Hazánkban több mint 60 éve nincs valódi és teljes sajtószabadság. Pontosabban soha nem is volt. A tájékoztatást zömmel mindig a nemzetidegen (gyakran förtelmesen galád) érdekek irányították. De olykor azért a magyarság is hallathatta hangját. Néha megfogalmazódhattak olyan gondolatok is, amelyek a Kárpát-medence őslakóinak tényleges sorsáról, vágyairól, küzdelmeiről, dicsőségéről vagy kudarcairól tudósítottak. Ferdítések, negatív elfogultságok, elhallgatások és gúnyos felhangok nélkül. Voltak idők, amikor senki sem mert bennünket nyíltan gyalázni és szembeköpni, vagy röhögve megfosztani a szólás, a védekezés, a válaszadás, a szolidaritás jogától. Sajnos, jelenleg nem ilyen korban élünk.
Ismereteim felfrissítése végett föllapoztam a lexikont és az idegen szavak szótárát, s ezekben az alábbiakat találtam a liberalizmus jelentéséről (tömörítve!):
1. Szabadelvűség; a hűbéri kötöttségektől szabadulni kívánó polgárság (és a XVIII-XIX. században feljövő burzsoázia) ideológiája, világnézete; lényege: a polgári szabadságjogok, a szabadversenyes kapitalizmus követelése.
2. Elvszerűtlenség, túlzott engedékenység, elnézés, lakájszellem.
3. „Nagyvonalúság”, „bőkezűség” (régies vagy gúnyos szóhasználatban).
Eredeti XVIII. századi értelmében tehát egy pozitív, toleráns eszme, de már a föntiekből is látszik, hogy lehetségesek bizonyos elfajzásai. Szeretném most néhány történelmi példával bizonyítani, hogy a fogalom jóval korábbi, mint a köztudatban elterjedt megnevezése. Rögtön megemlíthetem első szentté avatott királyunkat, Istvánt, aki a maga korában igen liberális államférfi volt. Gondoljunk csak az idegen-ajkúak behívására és pártolására, vagy Szent Imréhez intézett Intelmeire. (Az igazság kedvéért azért meg kell jegyeznem, hogy a „kereszténység” tűzzel-vassal való terjesztése s a külföldiek vezető pozíciókba helyezése már kevésbé volt liberális magatartás.) Igen bátor szabadgondolkodó volt Könyves Kálmán is, aki az országban megtiltotta a boszorkányüldözést.
Nagy reneszánsz uralkodónk, Mátyás sem nevezhető vad nacionalistának; hiszen minden külföldi kulturális és gazdasági eredményt igyekezett nálunk is meghonosítani. Bethlen Gábor pedig messze vidéken híres volt nyelvi, nemzetiségi és vallási türelméről. Végül megemlítem még Széchenyit és Kossuthot, akik – bár különböző módon – mindketten a polgárosodást, népeink felemelkedését, szabadságuk és jogaik kiteljesedését szolgálták. Külföldi példákat is sorolhatnék, de legyen elég kettő. A filozófus Voltaire egész életműve egy felvilágosult és liberális szellemre vall; idézem egy gyönyörű gondolatát: „Egy szavával sem értek egyet, de életem árán is küzdök azért, hogy véleményét szabadon elmondhassa”. Az író Tolsztoj gróf is messze megelőzte korát, nemcsak műveivel, hanem azzal is, hogy birtokán a jobbágyait felszabadította.
Mindegyikük közös vonása, hogy úgy voltak liberálisok, hogy nemzeti alapokon álltak. Vagyis a tolerancia soha nem feledtette velük: kik ők, honnan jöttek, mi a kötelességük fajtájukkal, népükkel, hazájukkal szemben. Ez a liberalizmus dicséretes emberi tulajdonság, felemelő és követendő példa, nincs is vele semmi baj. Ám a mai „liberalizmus” távolról sem ilyen. Azt mondhatnám, a réginek csupán az eltorzult mása, ami nyomokban sem emlékeztet az eredetire. Mit is hirdetnek korunk liberális „vitézei” s az őket megjelenítő pártok (SZDSZ, FIDESZ, MSZP stb.)? Le kell szögeznem, hogy „szabadelvűségük” a bolsevizmus egyenes következménye és folytatása. Tehát egyfajta csordaszellemet képviselnek, oktalanul a Nyugatot majmolják (előzőleg persze a Szovjetuniót!), megtagadnak mindent, ami magyar és nemzeti, sőt durván nacionalistának, sovinisztának, szélsőségesnek és antiszemitának bélyegzik azokat, akik másként gondolkodnak. Valami felsőbb páholyból nézik a világot, ahol a mi emberi fogalmaink értelmüket vesztik. Nyoma sincs bennük a megértésnek, az egyszerű nép iránti vonzódásnak, a felebaráti s az Istenhez forduló szeretetnek.
