A nemzeti oldalon a baloldaliság veszélyes ideológiai konfúzió forrása volt már a múltban is – egyfajta politikai „fából vaskarika” és mindig karöltve jár a nemzeti érdekek feladásával, a politikai kompromisszumokkal és kollaborációval. Ezért ebben a pontban egyedül a MIÉP politikai vezetését marasztalhatjuk el; a többiektől, mint ellenségeinktől, nem is vártunk mást, és velük szemben nincs is miről beszélni.

Erdey Zoltán
Jobbról nézve
Egy évvel a parlamenti választások előtt (2001)

Három éve, az 1998-as választási eseményeket jobboldali szempontból elemző írásomban (Havi Magyar Fórum, 1998. július) a FIDESZ-PP mellett az MSZP-t és az FKGP-t tekintettem a választások győztes pártjának. Ebben, valamint egy előző, de sajnos csak jóval a választások után megjelent elemzésemben körvonalaztam, hogy mi várható ezektől a pártoktól. Ma, három évvel ezen döbbenetes, a belső ellenségünk erejét és a magyar nép sorsa formálására való teljes képtelenségét egyaránt jól tükröző újabb politikai öngólunk után megvonhatjuk nemcsak ennek a három évnek, hanem egy tízéves, töretlen szociálliberális kormányzati ciklusnak is a mérlegét.

Elöljáróban meg kell állapítanunk, hogy a választások győztes pártjai hozták a „papírformát”, egyedül a MIÉP hároméves szereplése okozott némi csalódást.

A választási eredmények alapján és a politikai váltógazdaság szabályai szerint kialakított FIDESZ-FKGP-MDF koalíciós kormány feladata az antalli politikai-hatalmi folytonosság megőrzése, az 1989. március 15-én kötött nemzetáruló politikai paktum 3-20. pontjainak maradéktalan teljesítése és az ország szuverenitása utolsó nyomainak eltüntetése, nemzeti erőforrásaink teljes felszámolása volt.

Ennek a folyamatnak koordinátora és zászlóvivője a koalíció vezető pártja, a FIDESZ-PP, melynek politikai taktikájára egy látszólagos kettősség jellemző: demagóg, nem egyszer farizeus képmutatással használt nemzetieskedő szólamokkal, hatásvadász nyilatkozatokkal megnyerni a tömegek jóindulatát, de egyúttal gyakorlati intézkedésekkel hatástalanítani minden pozitív, nemzeti célt szolgáló kezdeményezést.

Tényleges politikáját megfelelő világításban látjuk, ha végigtekintjük, hogyan épült be a fent említett, nemzeti újjászületésünket mindmáig akadályozó „paktum” a koalíció hároméves kormányzati működésébe.
Az 1. pont – ha teljesülésében a kommunistákat „agyagba döngölő”, ma viszont éppen ezekkel a bedöngölt ex-elvtársakkal politikai szövetséget kereső Orbán-féle FIDESZ-nek volt is valami szerepe – már a múlté, mert a szovjet csapatok békés és barátságos kivonulása az országból megtörtént.

Ugyancsak lezártnak tekinthető a 2. pont, a Szovjetunió kárpótlása a hátrahagyott – tegyük mindjárt hozzá: nagyrészt a magyar néptől elvett, vagy a mi pénzünkön épített és üzemeltetett – épületekért és javakért. ( Arról viszont senki sem beszél, hogy Magyarország kárpótlása az oroszok által okozott környezetszennyezésért, évtizedeken át ki nem fizetett energia- és vízdíj számlákért, a kontónkra felvett dollár-milliárdokért – és ne soroljuk tovább – megtörtént-e? Biztosak lehetünk benne, hogy nem, különben tele lett volna vele a sajtó.)

A 3. pont az ex-kommunisták (Martonyi) által vezetett magyar külpolitikánknak továbbra is szerves részét képezi. Többek közt e baráti politika jegyében őrizgetik ma is kegyelettel ötven éves szabadságnak csúfolt rabságunk egyik legfőbb szimbólumát Budapest főterén, az Országház és a TV-székház között.

A 4. és 5. pontok ma már csak úgy értelmezhetők, mint korábbi, félelemből fakadó követelések, melyek a következő, 6. és 7. ponthoz szolgáltak volna biztosítási háttérként. A volt kommunista párttagok minden büntetés alól való mentesítése, és a volt kommunista titkosszolgálat, határőrség és rendőrség megvédése az esetleges megtorlástól a ’90-es módszerváltást levezénylő Antall-féle „nyugodt erő” egyik legfontosabb belpolitikai feladata volt. Ma már erről szó sem esik. A volt politikai bűnözők vagy kiemelt állami nyugdíjukat élvezik, vagy felelős politikai és gazdasági kulcspozíciókat töltenek be. További büntetlenségükről a régi nómenklatúra bedöngölt ügyészei és bírái gondoskodnak.

