Böjte Csaba dévai ferences rendi szerzetes neve mára fogalommá vált a jelenlegi határainkon innen és túl. A pap, az Isten szolgája minden emberfelettit megtesz a történelmi Magyarország Romániának ítélt szegletén, hogy a hátrányos sorsú kisgyermekek találkozhassanak az isteni szeretettel és az emberi gondoskodással. Böjte atya a szeretettel segít, az egyenjogúsággal harcol, a magyarsággal küzd azért, hogy az önhibájukon kívül perifériára került emberfiókák kapjanak a sorstól jó szót, meleget, és erősödhessen bennük a hovatartozás.

Egy fiatal kommunikációs szakember, Moys Zoltán televíziós szerkesztő-riporter hosszú ideje figyeli Csaba testvér gigászi munkáját, és próbálja bemutatni a széles közvéleménynek a hittel élő és az emberért dolgozó magyart. Moys kis stábjával  Vándor Attilával és Schödl Dáviddal  elkészítette a Csillagösvény című filmet, amelynek ősbemutatóján az Uránia Filmszínházban még a csilláron is lógtak az emberek. Az alkotás Böjte Csaba életútjának, az általa vezetett és szervezett árvaházak működésének, örömének, bánatának, jelenének és jövőjének korrajza. Korrajz, mert a film nemcsak bemutat és végigkövet egy magasztos karitatív tevékenységet, hanem kifejezi az egyszerű ember győzelmét a hit, az odafigyelés, a hazaszeretet és a természetes büszkeség szemszögéből.

Számítottál arra, hogy ilyen lesz a fogadtatás, s hogy nemre, korra való tekintet nélkül feszült figyelemmel fordul mindenki a Csillagösvény hatására is Déva felé?

Számítottam, de semmiképpen nem az alkotók, hanem a téma miatt. Csaba testvér hivatását, áldozatát hála Istennek évről évre egyre többen fedezik fel, s a támogatók számának növekedése egyre több lehetőséget nyújt a Dévai Szent Ferenc Alapítványnak. A film is elsősorban azt a célt szolgálja, hogy bemutassa Böjte Csaba és társai több mint tíz éves gyermek- és nemzetmentő munkáját, amely bizonysága annak, hogy töretlen hittel és céltudatos akarattal, kitartással igenis komoly eredményeket lehet elérni. Déva és az abból kisugárzó szellemiség fő üzenete az, hogy nem siránkozni kell, nem azt keresni, hogy valamit miért nem lehet megcsinálni, hanem nagy alázattal tenni azt, amire az Élet hív. Szolgálni Istent, az emberiséget és a nemzetet. Ezekhez nem kell engedély sem a hatóságoktól, sem a ma tudatformálóitól. Ha Istennek tetsző, amit teszünk, akkor idővel meg is fogja mutatni az utat a cél eléréséhez. Az első bátor lépést kell csak megtennünk, a többi már magától, – vagyis Istentől – jön. Örömmel tölt el, hogy minket ért az a megtisztelő felkérés az alapítvány részéről, hogy a filmen keresztül bemutathassuk mindezeket. Több száz szerencsétlen sorsú erdélyi magyar utcagyerek bekísérése az otthonba, az iskolába és a templomba olyan nemzetmentő jó példa, amely – talán a film segítségével is – remélem ragadós lesz.

Az Urániában tapasztalhattuk azt a szeretet, amely körülölelte a jelen lévő Böjte atyát, de jócskán jutott az elismerésből neked is. Egy fiatal szerkesztőnek ez lehet a legnagyobb elismerés egy olyan világban, amikor tömegkommunikációs szinten gagyi témák és megközelítések formálják a közízlést.

Az Urániában eltöltött este erőt adott. Jól esett, hogy a szerény körülmények között készült filmmel sikerült átadni egy alapüzenetet, és ezt a nézők megértették. Egy kamerával, minimális költségvetéssel, hárman készítettük a filmet úgy, hogy közben folyamatosan gyártottuk az anyagokat a tévéknek, s szinte csak az üresjáratokban vagy éjszaka maradt idő a Csillagösvénnyel foglalkoznunk. Mégis nyugodtan elmondhatjuk, hogy sikeres lett a film, folyamatosan telt házzal vetítik országszerte és a VHS-en, DVD-n megjelent változatból is több ezer példány elfogyott már. Külön öröm, hogy a vetítések alkalmával szervezett gyűjtések bevétele, illetve a különböző hordozók eladásából befolyt pénzek száz százalékban az alapítványhoz kerülnek. A siker is jelzi, hogy ami Déván és a többi intézményben működik, az még a képernyőn keresztül is átjön, és élnek még ebben a december 5-e sújtotta maradék hazában gondolkodó emberek, akik értékelik és igénylik az igaz értékeket.

