A sokszorosan kártékony, időnként előrángatott ügynökügyek tisztázása, a hiteles listák közzététele, s az egész alvilági gépezet működésének leleplezése tényleg fontos lenne; persze ha se a kormányoldalnak, sem az ellenzéknek eszében sincs fülön csípni a bűnösöket, akkor az egész nem több, mint cirkuszi bohóctréfa. Szándékosan manipulált, hamisított listák bukkannak fel nap mint nap, amiken jót csámcsog a bulvársajtó; hírbe hozva ártatlan (esetleg a jelenlegi hatalomra valamiért veszélyes) személyeket, beáldozva néhány huszadrangú kishalat, de soha fel nem fedve az érinthetetlen nagykutyákat.

Már 20 éve folyamatosan amellett érvelek, hogy a rendszerváltást egy mindenre kiterjedő felderítéssel s egy hajszálpontos leltározással kellett volna kezdeni: vagyis a kommunizmusban kik voltak a legkártékonyabb főnökök, kik az apparátus (a nomenklatúra) mozgató emberei és beosztottjai, és milyen bűnöket követtek el, a legfelső polcoktól a legalsókig. Teljes nyilvánosság mellett kellett volna előbányászni, hogy kiknek köszönhetjük az ország legatyásítását s a kiszolgáltatott lakosság megnyomorítását, ill. üldözését. A feltárásnak nemcsak papíron kellett volna végbemennie, hanem jogi következményekkel együtt: a legsötétebb figurákat megérdemelt börtönbüntetésekkel kellett volna sújtani, de a kevésbé véreskezű kiszolgálókat is hosszabb időre ki kellett volna ebrudalni a közéletből s a vezető pozíciókból valamennyi területen (gazdaság, pénzügyek, sajtó, oktatás, kultúra, törvénykezés, rendőrség, katonaság stb.). Ugye érezhető, hogy ez mennyivel több, mint holmi besúgók álszent „kivesézése”? Mondanom se szükséges, hogy a tervezett (?) igazságtételből s a nagy söprögetésből semmi sem lett, ezért a mélyreható változások sem következhettek be, csupán az ismert „damaszkuszi szemfényvesztések” (Saulból Pál, bolsiból nagytőkés) és cégtáblacserék. Senkinek a haja szála sem görbült meg, sőt megőrizhette rablott vagyonát, s most is rangos tisztség(ek)et tölt be valahol. Azonban az eltiportak, a lenullázott egzisztenciák még erkölcsi jóvátételt sem kaptak, s ma is koldusként tengődnek az élet perifériáján. Ez bizony tűrhetetlen, ezért a kérdés tisztességes rendbetétele sohasem késő, bár egyre nehezebb. De végre-valahára el kellene már kezdenie valamelyik kormánynak!

Ha legalább az ügynökügyről világos képet akarunk kapni, néhány kérdést alaposan át kell gondolnunk. Például: kik és miért engedték meg a gengszterváltás után a közérdekű iratok (adatok) titkosítását, azok nyilvánosságra hozatala helyett; egyes kiváltságosok miért juthattak hozzá a másoktól elzárt bizonyítékokhoz, hogyan tudták azokat megsemmisíteni, vagy egyszerűen elsikkasztani, és ma is zsarolásra, ill. a tömegek átvágására felhasználni; miképpen épült fel a hálózat, hogyan működött, kik irányították, kiknek dolgozott, ténykedésével mekkora károkat okozott a nemzetnek, kik voltak az áldozatai; valóban megszűnt-e már, vagy még mindig aktív, s részesedik-e a „demokratikus” hatalomból; milyen külső erőkkel áll(t) kapcsolatban (KGB, Moszad, CIA s egyebek), s az idegen hálózatok mennyire épültek be a hazai titkosszolgálatba, stb. stb. Ezekhez képest jelentéktelen, hogy időről időre felelőtlenül (következmények nélkül) meglobogtatnak egy-egy hamisított besúgólistát; s nem tudható, hogy a rajta szereplők közül valaki spicli volt-e, vagy nem; aláírta-e beszervezését, vagy nem, s ha igen, akkor kényszer hatására-e, vagy önként; a beszervezett jelentett-e, vagy nem, s ha igen, akkor mit és mi módon. Szóval undorító az egész, mint egy bűzlő trágyadomb! Nem is érdekel komolyan senkit. Nem más ez így, mint tervszerű figyelemelterelés, politikai méregkeverés, kicsinyes bosszúállás, ócska emberek hatalmi marakodása egy nyakig érő szarfolyóban. Ezzel szemben a volt NDK-ban, a cseheknél, szlovákoknál és a lengyeleknél régen közzétették a spicli-hálózatok névsorát; miáltal az érdeklődők tudomást szerezhettek tartalmukról, azaz tovább már senki sem zsarolható, az érintettek pedig tisztázhatják magukat, ha tudják. Mennyivel becsületesebb eljárás ez, mint ami nálunk folyik. Sajnos, itt a ködösítésben az összes parlamenti párt érdekelt, hiszen mindegyik tele van a bukott (?) rendszer ejtőernyőseivel, szóval korrupt és aljas az egész társaság. Ránk férne már egy sürgős féregtelenítés!