Folyamatos „feladatot” jelent a 8. pont is, a volt kommunisták más pártokban való indítása a választásokon. Ez egy olyan követelménye a Paktumnak, melynek teljesítése kizárólag egyéni belátáson múlott. Ami a megdöbbentő, de egyúttal nagyon jellemző is belpolitikai életünkre, hogy egyetlen parlamenti párt sincs, mely a paktumnak ezt a pontját ÖNKÉNT ne teljesítette volna. Ma minden pártban nemcsak jelen vannak, hanem vezető helyeket töltenek be volt kommunista párttagok, és ez alól sajnos a MIÉP sem kivétel. Ezért meg merjük kockáztatni az állítást, hogy ennek a szégyenletes, és nemzeti függetlenségünket hosszú évtizedekre, ha nem évszázadokra felszámoló egyezménynek a megalkotása és annak teljesítése a ma létező összes parlamenti párt és politikai vezető tevőleges, vagy hallgatólagos támogatásával történt, és történik. E ponton át mérhető le leginkább egyes személyek és politikai pártok tényleges viszonya a hazánk ellen folytatott liberális összeesküvés ezen alapdokumentumához, azaz hazafias, vagy nemzetellenes magatartására. E pont teljesítésében nem elhanyagolható felelősség terheli magát a népet, azaz a választókat, személy szerint mindazokat, akik lelkiismeretlenül, saját és gyermekik jövőjét feláldozva adták szavazataikat legutóbb is kommunista, volt kommunista jelöltekre.

A 9. pont intézkedik az államvagyon átmentéséről a volt kommunisták kezébe. Ebben a pontban a FIDESZ vétkessége, nemcsak mint mostani vezető kormánypárté jelentős, hanem úgy is, mint a két előző kormányzati ciklusban az MDF-fel, SZDSZ-szel és a szocialistákkal is eredményesen együttműködött kollaborációs partneré. A gánti bányatulajdonos miniszterelnök és családja ugyanúgy haszonélvezője ennek a pontnak, mint a kormánytagok és a politikai és gazdasági vezetők többsége.

Elég átnézni a semmiből – azaz lopott vagyonból – milliomossá, sőt milliárdossá lett „vállalkozók” listáját, és láthatja bárki, hogy nincs azok között egy se a régi rendszer ellenfelei közül, de még olyan sem, aki a kádári időkben „néma volt csupán vagy csak lelkesedni rest”.

Ebben a pontban a ’90-es módszerváltás egyik alapkövetelménye fogalmazódott meg: az, hogy a magyar nép fizikai kifosztásából (államosítások), majd közel fél évszázados munkájából felhalmozott nemzeti vagyonra „privatizáció” ürügyén a zsidó nagytőke és – cinkos támogatásával – a régi és új gyarmatosítók kiszolgálói, politikai bűnözők, nem egyszer a magyar nép hóhérai, vagy közönséges tolvajok törvényesen rátehessék a kezüket.

Hogy ennek a szabadrablásnak törvényes színezetet lehessen adni, és azok a volt elvtársak se üthessék meg nagyon a bokájukat, akik túl sokat találtak „eltocsikolni” maguknak, vagy hitsorsosaiknak, valamint teljesülhessen a már említett 6. és 7. pont is, a paktum 10. pontja előírja, hogy az igazságszolgáltatást meg kell tartani a volt kommunisták kezében. Ugyanezen pont hivatott biztosítékul szolgálnia 11. ponthoz, hogy meg kell torolni minden zsidóellenes megnyilatkozást, megmozdulást és szervezkedést. Ezzel a ponttal a magyar igazságszolgáltatás – ma már nyugodtan állíthatjuk, a külföldi is – zsákutcába került, tekintettel arra, hogy a gazdasági bűncselekmények elkövetői sorozatosan faji védőpajzsuk mögé húzódhatnak a felelősségre vonás elől. Olyan világ épül számunkra, ahol a nemzeti ügy védelmezőit nemzetközi bíróságok elé lehet citálni, a politikai és gazdasági bűnözők pedig nemzeti és nemzetközi törvények felett állva fajgyűlöletet kiálthatnak bárkire, aki őket nevükön meri nevezni. A Göncz-féle „gyűlölettörvény”, mely ezt a pontot szolgálja, éppen a közelmúltban egészült ki egy újabb törvényjavaslattal, mely ismét csak ezt a bűnözői kört hivatott védeni.

