Hazánkban igen magas – nemzetközi összehasonlításban is – az adóteher, ezen belül pedig a lakosság adó terhelése. Természetesen a GDP-hez viszonyítva. Csakhogy – mint említettem – a GDP mintegy 50-60 százalékához semmi közünk, hiszen a multik betelepülése csak pénzünkbe került, illetve vámszabad-területű működésük révén részben, vagy egészében adót nem fizetnek, nyereségüket kiviszik az országból.
A költségvetés bevételét valamiből mégis csak össze kell ugyanakkor szedni, mert nyom az adósság és valahogy az államot is működtetni kell. Hát ezért magasak a magyar népesség és a magyar vállalkozók adójellegű terhei. Amennyiben a valódi magyar teljesítmény a vetítési alap (és ez felel meg a tényleges helyzetnek – akkor olyan hihetetlenül magas a lakosság és a magyar vállalkozások adójellegű terhe, hogy arra a világon nincs példa, még megközelítőleg sem.
Ahhoz tehát, hogy a hazai adóterheket csökkenteni lehessen, illetőleg a tényleges teherbíráshoz lehessen igazítani, első lépcsőben azt kell elérni, hogy minden hazánkban működő, gazdasági tevékenységet folytató termelő, szolgáltató, beleértve a pénzintézeti tevékenységet is, ugyan olyan terheket viseljen, mint a hazai vállalkozások. Ezzel ugyan még a nyereség kivitele nem akadályozható meg, de legalább megcsapolható.
Hihetetlen extra-profithoz jutnak a multik úgy is, hogy a magyar beszállítóknak még a mesterségesen, a hatalmi pozícióval való visszaéléssel kialakított rendkívül alacsony áron átvett termékeket, szolgáltatásokat sem fizetik ki elfogadható időn belül. Általánosnak tekinthetők a teljesítést követő 120-180, vagy annál is több napos fizetések. Ezzel kamatmentes hitelt nyújtanak a multiknak a magyar beszállítók és emiatt kénytelenek magas kamatozású (restriktív) hiteleket igénybe venni. A magyar vállalkozók széles körben megjelenő csődjének – többek között – ez is egyik oka. Világos, hogy ezt csak szigorú és következetes állami szabályozás útján lehetne rendezni. Fontos ez azért is, mert összefügg a pénz forgási sebességével és ezen keresztül a gazdaságban lévő pénz mennyiségével is.
A személyi jövedelemadó elvi konstrukciója nemzetközileg ismert modell, hazánkban is alkalmas adó eszköz lehetne. Csakhogy a sávos progresszív adózás egyre veszít a progresszivitásából, közismert, az SZDSZ például már ott tart, hogy egy alacsony adókulcsos rendszert javasol bevezetni. Az, hogy ez kiknek kedvező rendkívül egyszerű belátni: csak és kizárólag a magas jövedelemmel rendelkező, mintegy 20 százalékos rétegnek, és kedvezőtlen az átlagnál alacsonyabb jövedelműek számára, tehát antiszociális a legnagyobb mértékben.
Itt álljunk meg egy pillanatra, tekintsünk vissza a lépcsőzetesen progresszív adózás múltbeli nemzetközi szerepére. Minden ilyen jellegű adónál fontos szempont az adó arányossága, de ez nem mond ellent a sávos progresszív adózásnak, mert ugyanakkor kiemelt szerepe van a teherbíró képességnek is. A teherviselő képesség szerinti adózás is arányos teherviselést jelent.
Az USA-ban az 50-es években egy 24 sávos (24 lépcsőből álló) jövedelemadó rendszer működött, ahol a legalsó sávhoz 20 százalékos adókulcs járult, de az utolsó sávba eső jövedelemrész már 91 százalékos adókulcs alá tartozott. Az átlagjövedelmek után ennek alapján mintegy 25-30 százalékos adófizetést kellett teljesíteni, az átlagosnál 5-10-szer magasabb jövedelem után mintegy 50 százalékra növekedett az átlag-adó mértéke, de az átlagnál 20-30-szor magasabb jövedelem átlag adója 75-85 százalékot is elérhetett.
Az 50-es években Európa számos államában volt hasonló adórendszer és adómérték, mert ez volt célszerű a gazdaság háború utáni helyreállítása érdekében és ez volt a feltétele annak, hogy széles középosztály jöhessen létre. 1990-ben, de ma is a magyar gazdaság helyzete olyan, vagy talán még súlyosabb is, mint egy vesztett háború után.
