Koltay Gábor történelmi témájú filmjeivel többszázezres nézőszámot produkált, se szeri, se száma azon színházi rendezéseinek, dokumentumfilmjeinek, amelyekben megrajzolta a magyar valóságot, kitekintett a nemzetközi helyzetre, illetve feldolgozta a klasszikusok remekműveit. A közönség szeretetével nap mint nap találkozik, a hivatalos hatalom részéről viszont támadások kereszttüzében él. Nem hajlandó azonosulni azzal a világgal, amely a Moszkva-központú irányítás után most egy multinacionális hatalmi rendszernek dobná oda játékszerül Magyarországot. Vallja, hogy még ebben a helyzetben is dolgozni kell, s hozzáadni a magunkét, mert az ezeréves államisággal rendelkező magyarság a legkritikusabb helyzetekben is megtalálta a kiutat.

 Tizennyolc éve vezeti a Szabad Tér Színházat. Ez hosszú idő, s ha belegondolok, az 1990-es fordulat előtt is betöltötte ezt a pozíciót. Mégis azt rebesgetik bizonyos berkekben, hogy inog Ön alatt a szék.

 Mindig négyévenként írnak ki egy pályázatot a színház vezetésére, most október 30-án jár le ez a ciklus. Fél évvel korábban szokta meghirdetni a pályázatot a tulajdonos, a Fővárosi Önkormányzat, s most szeptember elején még nincs erről semmi hír. Úgy vélem, valamiben mesterkednek, s olyan megoldáson törik a fejüket az illetékesek, hogy miként lehetséges engem innen eltávolítani. Szakmai és egyéb szempontok alapján fogást nem találhatnak rajtam, így más irányban próbálkoznak. Három gyönyörű zöldterületen lévő színház tartozik hozzánk, vagyis a Szabad Tér Színház, a Budi Parkszínpad és a Margitszigeti Szabadtéri Színpad. Szét akarják szedni ezt a rendszert és a Szabad Tér Színházat, mint intézményt megszüntetni.

 Eddigi szakmai-művészi tevékenységében törekedett a magyar történelem fehér foltjainak kitörlésére, felvállalt bizonyos nemzettudatos nevelést, hangsúlyozta a dicsőséges múltunk fontosságát, megjelenítve képi ábrázolásmódokban. Ez nem fér bele abba a jelenlegi helyzetbe, ahol a főcél, hogy a globalista mocsárba fulladt, tudatlan emberfők, mint fogyasztók minél kevesebbet tudjanak múltjukról, ezáltal könnyebben butíthatók, irányíthatók és elnyomhatók legyenek.

 Ez pontosan így van, s nem is lep meg engem. Húsz éve rendeztem az István, a királyt a városligeti Királydombon. Először akkor és ott találkoztam ezekkel a koncentrált ideológiai-szellemi támadásokkal. Akkor nagyon megdöbbentettek, s érthetetlen volt számomra, hogy egyik oldalon ott a hatalmas közönségsiker, a másikon pedig százezres példányszámú újságokban kapja meg az ember a ledorongoló, a személyeskedésig elmenő, a pályáról eltanácsoló támadásokat. Akkor egy központosított világban egy moszkovita világakaratba voltunk tagozódva, és meg akarták gátolni, hogy egy másfajta gondolkodás és szemlélet alakulhasson ki az emberekben. Az István, a király óta semmilyen lehetőséget sem kaptam a Mafilmnél.

 Következő filmét 1990-ben készítette, amikor megszűnt a moszkvai hatás, és sokan úgy gondolták, hogy eljött a teljes szabadság, de az abszolút jóléti társadalom is.

 Akkor az ember naivan azt gondolta, hogy megváltozott a moszkvai világakarat befolyása, pedig egy nagy nemzetközi kiegyezés eredményeként következhettek be nálunk az események. Ajándékba kaptunk egy helyzetet, amit messze túlértékeltünk. Nem vettük észre, s ehhez kellett a 8-10 éves felismerési időszak, hogy átestünk a ló másik oldalára. Most nem egy moszkvai központú, hanem egy brüsszeli, vagy multinacionális központú világakarat dönti el, hogy ebben a térségben mi legyen az uralkodó gondolat, milyen termékeket vásároljanak, és milyen szellemi fogyasztásra alkalmas művészi produktumokat hozzanak létre.

 Megint nem önállóan döntünk, megint betagozódunk, megint másoknak vagyunk kiszolgáltatva.