A 12. ponttal kapcsolatban szintén pártegyetértés uralkodik. Ez kimondja, hogy meg kell akadályozni a jobboldali, vagy szélsőjobboldali pártok szervezkedését és indulását. Igen, valóan nagy a veszély, hogy az ébredő nemzet végre egy olyan politikai erőt hozhat létre, mely felborítva ezt a „kéz kezet mos” status quo-t, bele talál tenyerelni a baloldal sok évtizedes gazemberségébe, és végre tiszta közéletet teremt, mely ismét gazdává tenné a magyar embert saját hazájában, és visszaadná önbecsülését, hogy felemelt fejjel járhasson a világban.

Ettől félnek nagyon a cion-bolsevista, liberál-szocialista ellenfeleink, és nem csoda, hogy minden eszközzel meg akarják akadályozni a jobboldali erők összefogását. Az elkeserítő csupán az, hogy a nemzeti oldalon is a jobboldal feltámadásával riogatják a marxista történelemkönyvek frazeológiáján kiművelődött, ideológiailag tájékozatlan közvéleményt éppen azok, akiknek ez a jobboldal lehetne potenciális támogatója. Pedig egyedül a jobboldal programja lehet ellentmondásoktól mentesen és következetesen nemzeti. A nemzeti oldal nem lehet jobboldal-ellenes, ha nem akar saját nemzetével szembekerülni. Minden olyan mozgalomnak, mely mégis ezt teszi, joggal megkérdőjelezhető őszinte nemzeti elkötelezettsége.

A nemzeti oldalon a baloldaliság veszélyes ideológiai konfúzió forrása volt már a múltban is – egyfajta politikai „fából vaskarika” és mindig karöltve jár a nemzeti érdekek feladásával, a politikai kompromisszumokkal és kollaborációval. Ezért ebben a pontban egyedül a MIÉP politikai vezetését marasztalhatjuk el; a többiektől, mint ellenségeinktől, nem is vártunk mást, és velük szemben nincs is miről beszélni.

A 13. pontban szintén nagy a FIDESZ által vezetett kormány felelőssége. Ez a pont kimondja, hogy állandóan hangoztatni kell, hogy a (trianoni béke-diktátum által kialakított) magyar határok véglegesek és azokon nem lehet változtatni.

Emlékszünk még a FIDESZ képviselőcsoportja szégyenteljes viselkedésére, amikor a parlamentben a trianoni vita során még az Antall-kormány idején kivonulásukkal tiltakoztak a kérdésnek a még csak a feltevése ellen is. A párt támogatta a törvénytelen „alapszerződéseket”, melyekben az akkori kormány hazaáruló politikusai ezeréves nemzeti területi jogokról „mondtak le” szomszédaink javára. A FIDESZ-kormány egyértelmű bűne, hogy a történelmi helyzetet külföldi utasításra ki nem használva lemondtak a déli határrevízió kínálkozó lehetőségéről, kimerítve ezzel a hazaárulás minden kritériumát.

A FIDESZ-kormány csakúgy, mint a többi parlamenti párt, maradéktalanul betartja a 14. pontot is, miszerint a magyar kormány nem tarthat fenn kapcsolatot jobboldali emigrációs személyekkel, szervezetekkel, csoportokkal. Itt a 12. ponttal kapcsolatban ismét csak nem a baloldalt hibáztatjuk – teljesen természetes, hogy ők nem tartanak kapcsolatot a külföldi jobboldallal sem. De a MIÉP-től, melynek az oszthatatlan magyar igazság és az egész magyar nemzet képviselete, védelme és zászlóink alá szervezése lenne a feladata, joggal elvárható lenne, hogy megszólítsa, és programjába beépítse a talán legtöbbet szenvedett, kitaszított, jogfosztott, de hazájához végig hű maradt és nemzetünket, nemzeti érdekeinket mindvégig méltón és hűen képviselő nemzeti emigrációnk politikai integrálását, mintegy: lelki repatriálását. Azonban minderre addig semmi kilátás, amíg magában a MIÉP országos és helyi szervezeteiben egyre többen vannak a más pártokból átigazoltak, erősödik a „színehagyott” kommunisták és a zsidókeresztény papság befolyása.

