A vagdalózás kormánya az élet minden területén bedobja a szélsőjobbal való riogatást, ha a dolgok nem az ő szájuk íze szerint történnek. Felháborodottan tiltakozik úgymond a politikai felhangok miatt, mintha a több százezres lélekszámú magyar gazdatársadalom helyzete életének, munkájának ellehetetlenítése nem lenne elsőszámú politikai kérdés. Az elégedetlen vidékiek budapesti jelenléte, egyre erősödő hangjuk pedig azt jelenti, hogy 15 évvel a mindenféle kompromisszumok által máshonnak és felülről vezérelt átalakítási folyamat már az alapjaiban rosszul felépített, az időnek, a történelemnek ellentmondó és az évezredes morális társadalmi törvényszerűségeket figyelmen kívül hagyó.

A magyar gazda már most, egy évvel az uniós csatalakozás után képviseli a vidék hangját, az elégedetlenek emberek segélykiáltását, hogy egy mesterségesen létrehozott közösségbe kényszerített nemzet nehezen viseli a demokrácia álarca mögé rejtett gazdasági trükköket, az egy célt szolgáló politikai szemfényvesztéseket. Az alapvető kérdésekről kell beszélni, hiszen ezek adnak mindenre választ. A világ egyik legjobb minőségű földterülete található a Kárpát-medencében, abban a természetes határokkal védett földrajzi alakzatban, amelyet ezer évig igazgatott a magyar. Államát azért kellett darabokra szabdalni, mert már az 1800-as évek végén érezhető volt, hogy az iparosítás ütemének gyorsítása, a felfedezések társadalomra gyakorolt hatása felgyorsítja az élet ezen területét, de az ember megélhetésének az alapja a föld és a terméke marad.

A természeti kincsek kiaknázása, nem egyszer céltalan pusztítása és elkótyavetyélése hozzájárulhatott az ipari forradalom XX. századi üteméhez, és maga után húzta az élelmiszeripart is úgy, hogy közben meg akarta fojtani a hagyományosat, az évszázadokon keresztül elfogadottat, és éppen ezért az ember biológiai, testi fejlődésének a meghatározóját. A múlt század végén és a mostaniban a génkezelt élelmiszerek, a mesterségesen előállított táplálékok uralják a piacot, és véletlenül sem akarják hagyni a világ urai, hogy a föld által megtermelt hagyományos javak továbbra is ott legyenek a piacokon. Az önellátó Kárpát-medence megcsonkított országa, Magyarország mindenféle külső behozatal nélkül jelenlegi népességének többszörösét tudná élelemmel ellátni, úgy, hogy közben exportra is jutna, és a föld adottságainak köszönhetően olyan értékes termékeket tudna piacra bocsátani, amelyek minőségében, mennyiségében, ízében és megjelenésében mindenképpen leköröznék a mostani silány termékeket.

A magyar mezőgazdaság megerősödésével, az ősi hagyományok folytatásával hazánk nemcsak geopolitikailag, hanem úgymond az élelmiszerpolitika területén is kimagasló ország lehetne, olyannyira, hogy a föld kincseinek segítségével jóval előkelőbb helyen lehetne az európai országok listáján, mint ahogy így csupán nettó befizetőként a Brüsszelből jött támogatások morzsájáért hadakozik. A 90-es évek utáni fordulatok egyik meghatározó állomása volt, amikor felszámoltuk élelmiszeriparunkat, az idegen privatizátorok számára lehetővé tettük, hogy megvegyék a piacot, aztán nullára redukálják a termelést, illetve felhígítsák a régi hagyományos minőséget, s az uniós csatlakozás pedig a külföldről jött silány és ellenőrizhetetlen árudömpig Brüsszel számára kívánatos felvevőhelyévé tette hazánkat.

A második világégést követően a szovjet szuronyok árnyékában a magyar népet kifosztó bábkormányok először erőszakkal vették el a termést, és zilálták szét a paraszti társadalmat, majd a téeszesítéssel próbálták megfosztani a vidéki embert a tulajdonától, az életétől és az életcéljától. A későbbi, puhuló kommunista érában viszont volt egy kiskapu, hiszen többé-kevésbé azért maradtak a porták mellett úgymond háztáji gazdaságok, és azok a parasztemberek, akik akár egyéni boldogulásukat keresve éjjel-nappal a földön és a földnek éltek, a panelvárosokba kényszerített sorstársaihoz képest jóval kedvezőbb anyagi helyzetbe hozhatták magukat. Ne felejtsük el, iszonyú munkával, nem egyszer embertelen körülmények közepette.

A nyolcvanas években tapasztalható volt a fellendülés a magyar vidéken az állattenyésztésnek köszönhetően, és a fent említett háztáji gazdaság lehetősége csírájában továbbvitte a szocialista keretek között is a magántulajdon eme formáját. Ezért is tudott a ébredező kisgazda társadalom részese lenni az első szabadon választott kormánynak, és talán éppen ezért kellett ezt az erőt az elmúlt 15 év céltudatos, felülről irányított tevékenységével darabokra törni, felmorzsolni.

