Ismert, hogy a parlament utolsó ülésnapján megszavazták a holocauszttagadás büntethetőségét, de elutasították Répássy Róbert módosító javaslatát. Az ő szövegében nem volt szó holocaustról és az áldozat méltóságáról, ő a nemzeti szocialista és kommunista rendszerek által elkövetett népirtás és más, emberiség elleni cselekmények tagadását büntette volna.

Tehát csak a zsidóság ellen elkövetett népirtás és más, emberiség elleni cselekmények tagadása büntetendő. Tudomásul vesszük…de joggal várjuk el, hogy mindazokat büntessék meg, akik „jelentéktelen színben tüntették fel” a zsidóság tragédiáját, nem törődve „emberi méltóságukkal”. Remélhetőleg most végre számos olyan magyar történész és újságíró is elnyeri méltó büntetését, akik a valódi súlyuknál messze kisebb jelentőségűnek mutatták be zsidók ellen elkövetett bűntetteket.

Kezdjük mindjárt a Szovjetunióval! Már 1918-ra a korabeli adatok szerint 100-200 ezerre tehető a másfél ezer (!) pogrom ártatlan zsidó áldozatainak a száma! A Szovjetunió 1922. decemberi megalakulását követően a birodalom többi etnikai törekvése sorában nemkívánatossá váltak a zsidó mozgalmak is. 1924. elején megszűnt a zsidó lakosság képviselete a végrehajtó hatalomhoz tartozó nemzetiségi népbiztosságon . Az 1920-as évek második felének szovjet antiszemitizmusa főleg a nagyvárosokban, gyárakban ütötte fel a fejét és vált tömegessé. A VII. pártkongresszus (1934) a zsidóság számára is mérföldkő volt, Sztálin teljes asszimilációjukat, a szovjet társadalomban való „feloldódásukat” tartotta a legjobb módszernek. Sorra likvidálták vallási és adminisztratív fórumaikat, és az önkormányzataikat, a kehillákat. Az 1920-as évek elejétől-közepétől kibontakozó hatalmi harcban a „lenini gárda” félreállítása Sztálin számára egyre nyilvánvalóbban a „zsidók” legyőzését is jelentette.

Kora ifjúságától leküzdhetetlen, kínzó zsidógyűlölet jellemezte, amely a kezdetektől szinte halála napjáig elkísérte. Zsidógyűlölete számos családtagja életét megnehezítette. Sztálin csodálat Hitler, hogy volt bátorsága hozzáfogni a zsidókérdéshez. (Örülhetünk, most végre van jogszabály arra, hogy megbüntessék azokat, akik Sztálint díszpolgárrá tették!)Említeni kell továbbá, hogy a Molotov-Ribbentrop paktummal már eldőlt a szovjet zsidóság sorsa, amiről szovjet vezetés egy darabig hallgatott. E cinkos hallgatása egy ponton túl a hitleri népirtás egyik előidézője lett. A Lengyelország szovjetek által megszállt részében se volt lényegesen jobb a zsidók sorsa, mint a németek által megszállt vidékeken. A szovjet megszállók első dolga volt, hogy felszámolják a zsidó életformát, a szabad sajtót, a zsidó mozgalmakat. A héber nyelvet betiltották. Közben menekültek a német megszállás területéről, a határon azonban a Vörös Hadsereg tisztjei mind gyakrabban visszafordították a menekülő zsidókat. A lengyelországi zsidóknak 1940 tavaszán dönteni kellett, hogy vagy elfogadják a szovjet állampolgárságot, vagy visszatoloncolják őket a nácikhoz. Azokat, akik az utóbbi mellett döntöttek, letartóztatták és 1940 júniusában a Szovjetunióba deportálták. Egy millió ember volt, köztük több százezer zsidó, már útközben sokan meghaltak. Miután Németország megtámadta a Szovjetuniót, rosszabb lett a helyzet, a menekülő zsidókat a köztársaságok határáról fegyverrel zavarták vissza. Tény, hogy 1943 elején nyolcszáz fős kontingensre volt szükség az erdőkben bujkáló megmaradt zsidók elfogásához. A helyi ukrán nacionalista szervezetek maguk kerítették be őket, és gyakran meg is ölték a rejtőzködőket. A szovjet lakosságnak a zsidók sorsára iránti közönyével, illetve a népirtásban való részvételével a történetírás nem igen foglalkozik. (Csak zárójelben: az emberi jogokra oly érzékeny Egyesült Államok ezt a sztálini Szovjetuniót 1933-ban elismerte(!))