A 15. pont kötelezi a magyar politikát (sajtót, állami- és pártvezetőket), hogy a románok, jugoszlávok és a szlovákok felé csak barátságos nyilatkozatok láthatnak napvilágot. Ennek a pontnak is maximálisan eleget tesz a jelenlegi kormány csakúgy, mint az előzők. A felsorolt szomszédos trianoni utódállamokkal szemben még akkor sem hangzik el „barátságtalan” nyilatkozat, amikor azok bennünket gyaláznak, nemzeti érdekeinket, életterünket szándékosan és súlyosan veszélyeztető beruházásokat létesítenek vagy azt károsító tevékenységet folytatnak (pl. a tiszai ciánszennyezéssel kapcsolatban egyedül Csurka István merte kijelenteni, hogy a románok hadüzenet nélküli környezeti háborút viselnek ellenünk).

A paktum 16. pontja a kommunista hatalomfolytonosságot és az ’56-os szabadságharcot követő kommunista terror háborús bűnöseinek védelmét szolgálja. Eszerint az ’56-os eseményeket, mint a kommunizmus megjavítását célzó mozgalmat kell beállítani és csak azokat szabad szóhoz juttatni, akik ezt így értelmezik.
Jóllehet, számos nagytekintélyű történészünknek az utóbbi időben szűkebb körhöz szóló fórumokban (szaklapok, Magyar Fórum, a rádió Vasárnapi Újság c. műsora) megengedték, hogy az e pontban megfogalmazottakkal ellentétes véleményt fejthessenek ki, a hivatalos politika álláspontja azonban változatlan, amit legjobban szemléltet a moszkovita Nagy Imrének vagy Maléter Pálnak ’56-os mártírként való kezelése és a szabadságharc összemosása a forradalmat megelőző valóban reformkommunista-színezetű tüntetésekkel.

Hogy hazánk véglegesen egy olyan várhoz váljon hasonlatossá, melynek falait ledöntötték, kapuit megnyitották, vizesárkait és kútjait betömték és védőit lefegyverezték, a trianoni diktátum szellemében fogant 17. pont előírja, hogy a magyar hadsereg létszámát egyharmadára kell csökkenteni. Akik ezt a pontot Zrínyi intelmeit figyelmen kívül hagyva lelkesen végrehajtották, nem átallottak Szigetvárott a magyarok egyik legnagyobb ellenségének és pusztítójának, Szulejmán szultánnak szobrot állítani. A szobrot ugyan nem a jelenlegi kormányzati időszakban állították, de Orbánék már a 3. éve vannak hatalmon és a szobor még mindig áll… Zrínyi pedig foroghat a sírjában.

A 18. pont szerint a módszerváltás után a Szovjetunió az átmentett kommunistákon keresztül megtartja politikai befolyását Magyarországon, az Egyesült Államok viszont megerősítheti gazdasági befolyását a magyar életben. Így történt. A volt elnyomóinkat az ex-kommunisták, az újakat a liberál-demokraták képviselik és mindenki őket szolgálja, aki bármelyikükre szavaz.

A felelősséggel ellentétben a hülyeség csak nő, ha kollektivizálódik.

A 19. pont szerint Magyarország teljes garanciát ad a magyarországi nemzetiségek nyelvi, népi, kulturális, politikai és gazdasági jogainak gyakorlására. Ebből a mondatból érdekes dolgokat tudhatunk meg. Azt például, hogy Magyarországon a „nemzetiségeket” különös gazdasági és politikai jogok illetnék meg az államalkotó nemzettel szemben. Azután a szöveg azt sugallja, mintha idáig (1990-ig) a nemzetiségi jogokat az orosz megszállók garantálták volna és most, hogy távozni kényszerülnek, garanciákat kérnek arra, hogy e jogokat ezután sem éri sérelem.

Tekintettel azonban arra, hogy Trianonban minden olyan területet elvettek Magyarországtól, ahol nem magyar etnikum, akárcsak vásárok alkalmával is megfordult és melynek a nevét az utódállamok politikusai a „béketárgyalásokon” egyáltalán ki tudták mondani, számottevő nemzetiség nem maradt magyar földön. A két kozmopolita nemzetiségünktől, a cigányoktól és a zsidóktól eddig sem tagadta meg nálunk senki azt a lehetőséget, hogy mindenkire érvényes törvényeink szerint gyakorolhassák fent említett jogaikat. Ma hazánkban egyetlen gazdaságilag és politikailag jogfosztott etnikum létezik: a magyarság. De nem hiszem, hogy ez a pont ránk vonatkozna.

Viszont ezen érthetetlen pont szellemében a 10 éve uralmon lévő liberál-szocialista, liberál-demokrata kormányok egymást túllihegve szítják hazánkban a nemzetiségi ellentétek parazsát, látszat-önkormányzatokkal, kisebbségi törvényekkel, alapokkal, segélyprogramokkal, választásokkal osztva meg a korábban ilyen problémával nem is találkozó közösségeket. A FIDESZ-kormány számos intézkedésével járult már eddig is hozzá ehhez a figyelmet lekötő és lényeges kérdésekről elterelő álprobléma állandó melegen tartásához.

