A magyar kétszintű bankrendszert még a Kádár rezsim idején, igen nagy hazai ráfordítással hozták létre, mert nem lehetett tovább fenntartani azt, hogy minden banki funkciót a jegybank lát el. Kialakultak a kereskedelmi bankok hálózatai mint a piacosodó gazdaság pénzintézetei. Ezeket a bankokat meg kellett volna becsülni, mert nagy gazdasági értéket képviseltek, hiszen ők képzeték a magyar bankrendszert.
Létük nagyon útjában állt a gyarmatosító törekvéseknek ezért kormányaink, vagy helyesebben helytartóink, igen hamar az őket eltartó idegenek sugallatára kitűzték azt a célt, hogy a magyar bankrendszert meg kell semmisíteni. 1990-től (bár már egy-két évvel előbb is) hangzatos frázisokkal készítették elő a bankprivatizációs folyamatot, hiszen a magyar bankrendszer likvidálásának legegyszerűbb módja a privatizáció volt és ez biztosította egyben a legnagyobb hasznot, nyereséget is az idegenek számára.
„Tizenöt éve az MKB részbeni eladásával kezdődött a bankprivatizáció hosszú és viharos története. Az állam mai forintra átszámolva 632 milliárdos bevételre tett szert a tucatnyi bank eladásából, ám ez eltörpül a mintegy 2000 milliárdnyi konszolidációs kiadástól.” Írja a Napi Gazdaság. Ez a szembeállítás is bizonyítja, hogy itt kifejezetten rablóprivatizációról van szó, de ettől függetlenül is nevetséges áron prédálták el a magyar bankrendszert. Kirívó példának hozom fel a „nagy szakértő” Bokros Lajos bankjának esetét, ahol az állam, hogy a csődtől a Budapest Bankot megóvja állami kezelésbe vette, majd úgy adta el gyakorlatilag 12 milliárdért, hogy először 12 milliárdot beleadott a bankba és ezen felül még vállalt valami homályos 8,5 milliárdnyi eszköz-visszavásárlási garanciát is, amit a vevő természetesen le is hívott. Ez igen, ez aztán üzlet a javából.
Máshol az ilyen ügyeket a köztörvényes bűnüldöző szervek szokták „kezelni”. Épp ésszel érthetetlen és minden ízében különös és bűzlő volt a Pénzintézeti Központ eladása is, de – mint azt a néhány számból is világosan látni lehet – az egész bankprivatizáció az ország becsapása és ellehetetlenítése céljából zajlott le. Az ilyen üzletek- már ami az állami bevételt illeti – kísértetiesen hasonlítanak ahhoz, amikor tolvajok, rablók, útonállók a rablott holmit értéke 5-10 %-án adják át az orgazdáiknak. Ebben a kisded játékban – többé kevésbé – valamennyi kormányunk közvetlenül, vagy közvetve részt vett.
Az Orbán-kormány alatt kezdett valami derengeni arról, hogy magyar bankrendszer nélkül nincs, ami az állami akaratot közvetíteni képes, vagy hajlandó. Létrehozták a Fejlesztési Bankot. Ez egy pozitív lépés volt, de igazi áttörést már nem jelentett, mert ahhoz más vonatkozásokban is lépni kellett volna, ez pedig elmaradt.
Árstabilizáció?
A Magyar Nemzeti Bankról szóló törvényben, mint említettem, szó nincs a jegybankok alapvető feladatáról, a nemzetgazdaság pénzellátásáról, de a törvény elsődleges célként az árstabilitás elérését és fenntartását tűzi ki. Elérkeztünk tehát egy igen komoly és nehéz témához, az infláció kérdésköréhez. Az a nehéz ebben, hogy a magyar viszonyok nem nevezhetők általánosnak, hanem speciálisak, ezért a hazánkban eluralkodott monetáris halandzsától, a félrevezető hazudozástól eltérően kell az infláció hazai okait, ok okozati összefüggéseit és hatásait elemezni.
Néhány általános közgazdasági fogalmat azonban itt is meg kell említeni. Az egyszerűség és a rövidség okán részben a Wikipédia, a szabad enciklopédia segítségét is igénybe vettem. Az infláció a közgazdaságtanban az árszínvonal tartós emelkedése. Az árszínvonal csökkenése a defláció.