Közös vonásuk viszont a gazdasági és politikai hatalomátmentés, a felelőtlen harácsolás és önzés, a gőg, a megvetés és – nem meglepően – a föltétlen „bűnbocsánat” hirdetése, vagyis a cinkos bűnpártolás. Örömmel segítik a cionista, kozmopolita rablótőke hazai garázdálkodását, az internacionalista maffiák terjeszkedését, az ország kiárusítását és gyarmattá süllyesztését, az idegenek beözönlését, határaink „légiesítését”, öntudatunk és életkedvünk rombolását, a kultúrszenny terjesztését, a magzatok szétvagdalását; szóval totális elnemzetlenítésünket, kifosztásunkat és elpusztításunkat.
Bármennyire is megtűrjük tehát a valódi, korai szabadelvűséget, ez a sötét álliberalizmus gyökeresen elvetendő, mert csak kárunkra lehet. Manapság a (neo)liberalizmus olyannyira kiüresedett, lejáratódott, hogy a fogalom kapcsán csupán negatív, elmarasztaló érzéseink támadhatnak. (Megemlítem, hogy a „hivatalos” véleményformálókkal szemben a „megbocsátásról” is egész más az álláspontunk. Ehhez ugyanis nélkülözhetetlen, hogy a bűnös bevallja és megbánja bűneit, visszaadja rablott vagyonát, megszaggassa ruháit, és hamut hintsen a fejére. Ám nekik kisebb gondjuk is nagyobb ennél. Mi azonban – ha alkalmasint meg is bocsátanánk – követeljük törvény előtti elszámoltatásukat. De mindenképpen tűrhetetlennek tartjuk, hogy továbbra is ők uralkodjanak rajtunk, s még a levegőt is elszívják előlünk.)
Hazánkban több mint 60 éve nincs valódi és teljes sajtószabadság. Pontosabban soha nem is volt. A tájékoztatást zömmel mindig a nemzetidegen (gyakran förtelmesen galád) érdekek irányították. De olykor azért a magyarság is hallathatta hangját. Néha megfogalmazódhattak olyan gondolatok is, amelyek a Kárpát-medence őslakóinak tényleges sorsáról, vágyairól, küzdelmeiről, dicsőségéről vagy kudarcairól tudósítottak. Ferdítések, negatív elfogultságok, elhallgatások és gúnyos felhangok nélkül. Voltak idők, amikor senki sem mert bennünket nyíltan gyalázni és szembeköpni, vagy röhögve megfosztani a szólás, a védekezés, a válaszadás, a szolidaritás jogától. Sajnos, jelenleg nem ilyen korban élünk.
Az új „liberálisok” „áldásos” tevékenységükhöz kitűnő partnert találtak a „függetlenségét” foggal-körömmel őrző tömegkommunikációban. Mivel nálunk a sajtószabadság jószerivel definiálva sincs, talán nem érdektelen, ha megpróbálom kifejteni, valójában mit is értsünk alatta. A sajtószabadság (ide számítva a rádiót és a televíziót is!) távolról sem azonos a szerkesztők önkényével és/vagy cenzúrájával. Alapelemei: a színesség, a sokoldalúság, az ügy iránti mélységes alázat (nem megalázkodás!), az eltérő vélemények méltányolása és közreadása, a tárgyilagosság, az igazmondás, a józan megfontoltság, a becsületes bírálat, a bátor tényfeltárás stb.
Másképpen szólva: a sajtó csupán tájékoztató hatalom, vagyis legfőbb célja az információk megszerzése és továbbadása, s természetesen (lehetőleg) a nemzet kulturális színvonalának emelése. Nem birtokolhatja azonban a politikai hatalmat, nem irányíthatja a gazdaságot, nem manipulálhatja a közvéleményt, nem lehet szócsöve sem a kormányzó erőknek, sem azok ellenzékének, sem bármilyen egyéb csoport(osulás)nak, (kivétel a pártsajtó!). Ebbe a kategóriába tartoznak a közszolgálati rádiók és televíziók, a központi és a megyei lapok. Megengedhetetlen tehát azok eladása, pláne külföldi kézbe kerülése; fenntartásukat mindenkor az állami (megyei) költségvetésből kell fedezni, vagyis nemzeti (s nem kormányzati!) tulajdonban kell maradniuk.