Végül a 20. pont szintén teljesültnek tekinthető, amennyiben az Orbán-kormány legújabb intézkedéseivel Magyarország már teljesen kártalanította (többször is) a magyar zsidóságot a II. világháborúban elszenvedett károkért. Felháborító viszont, hogy ez a zsidóság részéről a magyarokkal szemben mindmáig nem történt meg, és követelésként mégcsak fel sem vetődik. Egyébként pedig: A háborúban és az azt követő cionbolsevik terror évei alatt a magyarság aránytalanul többet és nagyobb veszteségeket szenvedett, mint a nemzetközi zsidóság, mely a két világháborút kirobbantotta. Mégis ők követelnek kártérítést, dollárban, aranyban. A magyarságtól elvett, majd „privatizált” vagyont pedig értéktelen kárpótlási jegyekkel „kompenzálták”.

Végigtekintve ezt a 20 keserves pontot, megvonhatjuk a FIDESZ vezette három éves kormányzati ciklus mérlegét.

Megállapíthatjuk, hogy ebben az időszakban töretlenül folytatódott Magyarország szanálása. A gazdasági életben felgyorsult a multinacionális tőke hatalomátvétele és a magyar kis- és középvállalkozások kiszorulása. A kormány propagandistái „látványos gazdasági eredményekről” beszélnek, ez azonban többnyire csak blöff. Az infláció a statisztikai manipuláció ellenére is két számjegyű, a „gazdasági stabilitást” a maradék nemzeti vagyon kiárusításával biztosítják. Már a stratégiai fontosságú energiaipart és hírközlést is eladják. Hangzatos „nesze semmi, fogd meg jól” programokat dobnak fel, majd hagynak elaludni, mint például a Széchenyi-program, amiből még ugyanúgy nem valósult, sőt, még el sem kezdődött semmi, mint a vidékfejlesztő kezdeményezésekből vagy a lakásépítési programból. A közvéleményt lehetetlen feltételekhez kötött lakásépítési hitelakciókkal, kizárólag az állami adóbevételek növelését célzó „minimálbér” emelésekkel etetik, közben a munkanélküliség csak statisztikailag csökken, folyik a megmaradt ipari kapacitás leépítése, az ország útjai egyre járhatatlanabbak, a vasúti és városi közlekedés összeomlóban, a MALÉV haldoklik…

Mindezt a folyamatot nem a mostani kormány indította el – talán nem is ő fogja befejezni – de mivel semmit sem tesz e folyamatok megállítása és megfordítása, az EU-csatlakozási program leállítása és felülvizsgálata érdekében, ezért az Orbán Viktor által vezette FIDESZ-kormányt is hasonló történelmi felelősség terheli az ország politikai és gazdasági önállóságának teljes felszámolását célzó LD-program végrehajtásáért, mint a Németh, az Antall és Horn kormányokat.

A FIDESZ és „famulusa”, az MDF számláját osztatlanul terhelő bűn, hogy három éves halogató, a történelmi igazságtételt elszabotáló politikájával továbbra is akadályozza az 1945. utáni népbírósági perek felülvizsgálatát és az ’56-os elítéltek rehabilitációját. (a 267/2000. sz. kormányrendelet csak tovább mélyíti azok sérelmét, akikre ezekben a koholt perekben a minden politikai jóvátételt eleve lehetetlenné tevő „népellenes”, vagy köztörvényes bűncselekmények elkövetésének bélyegét sütötték rá). Egyértelműen e koalíciós klikk bűne az is, hogy elszabotálta a korábbi időszakban csalárdul szerzett vagyonok és gazdasági bűncselekmények kivizsgálását.

A Torgyán József vezette FKGP három éves működése kritikán aluli. Már ha nemzeti érdekeink szempontjából nézzük. Mert, ha a liberális oldalnak tett szolgálatait tekintjük, akkor minősítése akár kiváló is lehetne. Mindazonáltal nem csalódtunk ebben a pártban sem: azt tették, amit zavaros, koncepciótlan és nemzetellenes programjukban lefektettek, és a mit jobboldali szempontból már jóval korábban kifogásoltunk.