Árstabilitás alatt az árak változatlanságát értjük egy időszakban, ekkor az árszínvonal-emelkedés 0 % körüli. A stagfláció olyan viszonylagosan magas infláció, amely magas munkanélküliséggel jár együtt.
Az árszínvonal-változás mértékét tekintve beszélhetünk lassú (vagy kúszó), vágtató, ill. hiperinflációról. Kúszó infláció esetén az árszínvonal évente csak néhány százalékkal nő. Vágtató infláció esetén az árak általános emelkedése már két számjegyű.
Szokták emlegetni, hogy az infláció a kormányok egyik rejtett adójellegű bevételének, az inflációs adónak a forrása. Érdekes módon arról kevesebb szó esik, hogy erre csak igen töppedt agyú pénzügyminiszterek szoktak építeni (nálunk ugye van ilyen bőven), mert az infláció a külső, de különösen a belső adósságszolgálat terheit igen jelentős mértékben növeli, vagyis a kiadási többlet a sokszorosa a bevételi többletnek, ha nagy az adósság állomány. Márpedig hazánknak irtózatosan nagy a külső és belső adósság állománya. Vagyis az inflációval ugyan csökken a bérek vásárlóereje (ami ebben az országban 20 éve állandóan cél) de egyben a költségvetésben lévő, ugyancsak a dolgozó emberek lehúzásából eredő pénznek ésszerű állami elköltését is lehetetlenné teszi. Ki jár itt jól? A nemzetközi tőke urai, a gyarmatosítok, akik ami pénzünkkel tesznek tönkre bennünket kormányaink hathatós segítségével.
Az MNB-ről szóló törvény, amikor árstabilitást tűz ki célként, összetéveszti az inflációt az áremelkedéssel. Az árszínvonal emelkedése ugyanis csak következménye az inflációnak, ami ezáltal lesz mérhető. Ha már hivatalosan ez az MNB legfőbb célja, akkor az infláció kordában tartása helyesebb fogalmazás lenne. De hát ez azért még sem véletlen. Mert mi az infláció? Az infláció fogalma és ténye mindig pénzre vonatkozik, konkrétabban a pénzmennyiség duzzasztására, a forgalomban lévő pénz mennyiségének rendkívüli megnövekedésére és emiatt való elértéktelenedésére. Olyan pénzgyarapodást jelent, ami a gazdasági teljesítményt lényegesen meghaladja és amelynek okán a kínálat és a kereslet közötti egyensúly megbomlik. Így aztán jogosan felmerül az a kérdés, hogy miként kerülhetett több pénz a forgalomba, mint amennyit a gazdaság elbír? A MNB elnökei szerint úgy, hogy túl magasak a bérek és nyugdíjak. Ugyanis minden banki értékelésben azt követelik, hogy vissza kell fogni a bérkiáramlást. Továbbá csökkenteni kell a költségvetés újra elosztó szerepét. Vagyis (többek között) az egészségügyre, az oktatásra, a nyugdíjakra fordított összegeket. Nálunk.
Nos, ezért is tartunk ma ott, hogy az átlagbér – vásárlóerő paritáson – megfelel az 1971 évi átlagbérnek. Döbbenetes. Persze van egy réteg akire nézve ez igaz. Ide tartoznak a volt főbolsik, akik ma újgazdagok, a bankárok, többek közt az MNB elnöke is, politikusaink és a nomenklatúra klientúrája. És valóban ennek a nyomorult csekély lehetőségű költségvetésnek pedig vannak olyan tehertételei is, amelyek helytartóink családi és baráti, kiszolgálói, alibit adó és hamis magyarázatokkal szolgálók népes tábora irányába folydogál el és válik a társadalmi hasznosság szempontjából semmivé.
Hozzá kell ehhez tennem, hogy hiába írja elő az árstabilitást a törvény, a Magyar Nemzeti Bank még soha nem tett eleget ennek a követelménynek. Csak példaképpen íme a „hivatalos” infláció alakulása:
A hivatalos infláció alakulása
Év – %
1992 – 123,0
1993 – 122,5
1994 – 118,8
1995 – 128,2
1996 – 123,6
1997 – 118,3
1998 – 114,3
1999 – 110,0
2000 – 109,8
2001 – 109,2
2002 – 105,3
2003 – 104,7
2004 – 106,8
2005 – 103,6
2006 – 103,9
2007 – 108,0
2008 – 106,1
Mint tudjuk ezek ráadásul manipulált adatok, hiszen a „fogyasztói kosárban” talán még a malomkő is benne van. A lakosság bizony minden alkalommal magasabbnak érzi, teljes joggal az inflációt.