Ha lesz még itt valaha egy tiszta szándékú, nemzetét szolgáló vezérkar, akkor az ügynöküggyel kapcsolatban nem mulaszthatja el a következő lépések megtételét. Egy megfelelő létszámú, levéltári és elemző munkában járatos, feddhetetlen előéletű (fizetett) önkéntesekből álló csapat megszervezése, amelynek tagjai büntetőjogilag felelnek az általuk végzendő vizsgálatok nyomán összeálló listák korrektségéért (senkit sem lehet ártatlanul megvádolni, ugyanakkor tilos a vétkesek nevének bármilyen címen történő elhallgatása). A listák (melyeket a tömegtájékoztatás köteles az állampolgárok elé tárni) a következő sorrendben hozandók nyilvánosságra: az MSZMP-s politikai elit, ill. az apparátus ragadozói, mint a legfőbb felelősség viselői s a titkosszolgálati hálózatok haszonélvezői, irányítói és fenntartói; a belügyminisztériumi hivatalok, a III-as csoportfőnökségek (III/1, III/2, III/3 stb.) vezetői, helyettesei és beosztottjai; az szt-s (szigorúan titkos) tisztek, a tartótisztek, a beszervezők s az ügynökök nevei; a „mezei” besúgók névsora; végül a hálózaton kívüli „üzemi, vállalati spiclik” listája. Természetesen nem csupán a nevek (és fedőnevek) közlendők, hanem a tömör bűnlajstrom is (kiket figyeltek-figyeltettek meg, mit jelentettek, mire használták fel, s a kárvallottak milyen megtorlásban részesültek).

Továbbá elkerülhetetlen a főkolomposok törvényes felelősségre vonása, valamint kivétel nélkül minden érintett eltávolítása a közéletből (a képernyőről se vicsorogjanak ránk!) s a vezető pozíciókból, ill. ezzel párhuzamosan a szerencsétlen meghurcoltak (vagy leszármazottaik) méltányos anyagi és erkölcsi rehabilitációja (sajnos a megcsonkított életek egyebekben már nem gyógyíthatók). A megbánás, bocsánatkérés és megbocsátás külön lelkiismereti kategória, azaz senkit nem mentesíthet az elszámoltatás alól, ill. nem jelenthet enyhítő körülményt. Lám milyen egyszerű a dolog, a kellő vitalitással 1-2 év alatt eredményesen végrehajtható. (Az álliberális-posztkommunista democsokráciáknak 20 év is kevés volt hozzá!) Az ugye vitathatatlan, hogy a vizsgálatot nem csupán 1990-ig szükséges elvégezni, hanem egészen máig, mert megfigyelés, lehallgatás, az egyházak és más célcsoportok fenyegetése most is zajlik, s ez a rezsim semmivel sem különb szörnyűséges elődjénél.