A párt 1990. óta két kormányzati ciklusban töltött be kormányzati szerepet. A szégyenletes földreformot és tulajdonjog-rendezést megakadályozó kárpótlási törvény megszavazásával bevezetett hét éves működésüket a magyar mezőgazdaság és élelmiszer-ipar minden ágazatának leépítése, a magyar élelmiszer-piac külföldi kiszolgáltatása, földjeink kiárusítása jellemezte. Ma ugyanazt a politikát folytatják a mezőgazdaságban, mint az 50-es években a kommunisták, amikor az agrárollóval, adókkal, beszolgáltatásokkal igyekeztek elvenni a kedvét a gazdáknak az önállóságtól, hogy bekényszerítsék őket a tsz-be. Ma az a cél, hogy földjeik eladására kényszerítsék őket.

Pusztulnak a földek, fogy az állatállomány, válságban a gyümölcstermelés, miközben a kiváló szabolcsi alma hazájában külföldről importálunk almát, a makói hagyma országában hagymaimportra, Közép-Európa mezőgazdálkodásra legkedvezőbb természeti adottságai birtokában pedig tej, hús, cukor, étolaj, zöldség, sőt, búza (!) importra szorulunk. A mezőgazdasági támogatási rendszer kiszámíthatatlan, ötletszerű és többnyire nem segítség, hanem további gazdasági veszteség forrása. Őstermelők hagynak fel az apáiktól örökölt szőlők művelésével, míg történelmi borvidékeinket francia és más nemzetközi érdekeltségek vásárolták fel. Miközben pedig soha nem látott méretet ölt a stratégiai ágazatnak számító mezőgazdaság alászállása, „világjáró” miniszterünk hamvába olt látszatprogramokkal traktálja az anyagi ellehetetlenülés miatt már lassan sem termelni, sem értékesíteni nem tudó gazdákat. Hol a „biodízel” program a sláger, hol a zöldség, tegnap a gomba- és éticsigagyűjtésre buzdították a termelőket, ma a falusi turizmus felkarolására, strucc- és békegalamb-tenyésztésre, holnap megint valami másra; mintha újra a gumipitypang és ágasbúza-termesztés korában lennénk. Mintha az lenne a cél, hogy mindennel foglalkozzon a magyar gazda, csak azzal ne, amihez ért, amiben kiváló – a mezőgazdasággal és őshonos kultúráinkkal. A mezőgazdasági kormányzat tevékenysége már csak abban merül ki, hogy egyre újabb lehetőségeit keresi annak, hogy adminisztratív eszközökkel, bürokráciával, jövedéki termékké nyilvánítással ellehetetlenítse és a végső kétségbeesésbe hajszolja a gazdákat, akiknek sorsa a Torgyán-féle koncepció szerint úgyis megpecsételődött az uniós csatlakozásunkkal.

Megpecsételődött, mert megpecsételték azzal, hogy a kozmopolitizmus melegágyának tekinthető polgárosodás oltárán Torgyán és társai feláldozták egy nemzeti földtulajdonláson alapuló erős gazdaságis és ipari háttérrel rendelkező birtokos Magyarország kialakulását. Ez volt hatalomra jutásuk ára, melyet az a nemzetközi pénzügyi kör szabott nekik, akik egy ilyen gazdasági felállásban látják legnagyobb akadályát Magyarország nemzetközi megszállásának.

Nem tudom, történelmünk mindmáig legsikeresebb mezőgazdasági minisztere, Darányi Ignác mennyit luxusutazgatott annak idején államköltségen, amikor idehaza a kazár zsidó invázió miatt haldoklott a magyar vidék? Valószínűleg semennyit.

Igaz, ő nem is egy neoliberális „kisgazda szellemiséggel töltött” programot habart össze, hanem egy nemzeti agrárprogramot valósított meg, az „országhódítók” legnagyobb kétségbeesésére.

Torgyán úrnak a nemzetmentés dicsősége már nem adatik meg – ő már leszerepelt a magyar nép ítélőszéke előtt. Csak azt szeretnénk, ha élete vége felé némi lelkiismeretfurdalás gyötörné a tál lencséért – igaz, a saját tál lencséjéért – elárult nemzetért, mely reméljük, nem fogja ezt neki elfelejteni. Mert e munka gyümölcse már kezd beérni. Hiába próbált ugyanis Torgyán József „jó fiú” lenni a Dohány utcában, korábbi „elszólásaiért” most nyújtják be a számlát neki ellenfelei. A jobboldalon ezért többen kötelességüknek vélik megvédeni őt a baloldal támadásaitól. Ez alapvetően hibás álláspont. Mi nem csak és nem elsősorban az ellenünk elkövetett vétkei miatt nem vehetjük a védelmünkbe Torgyánt és politikáját (csupán azért, mert a liberális és kommunista sajtó támadja!), hanem elsősorban azért, mert a jobboldalnak azzal is őriznie kell tisztaságát, hogy megválogatja, ki mellett áll ki. A liberális oldal marakodásának kétes múltú áldozatai nem tartozhatnak ide. A jobboldalon állni kiválasztottság és elhivatottság, nem pedig politikai széljárás kérdése.