Az MNB tehát hősiesen küzd az infláció ellen amit maga és a kormány gerjeszt leginkább, a magas alapkamattal, az évente változó és általában növekvő adókkal, járulékokkal, az idegen tulajdonú bankrendszerünk tevékenységének szabályozatlanságával.
Van azonban egy tényező, amiről mélyen hallgat az MNB és helytartóink egyaránt. Mert bizony van itt pénzduzzasztás bőven, van a magyar gazdaság pénzszükségletét lényegesen meghaladó pénz a forgalomban. Honnan? Hát nem a mi nyomorúságos afrikai bérünk, vagy az állam legalapvetőbb feladatait sem teljesíteni tudó, eladósodott, kivéreztetett költségvetésünk túlköltése révén, hanem az idegen tőke nyakló nélküli beáramlása miatt. Nem az elnyomorított lakosság, nem a költségvetés újra elosztó szerepe az ok, hanem a nemzetközi (honfoglaló és gyarmatosító) tőke beáramlása. Ennek ugyanis helyet kell csinálni és azt csak úgy lehet, hogy szűkítik a pénzhez jutást minden magyar számára, legyen az bér, vagy hitel, magánszemély, vagy magyar vállalkozás. Pénzszűkét mindennek ami magyar, tág teret, kényelmes behatolást mindennek ami idegen. Mert az idegen szép. És jó. Segít nekünk …megszabadulni minden értékünktől.
A gátlástalan és főként aránytalan idegen tőke beáramlás egyébként összességében hazánknak csak kárt okozott!
Íme az egyik bizonyíték:
Morita japán közgazdász elemző számításokkal vizsgálta, hogy mennyire hatékony a külföldi tőke egy-egy országban. Ezt úgy vizsgálta, hogy feltételezte (helyesen), hogy az egy főre eső GDP bővülése jelentős mértékben függ a beáramló külföldi tőke szintjétől. A számítások szerint 1981-1996 közötti időszakban (15 év) az egy főre jutó külföldi működő tőke 1 dollárral való növekedése Spanyolországban 4,15 dollárral növelte az egy főre jutó GDP-t, Portugáliában 4,82-vel Görögországban 3,56-tal, Csehországban 3,1-el, Lengyelországban 4,69-el. És most tessék jól figyelni! Magyarországon ez a mutató 0,69 dollár. És ez a számítás csak a működő tőkére vonatkozott, miközben nálunk emellett számottevően garázdálkodott és garázdálkodik ma is a kalandor tőke. A vizsgált 15 évre vonatkozóan tegyük hát fel a kérdést: hova és kihez került és tűnt el végleg a nemzetgazdaságból mintegy 20 milliárd USA dollár? Hozzáteszem, a helyzet a vizsgált időszak óta csak romlott. Egyébként is döbbenetes egy olyan állami gazdaságpolitika, amelyik 1999-2000-ben például arra épült, hogy változatlan értékben számolva, legalább 2-3 milliárd USA dollár beáramlására van szükség évente a kialakított rendszer életbentartására.
Azóta ez a kívánatos beáramló tőkeszükséglet nagyságrendekkel növekedett. Hála – és ezt a szót nagyon szeretik az MNB elnökök – a prudens gazdaságpolitikánknak. Nos tehát ennek valamilyen módon helyet kellett csinálni és ezt csak a magyar életszínvonal és a magyar vállalkozók kárára, rovására lehetett, lehet. Nyomatékosan fel szeretném hívni a figyelmet, hogy ezért többek között ez is – és nem a gazdasági világválság – az oka a jelenlegi helyzetünknek és ebben valamennyi parlamenti pártnak fenn áll a felelőssége.
(A következő fejezetben a szerző az adósságcsapdával foglalkozik.)
Rozgonyi Ernő – HunHír.Hu