Ne felejtsük el: még az első szabadon választott kormány megalakulása előtt létrejöhetett az egyik első politikai hetilapként a Kis Újság, és az MDF színeiben végül is győzedelmeskedő Antall József is kisgazda gyökerekkel rendelkezett. A kisgazdapárt aktivizálódó régi politikusai éppen azt vetették Antall szemére, hogy kvázi cserbenhagyta őket, és az MDF-ben kereste meg a boldogulást. A kisgazdapárt kormányzati tényező lett 1990-94 között, de már Torgyán doktor színrelépésekor látszódtak a belső problémák, hiszen úgymond kivitte a pártot a tényleges politikai hatalomból. A kisgazda 36-ok a parlamentben a Torgyánnal szembeni álláspontot képviselték, de végül is ő győzedelmeskedett. Az i-re a pontot az általa vezetett párt kormányzati szereplése tette fel Orbánék idejében, és a sorozatos belviszályoknak és sokak szerint a külső felszámoló tevékenységeknek köszönhetően mára már egy parlamenten kívüli, vitatott jogállású elnökkel rendelkező maroknyi politikai tömörülés maradt. Az FKgP-t természetszerűleg a vidéki emberek, a gazdák alkották elsősorban, hiszen esetükben figyelembe kell venni egy másik tényezőt is, a röghöz kötődés, a földszeretet és a generációkon keresztül öröklött kívánalmak meglétét is. Ha lenne most egy erős és meghatározó kisgazdapárt, akkor értelemszerűen a dolgok nem juthattak volna el idáig, és még az is előfordulhatott volna, hogy hazánkban nem díszítik a középületet a sárga csillagos lobogók.

Itt vagyunk már a másik kulcskérdésnél, az uniós csatlakozásunk, illetve az európai közösségben elfoglalt helyünk, helyzetünk elemzésénél. Pont a gazdatársadalom az, amelyet talán legjobban érintett azon piaci szabályozások bevezetése, amelyek a megszokott mindennapjait dúlták fel. Elég a mezőgazdasági szaktárca volt véresszájú államtitkárára, Szanyi Tiborra gondolni, aki pokolra küldte volna a napokban is a háztáji disznóvágások elkövetőit, és figyelemmel kísérni marketing menedzsereknek álcázott kufárok tevékenységét, akik immár a második alkalommal alázzák a porba, s teszik hiteltelenné, értéktelenné a magyar föld egyik legfontosabb kincsét, a pirospaprikát.

A gazda felvette a hiteleket, mert remélt, mert úgy gondolta, hogy ha már egyszer önként csatlakoztunk egy újabb unióhoz, akkor talán ennek előnye is lesz hazánk számára. Ugye úgy mentünk be az EU-ba, hogy nem álltak a szavazófülkéknél tankok, és davajgitáros katonák, mégis a többség behúzta az ikszet. Igent mondott, s máris szembesülhetett azzal, hogy még egy pályázati anyagot sem tud kitölteni, mert olyan körmönfontan van megfogalmazva, és ősi szellemiségétől hajtva hiába bízik és remél, ő beinvesztál, küzd, dolgozik, de a globálpiac törvényszerűségei és a brüsszeli diplomaták diktálnak.

Az eladósodás, a reményvesztettség, a föld elvesztésének félelme és a piacra juttatás ellehetetlenítése hozta fel Budapestre a gazdákat. Szemük jobban kinyílt, mert már azt is érzik, hogy nem csak egy gyors tőkeinjekció visszatartása zajlik a napokban, hanem évszázados megélhetése is teljes mértékben veszélybe került. A jeleit érezhette, amikor nyilvánvalóvá vált: drágábban tudja megtermelni terményét, mint ahogyan azt a legelső láncszemnek, a felvásárlónak áruba tudja bocsátani. Tehát egyértelműen nem valami kicsinyke kis haszon, hanem a teljes csőd az osztályrésze. Ehhez jön hozzá a vagyonvesztés, az eladósodás, amelyet jeleznek az egyéni tragédiába torkolló személyes sorsok is.

A gazda tüntet, traktorra száll, harcol a jogáért, és akkor egyszerre megkezdődik a propaganda-hadjárat. Alapvető kérdéseket akarnak elbagatellizálni, mondván, hogy politikai színezetű az egész, pedig a jelenleg hatalmon lévők is előszeretettel használják a vidékpolitika kifejezést. A kormány összekapcsolja, hogy a jogos elvárás és az ő alapállásával való szembehelyezkedés, az elkeseredettségből és az ellehetetlenítésből származó ellenérzet demokráciaellenes, jogellenes, és így természetesen szélsőséges, elvetendő. Pont a kormány az, amelyik politikai kérdést úgy próbál politikamentessé tenni, hogy közben kőkeményen végre akarja hajtani saját politikáját. De csak azt az irányvonalat erősítve és egyértelművé téve, amelyet ő képvisel, s amely számára hozza a külföldiek elismerését.

G. Kirkovits István