANITES
2. The Interpreters Dictionary of the Bible, Abingdon Press, New York, Nashville, ISRAEL, HISTORY OF
3. 2Királyok 15:29
4. The Interpreters Dictionary of the Bible, Abingdon Press, New York, Nashville, TRIBES
5. 2Krónika 30:10
6. 2Királyok 17:24-41)
7. Ezdrás 4:9-10
8. 2Makkabeus 5:23
9. The Interpreters Dictionary of the Bible, Abingdon Press, New York, Nashville, GALILEE
10. The Interpreters Dictionary of the Bible, Abingdon Press, New York, Nashville, ARAM
11. C. Knight és R.Lomas: Hiram könyve, Gold Book, 297. o.
12 Dr. Fáy Elek: A magyarok őshona, Kiadja: Fáy Társaság Közhasznú Egyesület, Budapest 2000. 20. o.
13. A Talmud magyarul, Budapest 1940, Hasonmás kiadás, Gede testvérek Bt. Budapest 2002. 154. o.
14. 1Mózes11:1
15. A Talmud magyarul, Budapest 1940, Hasonmás kiadás, Gede testvérek Bt. Budapest 2002. 27. o.
16. A Talmud magyarul, Budapest 1940, Hasonmás kiadás, Gede testvérek Bt. Budapest 2002. 110. o.
17. Marton Veronika: A sumir kultúra története, Magánkiadás, 2000, 105. o.
18. F. Hommel: Gesichte Babyloniens und Assyriens, Grotesche Verl. Berlin, 1885. 253. o.
19. Gönczi Tamás: Nimród gyűrűje, Sárosi Kiadó, 369-376. o.

(Figyelem! A HunHír.Hu online közéleti napilapon megjelent írások kizárólag a szerző és a forrás megjelölésével használhatók fel újra!)

Bunyevácz Zsuzsa – HunHír.Hu