 Egy valamiben pontosan megegyezik a 90 előtti és utáni időszak. Egy akaratgyenge népet, országot képzel el, amelynek továbbra sincs gyökere, az embereket összetartó szellemi kohéziója, s nincs egy tudatos visszatérés azokhoz a szerves kontinuitásokhoz, amit elveszítettünk a XX. században. A trianoni trauma, majd 1945 után a 180 fokos fordulat a politikában, melynek következtében százezres nagyságrendben menekültek külföldre itthonról, kerültek börtönbe vagy bitófára. Eltűnt az országból az a magyarság, ami értékeket vihetett volna tovább. Azt nem gondoltuk, hogy megváltozik a helyzet, még a mi életünkben, csakhogy jelenleg ugyanolyan szellemi kizsákmányolásban van részünk, mint az említett időszakban.

 A globális világhatalom érdeke, hogy fenntartsa ezt a helyzetet Európa közepén és a környező, úgymond volt szocialista országokban is.

 Ha egy nép visszatalál az értékeihez, akkor kérdéseket tesz fel, amire válaszokat is vár. Adott esetben ez összeütközik a multinacionális akarattal, amely ebben a térségben csak egy sok százmilliós piacot lát áruinak és szellemi termékeinek. Ez az ő kapitalista fejlődésének egyfajta továbbélése. Igaz, hogy lehet a sarki fűszeresnél Milka csokit és Persil mosóport kapni, s nem kell öt évig várni a zsigulira, de ebbe a tendenciába nem fér bele az én munkásságom. Megpróbálok olyan filmeket készíteni, előadásokat, színdarabokat rendezni, könyveket kiadni, amelyek sok emberhez szólnak, de ellentétesek az előbb említettekkel. Azt akarom, hogy találjunk vissza a gyökereinkhez és szellemi önállóságot egy kis nemzet is kivívhat magának. Csakhogy a hatalmon lévők az ilyen törekvéseket egyből globalizáció-ellenesnek, nacionalistának minősítik.

 Ha már itt tartunk, nézzük az uniós népszavazást. Jóval több mint félmillió ember gondolta úgy, hogy így, ebben a formában és feltételek mellett nem jöhet létre az integráció.

 Az egykori amerikai elnök nemzetbiztonsági tanácsadója, Zbiginev Brezinzski The Big Chessboard (Nagy sakkjátszma) című könyvében írja le, amiről beszélünk: Eurázsia földjét említi, ami Lisszabontól Vlagyivosztokig terjed, és a globális hegemónia továbbélésére kell bekebelezni. Konkrétan leírja, hogy kevés a gazdasági befolyásolás, ezzel párhuzamosan a szellemit is meg kell cselekedniük. Pontosan vázolja, hogy például a média miként valósítja meg a kisebbségi komplexusban hempergő embertömegek típusát, akiknek a gazdasági nagyhatalmak nap mint nap megmondják, mit csináljanak. Ha Magyarországot nézzük, hat-hétmillió emberre van tervezve, mert ennyit tud eltartani a globális gazdaság.

 Akkor a szellemi élet irányításában is olyan emberek kellenek a médiától a színházig, akik kiszolgálják ezt a rendszert és vakon követik utasításait.

 Például azért nem leszek én tv-elnök, mert a globális világhatalom nem engedi, hogy olyan emberek kerüljenek helyzetbe, akik kis ország lévén a szükséges kompromisszumok megtétele mellett azért önálló gondolkodásra, tevékenységre sarkallnak. Ezeket el kell csendesíteni. Idén a Nabucco operát rendeztem a Margitszigeten, nem a Hunyadi Lászlót, nem egy rockoperát, a Nabuccot. Mégis egyetlen napilap sem írt róla egy sort sem. Iszonyatos a szellemi gyűlölködés, amit kívülről táplálnak, de vannak olyan vazallusok is, akik segítenek ezt fenntartani. Húsz éve felismertem mindezeket, ellenük küszködöm, s ha Isten megsegít, továbbra is ezt teszem.

 Megnéztem egy statisztikát a Szent László királyunk idejében játszódó filmjéről, a Sacra Koronáról. Eszerint több mint hatszázezren látták a filmet, ez a mostani viszonyok között, abszolút közönségsiker.

