A legújabb ügynökbotrány kirobbanásakor esett le a húsz fillér, hogy eddigi életemben valójában meg-, illetve átéltem azon dolgok jó részét, amelyet mostanság már a történelemkönyvekből tanítanak, amit esetleg kíváncsi szemű ifjak hitetlenkedve fogadnak. Számos olyan történéssel találkozom most, amelyet egészen máshogyan akarnak beállítani a közvéleménynek, mint azok valójában lezajlottak. Ilyenkor forrong bennem valami, mert ott voltam, láttam, éreztem, tapasztaltam, és érdekes módon nem egy esetben a közölt információk teljesen ellentmondanak az általam ismerteknek.

Az ügynökbotrányról szóltam, és pont ez a terület, amely érintőlegesen végigkísérte az egész eddigi életemet. A családból, a mikroközösségből útravalóul hoztam, és már pici gyerekként azzal szembesültem, hogy mást kell mondani otthon, máshogy kell beszélni a családban, mint ahogy ez kifele történik. Ez a titkolózás, más megfogalmazással kettős lét is hozzájárult ahhoz, hogy fontosnak tartottam magamat ebben a mindent meghatározó kapcsolatban.

Az ébredező tudatú gyermek rájön az indiánregények világában, hogy igen, ott a családon belül is van titok, amit meg kell őrizni, s ez egyből komollyá, felelősségteljessé és fontossá teszi saját maga előtt. Olvasom a listán, azon a furcsa aláírással megjelölten, egy általam is tisztelt és ismert ember nevét. Egy papét. Amikor mesélt odahaza a nagypapa és beavatott a titokba, akkor elmondta, hogy ez az ember éveket húzott le az ÁVO-sok börtönében, megkínozták, bántották, verték, és ezért olyan ijedt, ezért olyan reszkető hangú, és ezért fordul meg a legkisebb neszre, ha jön mellette egy autó, vagy ha váratlanul csilingel a villamos.

Bántani és verni egy embert, ÁVO? Ekkor már sejtettem, mit jelent, hiszen azt mondta a nagypapa, hogy ezek a gonosz emberek bárkit, bármikor, bármiért, akár egy rossz nézésért is elfognak, megaláznak és megkínoznak. Láttam a papot, ezt a jól megtermett embert, aki valamiért szemlátomást megrogyott és előre imbolygó testhelyzetben közlekedett, mint akinek megtörték a gerincét. Megtörték fizikálisan, de nem hiszem, hogy emberileg és főleg nem hitében. Távolságtartó volt, de valahol mégis kedves, csendes és visszahúzódó, de ott az oltárnál mindig máskor nem tapasztalható csillogással a szemében emelte fel az oltári szentséget.

Ez az ember, ez a pap szerepel azon a bizonyos listán. Teljesen mindegy, hogy valósan, érdemesen, vagy érdemtelenül, mert gyermekkoromból megtört alakja és a nagypapa meséje dereng fel minden pillanatban. Az ÁVO-sok verték, kínozták, bebörtönözték éveken át, s nem számít, hogy a fájdalomtól menekülve aláírt-e egy papírt, mondott-e valamit, vagy tényleg az volt, amire a lista alapján esetleg következtetni lehet. Mindegy, mert a szenvedésre emlékszem, az ő szenvedésére, a fizikai és a lelki szenvedésére, ami a megtört arcára volt írva. Nem önként és dalolva ment az agyonvert apát azokhoz, akik őt esetleg kihasználták. Nem annak a rendszernek a szülötte és elkötelezettje volt, amely az országra telepedett, amely vérbírót csinált a szatócslegényből, és bosszúálló gyilkost az egykori fűszeresből. Ő abból a korból jött, ahol még Magyarországot Mária országának nevezték, ahol még létezett egy Varga Jenő és egy Mindszenthy kardinális, ahol még megbecsülték a papot, nem hivatása miatt, az Isten szolgálata miatt tépték le a körmét.

Az apát nem tud válaszolni a vádakra, nem tiltakozhat, vagy tarthat nyilvános bűnbocsánatot, mert idejekorán visszaadta a lelkét a Teremtőjének. Lehet, akkor sem szólna, ha élne, mert nem vallaná meg azt a belső vívódást, amely az átkos korban ott lehetett az Isten minden szolgájában. Olya korban nőttek fel, és választották a papi hivatást, amikor ennek súlya és rangja volt, de emellett is elsőszámú szempont volt a szolgálat. Az egyháznak, a népet fenntartónak, lelke erősítőjének szolgálata, amikor keletről fenyegetett a diktatúra és a vörös veszedelem. Aztán beteljesült a fatimai jövendölés, s Magyarországot is megszállták a kommunista gyilkosok, itthon pedig aratott a halál, gyilkoltak hazai helytartói. Ekkor is meg kellett tartani az egyházat, adni egy kis reménysugarat, mert a kegyetlen ideológiai háborúban csak ez a mentsvár maradt.
Én még emlékszem a templomba osonó emberekre, az elrejtett egyházi esküvőkre, keresztelőkre, s azokra a felhajtott kabátgallérú kabátos emberekre, akik karácsonykor az éjféli mise környékén ólálkodtak. Meg kellett tartani a templomot annak, amilyen célt szolgált ezer év óta, hogy ne lehessen raktár, szocialista kultúrház, vagy eldózerolt romhalmaz, mint azt korábban a kerek fejű, kopasz magyarországi diktátor akarta.

Előjöttek ezzel a listával, amin van jó pár olyan ember, aki bevallotta, hogy jelentett, együttműködött a gyűlölt rendszer kiszolgálóival. Persze lehet, hogy ők nem is gyűlölte igazán ezeket az emberi hulladékokat, mert úgymond a jelentés tétje nem volt más, mint az előbbre jutás, az elfogadás, vagy a külföldi utazás. Minden személyes sorsot meg kéne vizsgálni, elemezni, és tényleg a legapróbb részletekig feltárni, hogy eldönthessük, ki a bűnös és ki az áldozat. Most csak a listásokról írok, az előkerült nevek rejtette személyiségekről, mert először – ha már ilyen a megközelítés – közöttük kell rendet rakni, és utána a nyilvánosság hatalmával lesújtani megbízójukra.

Saját magam is szembesültem azzal a ténnyel, hogy szerepelnek ebben a dokumentumban olyan emberek, akiket én is ismerek, akik anno a 70-es, 80-as években olyan helyzetben voltak, amire én csak áhítoztam, de el nem érhettem. Siker, az akkor imádott nyugat felkeresésének lehetősége, szakmai előremenetel, népszerűség és országos ismertség. Nem lehet őket egy lapon emlegetni a megvert, megkínzott pappal. Ők nem a rendszer áldozatai, hanem talpnyalói voltak azért, mert nem választották íróasztal helyett a lapátot csak azért, mert nem tudtak azonosulni az ideológiával, mint egy velem egykorú tiszteletes barátom. Ők valami úton-módon megszereztek valamit, talán családi segítséggel és háttérrel, amit meg akartak tartani, sőt a lehetőségekben tovább akartak tobzódni. Ők azok, akiket meg kell vetnie, és ki kell rekesztenie a közvéleménynek, ők azok, akiknek a neve hallatán csak legyinteni kell, vagy az ember vérmérséklete, polgári neveltetése függvényében esetleg köpnie egy nagyot.

G. Kirkovits István