Hazánkban tehát egy ilyen progresszivitású adórendszer kellene, de úgynevezett családi adózás keretében. Ennek működése – többek között – kiválthat mindenféle szociális családi segélyt, járulékot és egyben olyan hatása is van, mint az úgynevezett gyermektelenségi adónak volt. Nyilván nem véletlen tehát az sem, hogy adórendszerünk olyan amilyen. Hiszen ma az átlagkeresetek vásárló értéke körülbelül az 1971 évivel azonos, a legmagasabb jövedelmek pedig az átlaghoz viszonyítva akár 100-120-szoros mértékűek. Ez súlyos aránytalanság, de természetesen ez sem véletlen.
Adórendszerünkben egyéb anomáliák is bőven akadnak, hiszen például a spekulációs jövedelmek nem, vagy egyes részei alig adóznak.
Nem hagyhatom szó nélkül a senki által sem megválasztott (elvégre demokratikus jogállam vagyunk, vagy nem?) Bajnai-féle vészhelytartóság aljasságát. Az elhíresült vagyonadóról van szó. Ez a bolsevik mentalitás és a gyarmatosító Moloch mohóságának ötvözete, ami természetesen önmaga ellen nem irányul, de egyébként minden tisztességes embert letarol. Nincs kifogása senkinek azzal kapcsolatban ha a kormány a felhalmozott nagy vagyonokat meg kívánja adóztatni. Újgazdag volt KISZ-eseink hajdani funkcionáriusaink, valamint többnyire kettős állampolgár pénzügyi hatalmasaink vagyonának megadóztatása dicséretes dolog volna. Elvégre tőlünk lopták. Csakhogy ez az adó – uraink nagyobb dicsőségére – nem vonja össze az ingatlanokat, vagyis ha valakinek 10 db 29 millió forintot érő háza, lakása van az nem fizet adót. Egy ingatlan után fizet adót akkor is, ha 10-50, vagy akár 100 ingatlana van és abból egy is eléri, vagy meghaladja a 30 millió forintot.
Ugyancsak pofátlanság az, hogy szinte mindenkivel köteleztetően megvetették a korábbi bérletét, ehhez még kölcsönt is adtak, amit persze törleszt és ha a lakást fel kellett újítani az arra felvett kölcsönt is törleszti, most pedig megadóztatják. Aztán akik a közelmúltban vásároltak vagy építettek maguknak lakást, azok havi törlesztése az eget veri, kész csoda ha emellett valahogy meg tudnak élni, most pedig még fizessenek adót is. A nyugdíjasok, ha egy élet munkájával végre – idős korukra – tisztes komfortot nyújtó házat vagy lakást birtokolnak és az az egyébként röhejes értékmeghatározás alapján meghaladja véletlenül a 30 milliót – akár csak 10 forinttal is – fizethetnek. A rezsire sem telik már helytartóink jóvoltából, de fizessenek. Az ebben a körben nyújtható „kedvezmények” egyenesen botrányosak.
Több oldalon keresztül lehetne sorolni a törvény abszurditásait, de a lényeg változatlan: a kis és közepes jövedelműeket meg kell kaszálni, ki kell pusztítani, a gazdagoknak pedig ez egy szúnyogcsípés. Egyértelműnek tűnik a cél: a még megmaradt középosztály teljes megsemmisítése. Gratulálhatunk a szociálisan oly érzékeny pártjainknak ehhez a merénylethez is.
Számos elképesztő eleme van még adórendszerünknek, hiszen joggal mondhatjuk felháborítónak az ÁFA-rendszerünket, valamint azt a káoszt, ami több, különféle címen befizetendő terheket illeti, ami vállalkozóinkat sújtja. Ugyanakkor sok mindent meg kellene adóztatni, amit máshol megadóztatnak, nálunk nem. Hozzá teszem, hogy ez a „hézag” csak a vezető hazaárulókat erkölcsrombolókat stb. részesíti előnyben.
(A következő részben a szerző a privatizációval foglalkozik.)
Kapcsolódó:
Rozgonyi Ernő: A nemzetgazdaság egyes kérdései érthetően. A HunHír.Hu gazdaságpolitikai sorozata – 1. rész [1]
Rozgonyi Ernő: A nemzetgazdaság egyes kérdései érthetően. A HunHír.Hu gazdaságpolitikai sorozata – 2. rész [2]
Rozgonyi Ernő: A nemzetgazdaság egyes kérdései érthetően. A HunHír.Hu gazdaságpolitikai sorozata – 3. rész [3]
Rozgonyi Ernő: A nemzetgazdaság egyes kérdései érthetően. A HunHír.Hu gazdaságpolitikai sorozata – 4. rész [4]
Rozgonyi Ernő – HunHír.Hu