Tényfeltáró, de hangulatában aggódó és segítséget kérő közleménnyel fordult a politikai döntéshozókhoz az egyik meghatározó délvidéki politikai erő a múlt héten. A Vajdasági Magyar Demokrata Párt rávilágított Szerbia-Montenegró külügyminisztere, Vuk Draskovic látogatására, és elemezte, hogy megfogalmazásuk szerint egy fuldokló ország képviselői is jó diplomáciai húzásokkal milyen eredményesnek mondható lépéseket tehetnek a nemzetközi politikai porondokon.

A látogatás kihúzta a magyarok elleni atrocitások címszó alatt kezelt rendkívül súlyos kérdéskör méregfogát, és az uniós szemlélődők akár el is bagatellizálhatják a délvidéki magyarság életbevágó kérdéseit. Miért van az, hogy a magyar diplomácia 15 éve szinte semmit sem képes megtenni az elszakított területeken élő véreinkért, és a Trianon által szétszabdalt területeken keletkező nemzetállamok vezetői pedig egy-két kivételtől eltekintve évtizedeken keresztül sikeres és saját országuk számára különféle kedvezményeket elérő politikát folytatnak?

No, a megoldás nem nehéz, hiszen elég ha csak az elmúlt időszakokat vizsgáljuk. A magyar bársonyos átalakulás következtében nem volt különösebb belső forrongás és határozott akarat a radikális reformok végrehajtására, szomszédainknál jelentős forradalmi megmozdulásokkal kísért változások következtek be. A magyar diplomácia még ellenzéki korában teljes szimpátiájáról biztosította azt a Vuk Draskovicot, aki ugyan lehet, hogy a volt jugoszláv csetnik kommunista diktatúrában szimpatikus személyiség képében jelent meg a magyar tévénézők előtt, csakhogy a jelenlegi határainkon túl lévő területeken még a demokraták és a liberálisok is elsősorban hazafiak.

Amíg nálunk megy az acsarkodás, az árokásás, és a szinte magukat csak a jobb erőnek aposztrofált politikai tömörülések merik kisebb-nagyobb mértékben felvállalni az önhibájukon határainkon kívül rekedt testvéreink legfontosabb kérdéseinek valamely szintű orvoslását, s az úgymond szociál-liberális oldal pedig elsősorban a szomszédok érzékenységére figyel, addig ebben a kérdésben nem lesz megnyugtató megoldás.

Szomszédainknál össze tudnak fogni a különböző ideológiai töltettel rendelkező pártformációk, a közös cél, a saját országuk, népük előtérbe helyezéséért és nemzetközi elismertetéséért, addig nálunk sokakban fel sem merül, hogy mélyebben foglalkozzanak az idegen uralom alatt nyögő honfitársaink szenvedéseivel, gondjaival és megoldhatatlannak tűnő problémáikkal. Nálunk, ebben a kicsi országban megvetendő és nevetés tárgya az, aki az egységes magyar nemzetben gondolkodik, egyszerre megkapja az irredenta, a nacionalista jelzőt.
Akik ezeket a bélyegeket ragasztgatják viszont előszeretettel kokettálnak a másik oldalakon lévőkkel, s jeleznek úgymond világpolgár politikai és ideológiai hasonlóságokat, mert ez náluk az elsődleges, s így figyelembe sem veszik, hogy a hozzájuk hasonló liberális és demokrata tárgyalópartnerük pont eme álarc alatt viszi be őket az erdőbe, és érvényesíti az országában lévő többség érdekeit általában a magyar kisebbség rovására.

Volt számos lehetőség, de jöttek az alapszerződések, elterelhették a Dunát és még fel sem szálltak a magyar vadászrepülők, zúgtak a bombázógépek Délvidéken, atomjaira hullt az erőszakosan összetákolt Nagy-Szerbia, csak éppen a magyarok nyakában van még mindig a járom, mert nekik még nemhogy országalapítási lehetőség, hanem egy csekélyke kis autonómia sem jutott. Kollaboráns határon túli vezetők, az ottani elithez dörgölőző szolgák jellemzik a Trianon csonkította ország területeiből létrejött nemzetállamok ügyes belpolitikáját, akik odadobnak mindent a koncért, csak hogy jól halászhassanak a zavarosban, s megtarthassák leginkább a széthúzások miatt megkaparintott hatalmukat.

Ehhez hozzájön a mi diplomatáink érdektelensége, és uniós szemlélete, amely lassan olyan szintű, hogy mindent abban a közösségben próbál elképzelni, amelynek már most recsegnek az eresztékei, és számos elemző már meg is jósolta szétesésének időpontját. Nálunk csak koccintgatás van, visszataszító és elfogadhatatlan szolgalelkűség, és teljes behódolás. Közben uniós politikai porondokon égünk le, mint például a valaha jobb napokat megélt Kovács László, vagy ismerkedünk meg az ottani szerkezettel, javadalmazási formákkal Demszky Gábor fővárosvezér botrányai nyomán. Külképviselőink semmire sem valók, a szomszédok dörzsölik a markukat és nevetnek, a jelenlegi határainkon innen és túl pedig pusztul a magyar.

G. Kirkovits István