A szabad világban ma szabadon szájaskodók szinte el sem tudják képzelni, hogy a hetvenes évek szűk levegőjében tiltott volt a szabad hang. A különféle mechanizmusoktól, gazdasági álcsodáktól elaltatott emberek között is jócskán voltak olyanok, akiknek március idusán megbizsergett ott belül valami. Mára már megroggyant középkorúak azok az egykori lázadók, akik az otthonról hozott, a nevelés hatására beléjük ivódott hazafias gondolatok hatására egy bizonyos napon akarták magukévá tenni a piros-fehér-zöldet. Megkezdődött valami 1971-ben, folytatódott ’72-ben és ’73-ban.
Egyetemisták, valamint egyszerűnek mondott fiatalok félre téve az egzisztenciális ellentéteket úgy gondolták, hogy tavaszelőn tenni kell valamit. Nem hangzatos jelszavak átformálását, anarchista és szélsőbalos magyarázatát, hanem szólni pár olyan mondatot, amely másutt hétköznapi, de ott súlya van. Haza, szabadság, zászló, forradalom, 1848 – ezek a fogalmak törtek felszínre a budapesti utcákon, amikor kokárdás, bőrkabátos hosszú hajú farmeres fiúk és lányok akartak valami mást, valami jobbat és igazabbat, mint ami hivatalos. Ők nem kértek a KISZ-ből, a forradalmi ifjúsági napok álszent népbutító jelszavaiból, de a világot sem akarták megváltani, sőt még tankok csövébe sem kívántak virágot dugni. Egyet akartak csupán: azt a piros-fehér-zöld zászlódarabot odarakni a szív fölé, vagy átkötni vele a kabátujjat.
A rendőrök, mint szürke varjak követték a trónuson levő héják útmutatásait. Lesújtott a gumibot, ha a tömegben feltűnt a kokárda. Sikoltozás, a tompán puffanó ütlegek hangja töltötte be a belvárost. Zászló, haza és szabadság szavak hallatszottak még elhalkultan és valaki utolsó erejével azt kiáltotta: le a rendőrállammal!
Óriási készülődés előzte meg a hetvenes évek elejének márciusait. Titkosrendőrök, spiclik serege figyelte az ifjúsági klubok környékét, kiemelve onnan azokat, akik egy kicsit bátrabban megnyilatkoztak.
A lánchídi és egyéb csaták hősei még csak sejtették, mi az a szabadság. Beszélni szabad, ünnepelni szabad, a gondolatokat kifejezésre juttatni szabad, ez volt sokak álmai netovábbja. Mert tilos volt az igaz, a belülről jövő szó és a hang. Most fut a lány – villannak elő a régi képek, hajában nemzeti színű szalag. Göcsörtös kéz nyúl feléje, hajtincseit ujjára tekeri. Megint csattog a gumibot. A kézben ott marad a hajcsomó, és a piros-fehér-zöld színű szalag.
Sáros lesz a vállra terített zászló, talpak lenyomata csúfítja el a piros-fehér-zöldet. Mások menekülnek, rohannak a menedéket nyújtó egyetemi kollégiumok felé, ahova talán nem hatol be a vörös karom. Az utcákat lezárják, a menekülési útvonalakat elszigetelik, megtelnek a fogdák a fiatalokkal. Munkások, burkolt munkanélküliek, közveszélyes munkakerülőknek kikiáltott ifjak és az egyetemisták jobbik oldala. Pártvezér és rendőrfőnök csemeték is feltűntek közöttük március 15-én, de nekik nem kellett órákon keresztül fél lábbal a kihallgató helyiség falánál állni. Rendőrpofont is csak ritkán kaptak, mert őket kimentette a párt és a mindenható apuka. Ők azok, akik most legjobban papolnak lázadásról, ellenállásról, s akkor az első szúrós tekintetre papájukat hívták, elárulva társukat.
Másokért szólt most a rekviem. Azokért, akik kokárdát hajtogattak, zászlót bontottak, belső indíttatásra, majd emiatt mindenből kimaradtak. Bezárultak az iskolakapuk, megszűntek az elfogadhatónak tűnő munkahelyek, maradt az ásó, a kapa, s talán csak a szívben szólt egy ideig még halkan a nagyharang. A széttaposott élettel, a meggyalázott jövővel vajon ki számol el? Ki kérdi meg attól, aki most roncsként remegve kezét nyújtja, hogy mit jelentett akkor ott neki a tavasz forradalma, a forradalom tavasza? Akkor, s azután a lányok kezéből is kihullott a frézia.