Hogyan áll ezzel szemben a mai tömegtájékoztatás? Gyakorlatilag a föntieknek mindenben az ellenkezője valósul meg. A kommunizmus alatt szó sem lehetett sajtószabadságról, a sajtó egyetlen dolga a diktatúra elvtelen kiszolgálása volt. Ehhez összegyűjtötték a megfelelő „írástudókat”; az olajozott gépezetbe porszem sem kerülhetett. Az „új rendszer” örökölte, és kritikátlanul átvette ezeket a bértollnokokat s az általuk létrehozott struktúrát is. Aztán karba tett kézzel várta, hogy önmaguktól megváltozzanak, majd a demokrácia szószólói, a nemzet őszinte hívei legyenek.
Hát nem! Ki kell mondanom: az Antall- és Orbán-féle álnemzeti vezetések súlyos, sőt végzetes hibája volt, hogy a (minden téren elmulasztott) felelősségre vonást, a „nagytakarítást” nem a sajtóban kezdték. Így nem csoda, hogy rossz volt a viszonyuk a bolseviki (pardon: liberális!) sajtóval, mivel az okkal-ok nélkül támadta őket; s állandó fanyalgásával, gátlástalan ferdítéseivel, hamisításaival, alpári hangnemével, ádáz hangulatkeltésével jóformán a működésüket is lehetetlenné tette. Hangsúlyozom: nem az a baj, hogy a sajtó alig titkoltan a „balliberális” pártokat támogatja, hanem az, hogy magyargyűlölő és nemzetellenes. Tehát fertőzi önbecsülésünket, megrontja erkölcseinket, tönkreteszi hagyományainkat és kultúránkat, elkedvetleníti és apátiába taszítja a tömegeket. Azaz véleményem szerint: törékeny államrendünkben az első számú közellenség!
Külön szólnom kell az Internetről, mint egy olyan olcsó és széles körű kommunikációs formáról, ahol még viszonylagos közlési szabadságot és cenzúramentességet élvezhetünk. Ennek persze egyszerre áldásai és átkai is jócskán akadnak. Hozzájuthatunk olyan (tiltott) információkhoz is, melyek másutt elérhetetlenek, ugyanakkor rengeteg időrabló szemét és veszélyes romboló anyag is ránk zúdul, ha óvatlanul bolyongunk a különböző honlapok között, ill. élünk azokkal az interaktív lehetőségekkel, amiket a netezés felkínál. Nyilván a globalizáló hatalom is rájött arra, hogy itt (egyelőre még) kevesebb beleszólása van a dolgokba, ezért minden törvényes és törvénytelen eszközt bevet avégett, hogy e téren is kiterjessze ellenőrző tevékenységét, hiszen neki agyatlan rabszolgákra, öntudatuktól megfosztott fogyasztókra van szüksége, ami nem tűr semmilyen felvilágosult önállóságot. Változatos módokon igyekszik meggyengíteni vagy ellehetetleníteni azokat a weblapokat (pl. vírusokkal, feltöréssel, forgalmuk lelassításával stb.), amelyek „kilógnak a sorból” (lásd a HunHír.Hu elleni szinte mindennapos támadások. a szerk.), s persze az emberek magánlevelezésére, Skype-on történő beszélgetésére is fokozottan kíváncsi. Olyan feltételeket, korlátozó szabályokat, „elérési csomagokat” óhajt bevezetni, ill. eddig ingyenes helyeket fizetőssé tenni, hogy az igénybe vehető szolgáltatások spektruma csökkenjen. Tehát végső soron durván belerondít a sajtószabadságba és alapvető emberi jogainkba. Nem tűrhetjük ezt a körmönfont manipulációt, szervezetten és hatékonyan tiltakoznunk kell ellene!
Jobb későn, mint soha, levonni a szükséges tanulságokat. Nem kell törődnünk a „mértékadó közvélemény-formálók” lázas tiltakozásaival, műfelháborodásaival, sem azzal, ha a „sajtószabadság” durva megtiprásával vádolnak bennünket, sem azzal, ha sztrájkokkal fenyegetőznek. A nemzet érdekében keményen és kíméletlenül be kell avatkoznunk a sajtóügyekbe; el kell távolítani korrupt, százkulacsos hangadóit, államosítani kell a már eladott lapokat, s az egész tömegkommunikációt nemzeti (ill. önkormányzati) felügyelet alá kell helyezni. Később, ha már valódi szabadság és tisztesség lesz hazánkban, s létrejönnek a népakarat zavartalan működésének intézményei, majd lehetőség nyílik a szigorú ellenőrzés fokozatos leépítésére, s az igazi sajtószabadság megvalósítására. Ha nem így cselekszünk, a magyarságért vívott minden további küzdelmünk értelmét veszti…
(Folytatjuk!)
Siklósi András – HunHír.Hu