Ha az összeesküvés-elméletek híve lennék, most azt mondanám, hogy pofon egyszerű az egész. Egy láthatatlan kéz tart mindent, legyen az hivatalos bal, vagy jobb, és az ő menetrendje szerint érvényesül a kommunikációs megjelenés, a népszerűségi mutató, az emberek megszólítása, és így ennek függvényében a sorsfordító kérdések eldöntése. Akkor azt mondanám, hogy ugyanazon forgatókönyv szerint játszódik le minden, mint a 2002-es választásokkor. A közvélemény-kutatók jelzik a Fidesz-előnyt, majd a tömegkommunikációs csatornák bemutatják a látszólag megszeppent baloldalt, és a programok szakszerűségét magukévá tevő emberek aztán visszaszavazzák a hatalomba a letűnt időszak prominenseit.

Hogy miért írom mindezeket? Felfoghatatlan és érthetetlen az a kommunikációs stratégia, amellyel a Fidesz próbálja megszólítani a választókat. Nyomon követhető ez szintén már hosszú idő óta, hogy az egy fenékkel két ló elv gyakorlati megvalósítása a párt média-tanácsadóinak és reklámmenedzsereinek a fő koncepciója. Csakhogy ugyebár ez nem megy, amióta világ a világ erre nem volt példa. A jobboldalinak kikiáltott Orbán Viktor, láthatják, egyre engedékenyebb és enyhülékenyebb hangot üt meg, szép szelíden próbál egyformán hatni a konzervatív és a liberális gondolkodású szavazókra. Az egy tábor egy zászló elv a jobboldalinak nevezett oldalon sem működik, hiszen pont annak a sokszínűsége és a kérdések árnyaltabb megfogalmazása jelzi, hogy nem lehet egy karámba terelni az úgymond nemzeti liberálist és a nemzeti radikálist.

Úgy tűnik, ezt Orbán Viktor is megértette, éppen ezért tágabb határokat nyit. Meg akar szólítani mindenkit, s csapatai élén egyformán kíván politikai alternatívát is nyújtani a jobbnak és a balnak. Ez lehetetlen, mert például a kommunizmus áldozatainak emléknapján azokkal kell foglalkozni, akiket, illetve akiknek a családját ez a diktatúra nyomorította meg, és ebben a megközelítésben csak másodlagos kérdés, mi történt 1944 márciusa és 45 áprilisa közötti rövid időszakban. Ezen időintervallum áldozatainak megvan a mára már szinte túldramatizált és a csapból is csak ez folyó nyilvánossága, amely lassan olyan szintű, hogy éppen azért veszíti el jelentőségét, mert az átlagember minden nap hall róla.

Ugorjunk vissza kicsit az időben. A két választási forduló közötti időszakban Orbán a népre támaszkodott, pontosabban a nép azon rétegére, amely látványosan, és méltóságteljesen mellétette a voksát. Talán a nagy sikerűnek mondott rendezvényeken azt nem észlelte, hogy ezen tömegmegmozdulások lelkesítői abból a körből kerültek ki, akik a kommunista veszély elkerülésére támogatták a kisebbik rosszat, és akarták győzelemre segíteni a Fideszt. Ezek a százezrek akkor is megkapták a még hivatalban lévő miniszterelnöktől, hogy felejtésre ítéltettek, mert ő aztán megemlített mindenkit, akinek köszönhet, csupán a nemzeti radikálisokhoz intézett mondatok mellőzésére ügyelt kínosan.

Alapvető tulajdonsága az embernek, ha ad, kapni is szeretne. Aki szívét és lelkesedését adja, energiáját, és mozdulatait, az még nagyobb arculcsapásnak érzi, ha ennek ellenére van elhallgattatva, vagy egy szó méltatásra sem ítélve. Ezek az emberek akkor inkább megmakacsolták magukat, és el sem mentek szavazni.
Jött az újabb alapkérdés tavasszal, hiszen ezáltal is látható a nagy törésvonal a társadalomban, hiába is akarják jelenleg ezt nemlétezőnek tekinteni. A társadalom többségének április 4-e, vagy az azt megelőző szovjet invázió nem felszabadítás, hanem egy véres korszak kegyetlen kezdete. Függetlenül attól, ki milyen ideológiát képvisel, vagy milyen nézeteket vall, egy valami tény. Emberek tízezrei, százezrei teljesítették kötelességüket, s harcolván esküjükhöz híven hősi halált haltak a szovjet megszállók elleni küzdelemben. Aki rájuk emlékezik, aki a hősöknek szentel egy napot, az ezen megközelítés alapján nem ítélhető el. Mégis, a Fidesz merész huszárvágással gyorsan elhatárolódott azoktól, akik a hősökre való emlékezés szellemében hirdették meg gyűlésüket.

Biztos, sokan nem értenek egyet azokkal a gondolatokkal, amelyeket ez a csoport képvisel, de a hősöknek akkor is kijár a megemlékezés. A katonának és az áldozatnak. Ez a fajta elhatárolódás pedig elbizonytalaníthatja azokat is, akik minden szélsőséget és bármely irányú kilengést elutasítva azt mondják: a szovjetek megszállták Magyarországot, kegyetlenkedésük évtizedekre nyomta bélyegét, és az általuk kialakított társadalomban százezrek sínylődtek testi és szellemi rabságban.

Egyik oldalon tehát az elhatárolódás, másikon pedig az újabb kommunikációs zűrzavar. Példás és dicsérendő, hogy az Orbán Viktor által olvasni javasolt két hetilap részletesen bemutatta Buda vár elestét és fejet hajtott a kitörők emléke előtt. Csakhogy hiába gondolják a Fidesz PR-tanácsadói, hogy átment ez a kódolt üzenet a jobboldalinak mondott szavazótábor nagy részén. Nem ment át, s az átlag Fidesz-hívő nem tudta felfogni, mi ez a nagy tiltakozás a hivatalosok szájából, és miért tünteti fel más színben a világot a hivatalos jobboldali tömegkommunikáció.

Zavarba esik, kapkod fűhöz-fához, bizonytalanná válik, és nem tudja, hogy valójában mi lesz. Tagok legyünk vagy szabadok? – tették fel a kérdést egyesek az uniós népszavazáskor, és ebben a kérdésben is követte a párt azt a bizonyos egyfenekes gyakorlatot. Be is menjünk, ne is menjünk, jó is, meg nem is, szeretjük is a határainkon túliakat, meg nem is, kiállunk értük meg nem is, Brüsszelre kacsintunk is meg nem is, az osztrákok a sógoraink is meg nem is, szóval mind, mind ez a fekete, fehér, igen, nem. Összemosva, és kérdőjelekkel megfűszerezve.

Nem a bizonytalanok és a habozók szavazatának megszerzését eredményezi ez a kommunikációs technika, hanem a meglévők bizonytalanná és habozóvá tételét.

Ha az összeesküvés-elmélet híve lennék, akkor azt mondanám, egy láthatatlan kéz tart mindent, legyen az hivatalos bal, vagy jobb.

2003. március 7.

G. Kirkovits István – Hunhír.info