Hihetetlen történetet mesélek, de a mesék mindig hihetetlenek. Ezért igazak.
Kislányom imád trolin utazni. Séta közben, ha meglát egy „toty”-ot, ahogy ő a maga húsz hónapos kis fejével hívja ezt a járművet, akkor addig mutogat és követelőzik, míg nem zötykölődünk néhány megállónyit. Így történt ez a napokban is, bár ebben a melegben egy porcikám se kívánta a tömegközlekedést, de hát az ember mindent megtesz a gyereke kedvéért. Főleg, ha az egy bűbájos kislány, és egy mosolyával, egy puszival pillanatok alatt eléri az apjánál, amit akar.
Szerencsénk volt a szerencsétlenségben; nem szorultunk be büdös hónaljak, zsebesek és keserű kukaszagot árasztó parklakók közé, hanem ülőhelyet találtunk egy ifjúnyugdíjasnak tűnő házaspárral szemben. Semmi különös nem volt ezen a két emberen. Egy idősödő pár a jópárszázezer közül. Mondhatni, ránézésre mintapéldányai voltak a szocializmust nem túl sok erkölcs veszteséggel, és ezzel arányosan nem egetverő anyagi haszonnal túlélt példányi saját generációjuknak. Kislányomra kedvesen mosolyogtak, rám már kevésbé. Bizonyára lehet a magamfajtabelinek valami kisugárzása, amit a másik azonnal megérez. Nem baj, gondoltam, ezt a néhány megállót kibírom a társaságukban, úgy is nagyon meleg volt a trolin, mielőbb le akartam szállni. Gyermekem nézelődött, közben jóízűeket szippantott a cumisüvegében lévő vízből. Minden egyes kortyot hangos cuppogással kísért, még jobban magára terelve ezzel a szemben ülő házaspár kitüntető figyelmét. Kislányom észrevette, hogy figyelik, ezért a babalogika szerinti következő lépéshez folyamodott: produkálni kezdte magát a közönségnek. Addig-addig kalimpált, míg a kezében tartott cumisüveg a házaspár férfi tagjának ölében nem landolt, majd onnan a földre csúszott.
A bácsi és a néni is korát meghazudtoló fürgeséggel vetették magukat a cumisüveg után. Érdekes, hogy az idősődő emberek bizonyos szituációkban milyen fürgék tudnak lenni. A férfi kaparintotta meg az üveget, jól megnézte és odaadta a párjának, hogy törölgesse meg, mert koszos lett. Hiába szabódtam, előkerült a retikülből a papír zsebkendő, és a hölgy komótosan megtisztogatta a víztároló edénykét. Gyermekem, miután úgy ítélte meg, hogy bizonyára nem akarják már visszaadni a cumisüvegét, egyre hangosabban kezdte követelni azt. Nevetve, hangosan sikkantva kapta ki a néni kezéből tulajdonát, és a fent leírt módon jóízűen ivott belőle.
Utaztunk még néhány percet, aztán úgy döntöttem, elég volt az egyre komorabbá váló házaspárból, amit nem értettem, mert kislányom, hogy visszakapta a cumisüvegét, úgy döntött, hogy barátkozni fog velük. Megunva a kínossá váló szituációt: leszálltunk. Az ajtó csukódásakor még hallottam, ahogy a néni elborzadva mondja urának: „Láttad!? Ez az ember fasisztát nevel abból az ártatlan gyerekből!” Nem tudva mit kezdeni az elcsípett mondattal, ölbe vettem gyermekem és elindultam vele haza.
Otthon elmeséltem a dolgot feleségemnek, aki csak nevetett rajtam és azt mondta, hogy süket létemre ezt bezzeg meghallottam. Mindig ezzel bosszant, ámbár valóban rosszul hallok, mert kölökkoromban sokszor felszúrták a fülem, talán ebből fakad az, hogy „süket” vagyok. Ráhagytam a dolgot, biztos igaza van, miért is mondott volna ilyet a néni, mikor én érdemben meg sem szólaltam azalatt az idő alatt, míg együtt utaztunk. Megköszöntem, hogy felvette és megtisztogatta a cumisüveget. Később kiderült, ez volt a rejtélyes mondat kiváltó oka: a cumisüveg.
Este, lefekvés előtt megkért asszonyom, hogy töltsek friss vizet az ominózus cumisüvegbe, szomjas a baba. És ahogy ott öntöttem az ásványvizet a flakonból a dudliba: megvilágosodott minden.
A cumisüvegen két állatka játszik egy labdával. A játékszer pedig piros-fehér csíkos.
„Megszólalásig” olyan, mint az Árpád-sávos, nyilaskeresztes, antiszemita, gyűlöletkeltő jelkép. Feleségem, miután megosztottam vele felismerésemet, már nem csak süketnek, de hülyének is titulált. Aztán elgondolkodott rajta, megcsóválta a fejét és azt mondta: ilyen is csak velem fordulhat elő.
Pedig nem. Belelátnak a másikfajta népek mindenbe mindent, ami számukra bizonyítékként szolgálhat arra, hogy veszélyben vannak. Félreértés ne essék: a szóban forgó házaspár nem volt zsidó származású, mégis működött náluk a gyurcsányi reflex. Piros is, fehér is, csíkos is: nyilaskeresztes. Mindegy, hogy az egy kisgyerek cumisüvegén lévő festett labda, az agyukba rögzített asszociációs folyamat minden kontrol nélkül egy pillanat alatt kimondatta velük a végső következtetést: fasisztát nevelek a gyerekemből.
Az egész szomorú történetnek az a slusszpoénja, hogy az üvegen jól olvashatóan ott virít, hogy hol gyártották. Gondolom, a nagy segítségnyújtásnak látszó tisztogatási manőverben ezt is szemügyre vette a házaspár mindkét tagja. A cumisüveg Németországban készült. Gondolom ez lehetett az a pillanat, amikor a mosoly végképp lehervadt az arcukról.
Remélem, nem utazom velük még egyszer egy trolin, mert kötve hiszem, hogy megállnám azt, hogy néhány szóban elmagyarázzam nekik, mekkorát tévedtek. Hogy hamisak a rádió és televízió hullámain agyukba merevített rögeszmék. A piros-fehér csíkos labda, az Árpád-ház családi jelvénye és a nyilaskeresztes zászló között nincs semmiféle összefüggés, csak ezt gondoltatják velük. Ha pedig megélték a világháborút, akkor igazán szégyellhetnék magukat, hiszen sokkal jobban kéne emlékezniük, hogy – leegyszerűsítve az ő szintjükre – a magyarok voltak a nyilasok, a németek a nácik, az olaszok pediglen a fasiszták.
Hozzáteszem, az olaszok legalább olyan kiváló babaholmikat gyártanak manapság, mint amilyen jó tankokat annak idején a németek. De a különbség attól még különbség marad.
pig@ – HunHír.Hu