De folytassuk a cionista vezetőkkel! Most végre büntethetők azok, akik lekicsinylik szerepüket a zsidóság tragédiájában!A nácik németországi hatalomra jutását a cionisták nem katasztrófakén fogadták, hanem mint egy egyedülálló történelmi lehetőséget a cionista törekvések megvalósítására. Vezetőik szerint a cionistáknak nem kell részt venni az antifasiszta harcban, egyetlen céljuk Izrael földjének építése lehet – írta a Jewish Life 1938-ban. Moishe Friedman rabbi napjainkban azon a véleményen van, hogy a cionisták megjelenése előtt a németek és zsidók békében éltek együtt. Herzl tevékenységével az antiszemitizmust fűtötte, mert így akarta az európai zsidókat rávenni, hogy a zsidó állam megalapítására törekedjenek, mindez hozzájárult a zsidóság tragédiájához. Bizonyítékok vannak arra, hogy a cionisták ki akarták kényszeríteni a zsidóság kivándorlását Palesztinába. Így fogalmaz: Nekünk, a hithű zsidóknak semmi közünk sincs ehhez – mégis mi voltunk az áldozatok, hihetetlen, de így van: rabbijaink még Auschwitzban is hirdették, hogy elítélik a cionizmust.

Álljon itt néhány könyv, amely a nácik és a cionisták együttműködésének számos bizonyítékát tárja elénk! Lenni Brenner: 51 Documents: Zionist Collaboration with Nazis, Edwin Black: The Transfer Agreement: The Dramatic Story of the Pact Between the Third Reich and Jewish Palestine, Francis R. Nicosia: The Third Reich and the Palestine Question.

Szólni kell Tom Segevről, a vezető izraeli lap, a Ha’aretz munkatársáról, több könyv szerzőjéről. A The Seventh Million (A hetedik millió) című könyvében részletesen foglalkozik a kérdéssel. A náciknak és a cionistáknak azonos volt az érdekük, az előbb említettek Németországon kívül, az utóbbiak pedig Palesztinán belül akarták tudni a zsidókat –írja. Hitler és a cionista vezetők meg is állapodtak, 1933. augusztus 25-én kötötték meg a Haavara (transfer)- egyezményt, eszerint az emigráló zsidók ingatlanaiért cserébe német árukat szállítanak Palesztinába, ott eladják és a bevételt az emigrált zsidók kapják. Így törték át a német árúk blokádját, más országoknak meg volt tiltva ekkor a kereskedelem Németországgal.

Az események arra utalnak, hogy a cionisták a fő szempontja a zsidó bevándorlás fokozása volt Palesztinába, és minden ennek volt alárendelve. Ben Gurion például azt mondta egyszer, hogy ha tudná, hogy minden gyereket megmenthetnének, ha Angliában vinnék őket, és csak a felét, ha Palesztinába, akkor ez utóbbit választaná. Ki kell emelni, hogy Ben Gurion ellene volt az illegális zsidó bevándorlásnak, akkor is, ha ezen múlott az életük. Megdöbbentő továbbá, hogy a Jewish Agency zsidó többséget akart ugyan Palesztinában, de nem a menekülő tömegeket befogadni. Fiatal, egészséges cionistákat akartak. Szó szerint válogatottak, hogy kiket engedjenek be. Egyik vezetőjük szerint Izrael földje csak egy kiválogatott csoporté, azoké, akik fiatalok és „vörös színűek”, utalva a szocialistákra. Egy évvel például a nácik hatalomra jutása után a cionista illetékesek így panaszkodtak Németországból érkező zsidókra: az „emberanyag egyre rosszabb és rosszabb, nem tudnak vagy nem akarnak dolgozni, és segítségre szorulnak”. Majd küldtek Berlinbe egy listát azok neveivel, akiket nem kellett volna Palesztinába küldeni. Tom Segev említett könyvében számos bizonyítékot sorol arra nézve, hogy a cionista vezetőket nem igazán érintette meg, hogy a náci rémuralom miatt zsidók millió voltak életveszélyben.