 A Lajtától nyugatra azért olyan országok vannak, ahol ha valami sok embernek tetszik, annak lehet működnie. 1990 óta a nemzetinek mondott oldalon belül is sok a probléma. Beküldött ügynökök is gerjesztik ezeket, hiszen az a cél, hogy zilált tudattal éljük napjainkat, és könnyen össze lehessen bennünket ugrasztani. A Sacra Korona a nemzettudatról szól, sőt figyeljen, ezt senki sem fedezte fel, egy igazán értelmes, globális világról. Kétszáz évvel a honfoglalás után Szent László idejében európai nagyhatalom voltunk, óriási volt az átjárás hazánk és a Nyugat között. Benne voltunk Európa vérkeringésében. Rá akartam döbbenteni az embereket, hogy akinek ilyen történelme, ilyen elődei voltak, az nem szolgáltathatja ki magát a Nyugatnak, hiszen volt már olyan időszakunk, amikor egyenrangú partnerek voltunk. Világos, hogy van közönségigény ezekre a gondolatokra, de csak én foglalkozom vele az egész magyar filmgyártásban, s nincs más ember, akinek az agya erre járna. Én pedig nem kapok lehetőséget.

 Pedig az lenne a megoldás, hogy minél több olyan alkotás születhessen meg, ami pozitívan és hitelesen mutatja be a magyar múltat itt, a Kárpát-medencében.

 Ennek a vége egy össznépi felismerés lenne, ezért kell megfojtani az olyan próbálkozásokat, amelyek ezt közvetítik. Alulról építkező társadalmi nyomás kellene, mert 1990-ben létrejött egy gátlástalan vékony réteg, amelynek nem érdeke, hogy a sokfajta igazságtalanság hatására az emberek elkezdjenek gondolkodni. Fogjuk már fel végre, hogy a magyar kormánynak minimális szerepe lesz az Európai Unióban. Majd az EU-külügyminiszter eldönti, hogy a magyar külügyminiszter mit és hogyan cselekedjen. A megyerendszer megszűnik, régiók lesznek, szintén Brüsszelnek alárendelve. Megoldás az lenne, ha kézbe vehetnénk a saját dolgainkat. Ha filmről, színházról gondolkodom, mindig idáig jutok el. Azt is tudom, hogy az emberekben felkelthető a jobbik én, s a többség is ilyen Magyarországon, csak nem engedik megszólítani. Ezért is őrült vízió, hogy megszűnik a történelem érettségi, pedig ennek van a legnagyobb szerepe. A hiteles történelem bemutatása segít kimosni az agyakból a butaságot. Ezért nyúlok azokhoz a történelmi pillanatokhoz, ahol az emelkedő nemzetet lehet tetten érni.

 Kíváncsi lennék, hogyan ábrázolná, mondjuk egy dokumentumfilmben, vagy tudja mit? Inkább maradjunk a játékfilmnél, az 1990 óta tartó időszak alapjellemzőit.

 Hát, ha elkészíteném az én Tanú-filmemet, akkor lenne benne egy konkrét eset. Az első szabad választások másnapján a tévé aulája megbolydult méhkashoz hasonlított. Rengeteg búcsúzkodó embert láttam, akik hangoztatták, hogy állást keresnek, kivándorolnak, csomagolnak. A rosszlelkű bűntudattal élő emberek, azt gondolták, hogy lapátra kerültek. Egy hónap múlva visszacsomagoltak, s most ezek az emberek még azt is meghatároznák, hogy én mit gondoljak. Őrült nyugati pénzekkel, kapcsolatrendszerekkel rendelkeznek, és még egy nyomorult magyar közszolgálati tévé sem tud megszerveződni, ami az embereket leginkább érintő kérdésekről beszélne. Annyi becsületes, szép példa van ebben az országban, csak nem látható. Azért nem, mert ez másokra hatna, az emberek egymásra ismernének, és ez erőt adna szellemi-lelki kibontakozásukhoz.

 Az is igaz, hogy nagyon sok olyan arc feltűnik jelenleg is, akik a 80-as években voltak a politikai paletta meghatározó szereplői.

 Iszonyatos dolog, hogy azok, akik életvitelükben, megnyilvánulásaikban a szocializmus és a proletár internacionalizmus rendíthetetlen képviselői voltak, most a kapitalizmusról beszélnek. A hivatalos politika nagyon fél az alulról felfelé ható nyomástól, ugye erről már beszéltem, a nemzet magára találásától. Ezért is akarja ezt elfojtani. Ezért gyűlöl egyes újságokat, újságírókat és filmeseket. De dolgozni kell, akármilyen nehéz is, s hozzátenni mindehhez a magunkét, még akkor is, ha ezt sokan nem akarják.

2003. szeptember 07.

G. Kirkovits István