A harmadik koalíciós párt, az MDF politikai szereplését csak politikai gyámja, a FIDESZ működésével kapcsolatban értékelhetjük és azt már a paktum-pontok elemzésével kapcsolatban meg is tettük. Ne bántsuk szegényeket. Ők még egy darabig itt fognak kísérteni a magyar politikai életben, amíg a szocdemekhez, az SZDSZ-hez és a KDNP-hez hasonlóan fel nem szívódnak vagy be nem olvadnak valamelyik pártba: az első kettő a szocialisták közé, az utóbbi pedig talán a FIDESZ-be, mindegyik zsák megtalálva a maga foltját.
Az MSZP három éves parlamenti működését a nyílt obstrukció és álszent kritizálgatás jellemezte, akárcsak az SZDSZ-ét.

Mindegyikükre jellemző, hogy képtelenek a pártjuk élére valamennyire is „hiteles” személyt találni – vagy csak nem akarnak egyelőre -, nehogy lejáratódjon még a választások előtt. Mindketten bizakodva készülnek az újabb hatalomátvételre, bizakodásuk alapja a kollektív feledékenység, felelőtlenség, azaz választóik ostobasága.

Bár a következő választás „nagy összecsapása” várhatóan a FIDESZ és az MSZP tábora között lesz, meg kell mondani, hogy bármelyik kerüljön is ki győztesen ebből az összecsapásból, a magyarságra nézve ez semmi pozitív változással nem fog járni. A kulisszák mögött a feladatok ki vannak osztva, és bármelyikük kerüljön is hatalomra, minden ugyanabban a kerékvágásban fog tovább haladni, mint az elmúlt 11 évben. „Egyikük tizenkilenc, a másikuk egy híján húsz.”

Most, hogy elérkeztünk a MIÉP szerepének értékeléséhez, bevallom, hogy ez nehezebb feladatnak tűnik, mint az összes többi párt esetében. Azoknál már világosan látható, hogy merre tartanak, még az is, hogy kik mozgatják őket. Csurka István és pártja esetében nem ilyen egyszerű a helyzet. Itt ugyanis egy politikai életben szokatlan elemet is megfigyelhetünk: a lelkiismeretet. A pénz, a politikai érdekszövetség őket is úgy mozgatná, mint a többi politikai marionettfigurát, de náluk ezek a kötelek még feszesek, mozgásukon látszik a kényszermozgás – még fel-fel lázadnak, kimondanak igazságokat, majd elhallgatnak, úgy tesznek, mintha a nemzet érdekében akár fejjel is nekimennének a falnak. Majd megállnak a fal előtt 5 centire. Félnek, elbizonytalanodnak, majd újra erőre kapnak – kötelékeiket feszegeti a lelkiismeretük.

Nincs határozott programjuk és ideológiájuk, és csak sejthetjük, mit tenne Csurka István, ha szabad kezet kapna. De ő azoktól a hatalmi köröktől, kiktől várja, soha nem fog szabad kezet kapni – hacsak nem egy felébredő nemzettől. Ám ezt az ébredést – talán kényszerből, talán félelemből – ő maga akadályozza azzal, hogy lényeges, a társadalom szemét valóban felnyitó kérdéseket „tabutémának” minősít, mondván, hogy „ilyen nyíltan nem lehet…”. Pedig a mély álomból csak a nagy kiáltás hozhat gyors ébredést, a lassú költögetés nem. Nekünk pedig régen rossz, ha addigra ocsúdunk fel, mire már minden elveszett.

Ezzel a párttal alapvetően nem az a baj, amit hirdet és mond, hanem amit elmulaszt megtenni. Elmulasztotta mozgósítani az ország közvéleményét a NATO ellen, amikor még megakadályozhattuk volna a csatlakozást, holott nagyon világosan megfogalmazta, hogy mi a tét. Takarékra állította az EU-val kapcsolatos kritikai észrevételeit éppen most, amikor a legnagyobb szüksége lenne a társadalomnak a tisztánlátásra. Nem mozgósította Csurka István a társadalmat az általa felvetett déli határrevízió kérdésében sem, és jegelték a látványosan meghirdetett „antiliberális stratégiát” is. Ehelyett beállt a párt a FIDESZ uszályába, és főbb kérdésekben kezdettől fogva támogatja a nemzeti érdekeink ellen működő liberális kormánykoalíciót. A FIDESZ azonban – hála Istennek – nem a MIÉP felé tapogatózik az új koalíciós partner keresése közben, hanem a szocialisták felé, ami csak azok számára lehet meglepő, akik valaha is lényeges különbséget véltek látni a kommunistákból verbuvált MSZP, a pártkáderek gyerekeiből toborzott FIDESZ, és a cion-bolsevista ügynökpárt, az SZDSZ között.