Siklósi András – HunHír.Hu

A sokszorosan kártékony, időnként előrángatott ügynökügyek tisztázása, a hiteles listák közzététele, s az egész alvilági gépezet működésének leleplezése tényleg fontos lenne; persze ha se a kormányoldalnak, sem az ellenzéknek eszében sincs fülön csípni a bűnösöket, akkor az egész nem több, mint cirkuszi bohóctréfa. Szándékosan manipulált, hamisított listák bukkannak fel nap mint nap, amiken jót csámcsog a bulvársajtó; hírbe hozva ártatlan (esetleg a jelenlegi hatalomra valamiért veszélyes) személyeket, beáldozva néhány huszadrangú kishalat, de soha fel nem fedve az érinthetetlen nagykutyákat.

Már 20 éve folyamatosan amellett érvelek, hogy a rendszerváltást egy mindenre kiterjedő felderítéssel s egy hajszálpontos leltározással kellett volna kezdeni: vagyis a kommunizmusban kik voltak a legkártékonyabb főnökök, kik az apparátus (a nomenklatúra) mozgató emberei és beosztottjai, és milyen bűnöket követtek el, a legfelső polcoktól a legalsókig. Teljes nyilvánosság mellett kellett volna előbányászni, hogy kiknek köszönhetjük az ország legatyásítását s a kiszolgáltatott lakosság megnyomorítását, ill. üldözését. A feltárásnak nemcsak papíron kellett volna végbemennie, hanem jogi következményekkel együtt: a legsötétebb figurákat megérdemelt börtönbüntetésekkel kellett volna sújtani, de a kevésbé véreskezű kiszolgálókat is hosszabb időre ki kellett volna ebrudalni a közéletből s a vezető pozíciókból valamennyi területen (gazdaság, pénzügyek, sajtó, oktatás, kultúra, törvénykezés, rendőrség, katonaság stb.). Ugye érezhető, hogy ez mennyivel több, mint holmi besúgók álszent „kivesézése”? Mondanom se szükséges, hogy a tervezett (?) igazságtételből s a nagy söprögetésből semmi sem lett, ezért a mélyreható változások sem következhettek be, csupán az ismert „damaszkuszi szemfényvesztések” (Saulból Pál, bolsiból nagytőkés) és cégtáblacserék. Senkinek a haja szála sem görbült meg, sőt megőrizhette rablott vagyonát, s most is rangos tisztség(ek)et tölt be valahol. Azonban az eltiportak, a lenullázott egzisztenciák még erkölcsi jóvátételt sem kaptak, s ma is koldusként tengődnek az élet perifériáján. Ez bizony tűrhetetlen, ezért a kérdés tisztességes rendbetétele sohasem késő, bár egyre nehezebb. De végre-valahára el kellene már kezdenie valamelyik kormánynak!

Ha legalább az ügynökügyről világos képet akarunk kapni, néhány kérdést alaposan át kell gondolnunk. Például: kik és miért engedték meg a gengszterváltás után a közérdekű iratok (adatok) titkosítását, azok nyilvánosságra hozatala helyett; egyes kiváltságosok miért juthattak hozzá a másoktól elzárt bizonyítékokhoz, hogyan tudták azokat megsemmisíteni, vagy egyszerűen elsikkasztani, és ma is zsarolásra, ill. a tömegek átvágására felhasználni; miképpen épült fel a hálózat, hogyan működött, kik irányították, kiknek dolgozott, ténykedésével mekkora károkat okozott a nemzetnek, kik voltak az áldozatai; valóban megszűnt-e már, vagy még mindig aktív, s részesedik-e a „demokratikus” hatalomból; milyen külső erőkkel áll(t) kapcsolatban (KGB, Moszad, CIA s egyebek), s az idegen hálózatok mennyire épültek be a hazai titkosszolgálatba, stb. stb. Ezekhez képest jelentéktelen, hogy időről időre felelőtlenül (következmények nélkül) meglobogtatnak egy-egy hamisított besúgólistát; s nem tudható, hogy a rajta szereplők közül valaki spicli volt-e, vagy nem; aláírta-e beszervezését, vagy nem, s ha igen, akkor kényszer hatására-e, vagy önként; a beszervezett jelentett-e, vagy nem, s ha igen, akkor mit és mi módon. Szóval undorító az egész, mint egy bűzlő trágyadomb! Nem is érdekel komolyan senkit. Nem más ez így, mint tervszerű figyelemelterelés, politikai méregkeverés, kicsinyes bosszúállás, ócska emberek hatalmi marakodása egy nyakig érő szarfolyóban. Ezzel szemben a volt NDK-ban, a cseheknél, szlovákoknál és a lengyeleknél régen közzétették a spicli-hálózatok névsorát; miáltal az érdeklődők tudomást szerezhettek tartalmukról, azaz tovább már senki sem zsarolható, az érintettek pedig tisztázhatják magukat, ha tudják. Mennyivel becsületesebb eljárás ez, mint ami nálunk folyik. Sajnos, itt a ködösítésben az összes parlamenti párt érdekelt, hiszen mindegyik tele van a bukott (?) rendszer ejtőernyőseivel, szóval korrupt és aljas az egész társaság. Ránk férne már egy sürgős féregtelenítés!