G. Kirkovits István
Frézia és forradalom
A szabad világban ma szabadon szájaskodók szinte el sem tudják képzelni, hogy a hetvenes évek szűk levegőjében tiltott volt a szabad hang. A különféle mechanizmusoktól, gazdasági álcsodáktól elaltatott emberek között is jócskán voltak olyanok, akiknek március idusán megbizsergett ott belül valami. Mára már megroggyant középkorúak azok az egykori lázadók, akik az otthonról hozott, a nevelés hatására beléjük ivódott hazafias gondolatok hatására egy bizonyos napon akarták magukévá tenni a piros-fehér-zöldet. Megkezdődött valami 1971-ben, folytatódott ’72-ben és ’73-ban.
Egyetemisták, valamint egyszerűnek mondott fiatalok félre téve az egzisztenciális ellentéteket úgy gondolták, hogy tavaszelőn tenni kell valamit. Nem hangzatos jelszavak átformálását, anarchista és szélsőbalos magyarázatát, hanem szólni pár olyan mondatot, amely másutt hétköznapi, de ott súlya van. Haza, szabadság, zászló, forradalom, 1848 – ezek a fogalmak törtek felszínre a budapesti utcákon, amikor kokárdás, bőrkabátos hosszú hajú farmeres fiúk és lányok akartak valami mást, valami jobbat és igazabbat, mint ami hivatalos. Ők nem kértek a KISZ-ből, a forradalmi ifjúsági napok álszent népbutító jelszavaiból, de a világot sem akarták megváltani, sőt még tankok csövébe sem kívántak virágot dugni. Egyet akartak csupán: azt a piros-fehér-zöld zászlódarabot odarakni a szív fölé, vagy átkötni vele a kabátujjat.
A rendőrök, mint szürke varjak követték a trónuson levő héják útmutatásait. Lesújtott a gumibot, ha a tömegben feltűnt a kokárda. Sikoltozás, a tompán puffanó ütlegek hangja töltötte be a belvárost. Zászló, haza és szabadság szavak hallatszottak még elhalkultan és valaki utolsó erejével azt kiáltotta: le a rendőrállammal!
Óriási készülődés előzte meg a hetvenes évek elejének márciusait. Titkosrendőrök, spiclik serege figyelte az ifjúsági klubok környékét, kiemelve onnan azokat, akik egy kicsit bátrabban megnyilatkoztak.
A lánchídi és egyéb csaták hősei még csak sejtették, mi az a szabadság. Beszélni szabad, ünnepelni szabad, a gondolatokat kifejezésre juttatni szabad, ez volt sokak álmai netovábbja. Mert tilos volt az igaz, a belülről jövő szó és a hang. Most fut a lány – villannak elő a régi képek, hajában nemzeti színű szalag. Göcsörtös kéz nyúl feléje, hajtincseit ujjára tekeri. Megint csattog a gumibot. A kézben ott marad a hajcsomó, és a piros-fehér-zöld színű szalag.
Sáros lesz a vállra terített zászló, talpak lenyomata csúfítja el a piros-fehér-zöldet. Mások menekülnek, rohannak a menedéket nyújtó egyetemi kollégiumok felé, ahova talán nem hatol be a vörös karom. Az utcákat lezárják, a menekülési útvonalakat elszigetelik, megtelnek a fogdák a fiatalokkal. Munkások, burkolt munkanélküliek, közveszélyes munkakerülőknek kikiáltott ifjak és az egyetemisták jobbik oldala. Pártvezér és rendőrfőnök csemeték is feltűntek közöttük március 15-én, de nekik nem kellett órákon keresztül fél lábbal a kihallgató helyiség falánál állni. Rendőrpofont is csak ritkán kaptak, mert őket kimentette a párt és a mindenható apuka. Ők azok, akik most legjobban papolnak lázadásról, ellenállásról, s akkor az első szúrós tekintetre papájukat hívták, elárulva társukat.
Másokért szólt most a rekviem. Azokért, akik kokárdát hajtogattak, zászlót bontottak, belső indíttatásra, majd emiatt mindenből kimaradtak. Bezárultak az iskolakapuk, megszűntek az elfogadhatónak tűnő munkahelyek, maradt az ásó, a kapa, s talán csak a szívben szólt egy ideig még halkan a nagyharang. A széttaposott élettel, a meggyalázott jövővel vajon ki számol el? Ki kérdi meg attól, aki most roncsként remegve kezét nyújtja, hogy mit jelentett akkor ott neki a tavasz forradalma, a forradalom tavasza? Akkor, s azután a lányok kezéből is kihullott a frézia.
G. Kirkovits István