Egy éve nagyon helyesen kezdeményezte a MIÉP a népbíróági perben halálraítélt Bárdossy László perújrafelvételét, egyúttal azonban siettek elhatárolódni a többi hasonlóan igazságtalanul kivégzett magyar kormánytag rehabilitációjától.

Nem arról van szó, mintha jobbról „grállovagoknak” látnánk Szálasi Ferencet, és mártírtársait. A háborúban nem lehetett bűntelen ember. De ettől függetlenül is két dolgot éppen a magyar igazságot képviselő politikusainknak nem szabadna elfelejteniük.

Az egyik, hogy Szálasiék egy nemzet végvonaglásban vállalták fel a lehetetlent: megmenteni az országot, és a még lehetségest: megmenteni a magyar becsületet. Ezt vállalták és próbálták teljesíteni akkor, amikor mások már csak az életüket mentették a lángtengerből. Ezért csak dicséret illethetné őket, nem bírálat – legalább a nemzet ítélőszéke előtt. Hősök voltak, ha a győztesek szempontjából a „rossz oldalon” álltak is.

A másik szempont, hogy a legyőzötteknek sohasem szabadna magukévá tenni ellenségeik erkölcsi ítéletét. Hogy a zsidóság hogyan ítéli meg az önvédelmi harcunk végén belső ellenségeinkkel szemben esetlegesen elkövetett vagy csak ránk fogott túlkapásokat, az ő dolguk. Nem mi találtuk ki a cinikus szlogent: „háborúban és szerelemben mindent szabad”. Nem is mondjuk, hogy ez így lenne, de azt igen, hogy Drezda, Hirosima, Nagasaki elpusztítóinak nincs joguk ítélkezni felettünk.

És még egy szempont: saját hazája csak annak a népnek lehet, mely el tudja érni, hogy saját földjén saját bírósága a nemzeti érdekeit szolgáló törvények alapján ítélkezhessen nemzettársai felett.

Márpedig az inkriminált népbírósági ítéleteket zsidók hozták zsidó törvények értelmében, ezért a mi szemünkben azok eleve csak érvénytelenek lehetnek.

Összegezve az elmondottakat láthatjuk, hogy a hazai belpolitikai életben a jobboldal számára továbbra sincs tájékozódási pont. Az egyetlen MIÉP elhatárolódik, a többiek szóba sem jöhetnek. Persze a választások idején majd a jobboldal szavazataiért is megindul a küzdelem, óvatos nyilatkozatok, jól hangzó programok formájában, akárcsak korábban. De a társadalomnak ezt a már nagyon is éber részét nem lehet hitegetni.

Mindazok a nemzeti és jobboldalon álló szavazók, akik az előző választás második fordulójában a MIÉP visszalépése miatt a „ kisebbik rossz” reményében a Fideszre adták a voksukat, most a FIDESZ-MSZP nagykoalíció küszöbén, amikor Martonyi ex-bolsevik külügyér kijelentette, hogy Orbán miniszterelnök „Horn Gyulára számít Magyarország német kapcsolatainak és – tessék megkapaszkodni! – az ország imázsának erősítésében”, mert – mondván – „fontos Magyarország egységes megítélése az EU-tárgyalásokon.” (Kossuth rádió, január 27. 12.10), beláthatják, hogy a FIDESZ-re adott voksaikkal igenis a legnagyobb rosszra szavaztak.

Ebből pedig minden jobboldali választónak le kell szűrnie a tanulságot: a koalíciós paktumokra épülő liberális parlamenti demokráciában nincsenek fél- vagy kevésbé rossz megoldások, csak jók, és abszolút rosszak.
Ezért a jobboldalnak halaszthatatlanul meg kell szerveznie erőit, és egy jól artikulált, világos és reális nemzeti jövőképet nyújtó programot kell még időben a társadalom elé tárnia. Egyszer s mindenkorra véget kell vetni annak, hogy a jobboldal erői a baloldali támadások kivédésében őrlődjenek fel.

Ha a következő választásokig a jobboldal nem tudja megszervezni saját erőit, akkor a korábbiakhoz hasonlóan továbbra is csak két rossz közül választhat: vagy a választásoktól való távolmaradásával erősíti a liberális oldalt, vagy valamelyik pártra adott szavazatával.

HunHír.Hu