Ha lesz még itt valaha egy tiszta szándékú, nemzetét szolgáló vezérkar, akkor az ügynöküggyel kapcsolatban nem mulaszthatja el a következő lépések megtételét. Egy megfelelő létszámú, levéltári és elemző munkában járatos, feddhetetlen előéletű (fizetett) önkéntesekből álló csapat megszervezése, amelynek tagjai büntetőjogilag felelnek az általuk végzendő vizsgálatok nyomán összeálló listák korrektségéért (senkit sem lehet ártatlanul megvádolni, ugyanakkor tilos a vétkesek nevének bármilyen címen történő elhallgatása). A listák (melyeket a tömegtájékoztatás köteles az állampolgárok elé tárni) a következő sorrendben hozandók nyilvánosságra: az MSZMP-s politikai elit, ill. az apparátus ragadozói, mint a legfőbb felelősség viselői s a titkosszolgálati hálózatok haszonélvezői, irányítói és fenntartói; a belügyminisztériumi hivatalok, a III-as csoportfőnökségek (III/1, III/2, III/3 stb.) vezetői, helyettesei és beosztottjai; az szt-s (szigorúan titkos) tisztek, a tartótisztek, a beszervezők s az ügynökök nevei; a „mezei” besúgók névsora; végül a hálózaton kívüli „üzemi, vállalati spiclik” listája. Természetesen nem csupán a nevek (és fedőnevek) közlendők, hanem a tömör bűnlajstrom is (kiket figyeltek-figyeltettek meg, mit jelentettek, mire használták fel, s a kárvallottak milyen megtorlásban részesültek).

Továbbá elkerülhetetlen a főkolomposok törvényes felelősségre vonása, valamint kivétel nélkül minden érintett eltávolítása a közéletből (a képernyőről se vicsorogjanak ránk!) s a vezető pozíciókból, ill. ezzel párhuzamosan a szerencsétlen meghurcoltak (vagy leszármazottaik) méltányos anyagi és erkölcsi rehabilitációja (sajnos a megcsonkított életek egyebekben már nem gyógyíthatók). A megbánás, bocsánatkérés és megbocsátás külön lelkiismereti kategória, azaz senkit nem mentesíthet az elszámoltatás alól, ill. nem jelenthet enyhítő körülményt. Lám milyen egyszerű a dolog, a kellő vitalitással 1-2 év alatt eredményesen végrehajtható. (Az álliberális-posztkommunista democsokráciáknak 20 év is kevés volt hozzá!) Az ugye vitathatatlan, hogy a vizsgálatot nem csupán 1990-ig szükséges elvégezni, hanem egészen máig, mert megfigyelés, lehallgatás, az egyházak és más célcsoportok fenyegetése most is zajlik, s ez a rezsim semmivel sem különb szörnyűséges elődjénél.

Előző rész:
Siklósi András: Gondolatok közéletünk kapcsán (II./1. rész) – A liberalizmusról és a sajtószabadságról ^[1]

Siklósi András – HunHír.Hu