De menjünk tovább! David S. Wyman a The Abandonment of the Jews. America and the Holocaust, 1941-1945 könyvében megállapította, hogy a zsidókat cserbenhagyták, hóhéraiknak kiszolgáltatva, nem számíthattak senkire se. Még azokra a testvéreikre sem, akik Amerikában szabadon éltek. A brit és az amerikai politikusok elutasították, hogy zsidók ezreinek az életét mentsék meg. A következőkben foglalja össze a tragikus mulasztásokat.

Az amerikai és a brit külügyminisztériumoknak nem volt szándékában a nagyszámú európai zsidóság megmentése. Sőt, folyamatosan attól féltek, hogy a németek, vagy más tengelyhatalmak a zsidók tízezreit szabadítják a szövetségesek országaiba. Ezzel a helyzettel a két nagyhatalom nem akart szembenézni, ennek következtében úgy politizáltak, hogy nehezítették a menekülést.

1942-ben az amerikaiak számára már nyilvánvaló volt, hogy a nácik szisztematikusan irtják a zsidókat. Mégis Roosevelt még 14 hónapig nem tett semmit ennek megakadályozására. Közömbössége azzal kapcsolatban, hogy az európai zsidókat szisztematikusan megsemmisítették, felveti alkalmatlanságát az elnökségre- írja Wyman.

A „War Reugee Board” (WRB) nevű szervezet, amit az elnök azért alapított, hogy a nácizmus áldozatait megvédje, alig rendelkezett hatalommal és alig részesült valami kis kormányzati támogatásban. Végül is kb. 220 000 embert mentettek meg.

Az alatt a három és fél év alatt, mikor háborúban álltak a németekkel, mindössze 21 000 menekült kapott engedélyt az USA-ba való belépésre. Ez csupán 10 százaléka volt annak, akik legálisan beléphettek volna a bevándorlási kvóta szerint.

Antiszemita és bevándorlás-ellenes hangok voltak tapasztalhatók Amerika szerte, és ez elérte a kongresszust is. A média nem közölte a holocaust eseményeit a valóságnak megfelelően. Amerikai zsidó vezetők próbáltak tenni valamit, de erőfeszítéseik kárba vesztek a megosztott szervezetek miatt. 1944-ben az Egyesült Államok hadügyi illetékesei elutasították, hogy bombázzák Auschwitzot és az odavezető vasutakat.

Sokkal több zsidót lehetett volna megmenteni, ha valódi erőfeszítéseket tettek volna. Alig vigasz, hogy Amerika még így is több áldozatot mentett meg, mint a britek, oroszok, vagy más szövetségesek. Ez is csak azért, mert a WRB-t az amerikai zsidó szervezetek támogatták – eddig az összefoglalás. Mindezt megerősíti egy amerikai történész is, aki szerint 1939 májusában 930 menekülő zsidót nem engedték partra szállni az Egyesült Államok kikötőiben, de Kubában és Kanadában se. Ugyanakkor Rabatban, Észak-Afrika megszállása után felvetődött valamifajta „numerus clausus”, az orvosi, stb. ügyvédi pályákon szabályozni akarták a zsidók számát. De más szerzőt is említhetünk, akik ezeket a tragikus mulasztásokat dolgozzák fel könyveikben. (De hála a törvénynek, most végre a magyar történészeknek és újságíróknak is foglalkozni kell az említettekkel!)