Azt tudom, hogy régóta kapcsolatban állsz Böjte Csabával, hiszen engem is hozzásegítettél pár évvel ezelőtt, hogy írhassak e nemes ember csodálatos missziójáról. Arról viszont eddig nem esett szó, honnan eredeztethető ez a kapcsolat.

2000-ben jártam először Déván egy millenniumi bringatúra keretében, mit sem sejtve arról, hogy mi folyik ott. A ferences kolostorban szálltunk meg, s csodálkoztunk, hogy egy dél-erdélyi szórványvárosban több száz magyar gyermek rohant ránk és mérhetetlen szeretettel ajándékozott meg. Az első pillanatban magával ragadott a hely szelleme, az a szinte kézzel kitapintható szeretet, ami onnan sugárzik. Azóta rendszeresen visszajártunk, adományokat vittünk, s rengeteg barátságot kötöttünk a gyermekekkel és nevelőikkel. Nem volt olyan adomány, amivel visszaadhattuk volna mindazt, amit lélekben kaptunk tőlük. Először tehát baráti kapcsolat fűzött Dévához, csak később, a médiában betöltött hivatás révén adódott, hogy a baráti látogatásokat forgatásokkal kötöttük össze. Adta magát, hogy kollégáimmal a magunk módján segítsünk Csaba testvérnek, s egyre több anyagot készítettünk róluk különböző tévékbe és újságokba.

Nyugodtan mondhatjuk, hogy a Csillagösvény című filmetek bemutatója után szinte összeforrt Böjte Csaba és az alkotók neve, mert valójában ez tett ismertté téged és társaidat a Kárpát-medencében.

Azt nem tudom hányan ismernek minket, de az nagy töltést ad, hogy hivatásunk révén egyre több Csaba testvérhez hasonló missziót vállaló embert ismerhettünk meg és mutathattunk be a nézőknek. Schödl Dávid (aki elsősorban operatőrként jeleskedett a filmben) és Vándor Attila (aki a rendezésből és a vágásból vette ki a részét) kollégáimmal 2002-ig a média különböző területein – de egy térfélen – mozogtunk. Miután megszűntek a számunkra vállalható műsorok – pl. A Hét vagy az Éjjeli Menedék – úgy döntöttük, a saját utunkat járjuk, s a nulláról építkezve megalapítottuk a saját, televíziós produkciókat és most már filmeket is gyártó stúdiónkat, a DextraMediát. Saját induló tőke híján mindent a munkánkkal kellett/kell megteremtenünk, de minden nehézségen átsegít az, hogy nem csak kollégák vagyunk, hanem barátok, bajtársak is. Szilárd értékrenddel arra törekszünk, hogy a ma kihalófélben lévő öröktől való értékeket meg- és átörökítsük. Elsősorban a tradicionális nemzeti kultúrával, a szétszakított magyarság sorskérdéseivel, a hittel foglalkozunk, s a különböző tévéműsorokba készített anyagainkkal próbálunk olyan témákat is eljuttatni minél több emberhez, amik segíthetik a lélek fennmaradását. Rengeteget járunk az elszakított magyar területekre, s kameránkkal lélekben visszafoglaljuk a tájat, az ódon, dicső régmúltról mesélő épületeket, átöleljük az ott élő, mindvégig magyarként kitartó embereket. Mögé állunk olyan céloknak is, mint volt legutóbb a kettős állampolgárság ügye, amelynek egy szintén általunk kezdeményezett tisztán civil összefogás segítségével országos kampányt kerekítettünk. Igaz, látszólag hiába, de mégis hisszük, hogy a munka nem volt hiábavaló, és előbb vagy utóbb az igazság végül győzni fog. Aki ismeri a mai médiaviszonyokat, az tudhatja, hogy ebből a misszióból, témavilágból megélni nemigen lehet, de úgy érezzük, hogy ki kell tartanunk. Nem az a célunk, hogy mindenáron befutott tv-sek legyünk, hanem az, hogy az általunk közvetített értékek, megjelenjenek a képernyőn.

Visszatérve még egy picit a Csillagösvényre, nagyon bátor húzással olyan előadókat választottatok a dokumentumfilm kísérőzenéjének, akiknek többsége a magyarországi nemzeti rock elnevezésű műfaj képviselője. Annak ellenére, hogy nagyszerű a muzsika, a hazug propaganda hatása még mindig érződik, és nehezen fogadják be az emberek ezeket az együtteseket. Ez is egy kultúrmisszió volt.