A holocaust áldozatainak számát illetően az egyes források jelentősen különböznek egymástól. Dr. Robert Faurisson összegyűjtötte ezeket és 1999-ben publikálta, illetve 2002-ben kiegészítette. A hivatalos nyilatkozatokat vette figyelembe. E szerint az áldozatok száma 9 millió és 550 ezer között voltak. Általában elmondható, hogy1989-ig kb. 4 millió körül határozták meg, majd 1990-től a lengyelek drasztikusan kevesebbet mondtak.

1990. nyarán a lapok 1 milliót írtak, 1995-ben lecserélték a táblát Auschwitz-ban, 1,5 millióra változtatva az áldozatok számát. 2002. májusban a Der Spiegel időszaki kiadványa, az Osteurope 550 ezret közölt – írja Dr. Faurisson.

Ezt kiegészíthetjük más forrásokkal is. A Le Monde 1978. április 20-i száma 5 milliót ír, Raul Hilberg szintén, a Yad Vashem intézet több mint 4 milliót. Egy amerikai rádióriporter pedig, Hal Turner (Turner Radio Network) 2007. június 4-én feltett a webhelyére egy dokumentum másolatot. Ez a Vöröskereszttől származik, akik 1973 és 1978 között a birtokukban lévő, korábban a nácik által gondosan vezetett, és a Vöröskereszt számára rendszeresen átadott halálozási adatokat összevetették. A teljes szám ezek szerint: 271 301.

A vészkorszak magyarországi zsidó áldozatainak számában nem egységes az irodalom. Általánosan 600 ezer az elfogadott, Stark Tamás szerint 424 ezer, jeruzsálemi a Yad Vasem adatai szerint a „Magyarországról és a visszacsatolt Észak-Erdélyből 334 ezer”. John Keagan 200 ezret ír, a budapesti Páva utcai holokauszt múzeum 60 ezer nevet azonosított. (Akkor most büntethető lesz, aki nem hatmillió áldozatról beszél? A Yad Vasem, Raul Hilberg és a Vöröskereszt is?)

Fel kell tennünk azt a kérdést is, hogy azokat is szándékoznak-e büntetni, akik visszaélnek a zsidóság tragédiájával? Finkelstein A holocaust-ipar című könyvében részletesen foglalkozik a kérdéssel. Tudni kell, hogy szülei a varsói gettó, a maidaneki és az auschwitzi koncentrációs táborok túlélői. Szerinte a fájdalom, a gyász az idő múlásával csökken, a náci rémuralom borzalmaival is így volt. Aztán a hatvanas évektől újra elkezdett erősödni, és azóta milliárdokat zsebel be egy szűk csoport. A Zsidó Világszövetség nem a zsidóságot képviselik, hanem felhasználják a zsidók tömegeit – írja. Ezt nem egy híradás is alátámasztja, például, hogy hatalmas botrány volt Izraelben, amikor kiderült, hogy az izraeli bankok még kb. 43 milliárd forint értékben tartanak olyan számlákat, amelyek a holocaust örökösöknek járna, a túlélőket azonban nem keresték meg.

Többen kétlik ugyanakkor Anna Frank naplójának hitelességét, nem egy vizsgálat eredménye arra utal, hogy nem alaptalanul. Kiderült az is, hogy kitaláció volt Misha Defonseca 1997-ben megjelent világhírű holocaustregénye (Túlélni a farkasokkal), amit tizenkilenc nyelvre fordítottak le. A hétéves kislány történetét elbeszélő „önéletrajzi mű” szerzője mellesleg keresztény. De hazánkban is találkozunk néhány furcsasággal. John Keagan angol nyelvű könyvében 200 ezer magyar áldozatról ír, magyarul, az Akadémiai Kiadó által 1995-ben kiadott könyvében e helyett 600 ezer szerepel (!) – ahogy arra Kéri Edit felhívta a figyelmet.

Lesz-e vajon mindezeknek és az ehhez hasonló cselekedeteknek is büntetőjogi következménye?