Nem érdekel a hazug propaganda. Az a baj a mai konzervatív médiával, hogy egy olyan mércéhez igazodik, ami nem az ezeréves értékeinkből, hanem egy feje tetejére állított és bebetonozott, aberrált és korcs antiértékrendből ered. Minden egyes média-megnyilvánulás abból indul ki, hogy mit fognak ehhez szólni a pozíciókat évtizedek óta elfoglaló médiakritikusok, a tagadás apostolai. Mi nem ezeknek a mércéivel mérünk. A zeneválasztásnál egy szempont érdekelt, szép és a film témájához, hangulatához illő zenék szóljanak. A nézők visszajelzéséből elmondhatom, jól választottunk.

Televíziós riportjaitokban is jók a témaválasztások, kendőzetlenül mertek foglalkozni például a trianoni traumával, vagy az összmagyar történelemben oly kiemelkedő szerepet betöltő pálosokkal, ami valljuk be nem túl nagy evidencia egyik csatornán sem.

Miért kellene elkendőznünk évezredes múltunkat, kincseinket, örömeinket, bánatainkat. A normális világszemlélet, a harmonikus élet elleni tudatos merénylet olyannyira sikerült, hogy ma már merészségnek számít a világ legtermészetesebb dolgairól nyíltan gondolkodni. Szégyenletesnek tartom, hogy az igazságról még ma is csak súgva szabad beszélnünk, szóljon az egy elfeledett emberről, egy emlékről, egy történetről vagy éppen Trianonról. Minket a témaválasztásnál, és annak feldolgozásánál mindig egy cél vezérel: az örökkévalóság szempontjából jó és igaz-e, amiről szól, épít-e a rombolás helyett, a helyes utat mutatja-e a tévút helyett, a fényt hozza-e a sötétség helyett. Persze a téma nem minden, hiszen a legnagyszerűbb dolgokról is lehet szégyenteljes anyagot készíteni, ha az alkotó alapállása életidegen. Félreértés ne essék, mi senkit nem akarunk befolyásolni, saját igazunkról meggyőzni, egyszerűen csak fel szeretnénk mutatni olyan eltűnőben lévő értékeket, amelyek által mindenkinek lehetősége nyílik eljutnia önmagához, s képet alkotnia embertársaihoz és a világmindenséghez való viszonyáról.

Ezek szerint a későbbiekben is számíthatunk arra, hogy még többet megmutattok eltitkolt történelmünkből, s a kultúra, a művészet, a néprajz, a hagyományőrzés segítségével legalább lélekben megvalósuljon a magyar nemzet egysége.

A magyar nemzetet és életterét, a Kárpát-medencét, annak évezredes kultúráját, hagyományvilágát, lelkiségét anyagainkban szerves egységként kezeljük. Számunkra nincs különbség egy kárpátaljai vagy egy nógrádi forgatás között, mert hisszük, hogy Mária országát nem lehet feldarabolni, földi törvényekkel nem lehet felülírni azt az Égi Törvényt, amit őseink vérükkel és verejtékükkel írtak. Próbáljuk tudatosítani a nézőkben azt, hogy ne a jelenlegi határokat nézzék, hanem azt, hogy az elszakított részeken ugyanolyan hús-vér magyar emberek élnek, mint a maradék honban. Se nem jobbak, se nem rosszabbak. (Bár december 5-e óta ebben már kételkedem.) Bízunk benne, hogy eljön az idő, amikor nagyobb teret kaphat a média világában az a normális szellemiség, amit megpróbálunk megörökíteni és a nézők elé tárni. Persze nem várjuk ölbe tett kézzel a jobb világot, hanem folyamatosan dolgozunk. Csángóföldön már leforogtak a Csillagösvény 2. részének első kockái, amely Csaba testvér újabb álmáról, a csángók megtartását és magyar öntudatát megőrizni célzó iskolaközpont felépüléséről fog szólni. Mindenkit bíztatunk arra, hogy támogassák a nagy ívű tervet, mert ezek a központok a zálogai nemzetünk megmaradásának. Wass Albert életművének egy-egy darabját is szeretnénk filmre vinni, s még rengeteg tervünk és célunk van, amit ha Isten megsegít, sikerül véghezvinnünk. Már várjuk, alázattal, hogy saját műsorral jelentkezhessünk, hogy mélységes gyökerekből táplálkozó, az igazi való világot bemutató, de pozitív, életvidám, optimizmussal telített üzeneteket közvetíthessünk minden magyar felé.

G. Németh Éva