Megyünk a piacokra, útba ejtjük a virágüzleteket, hogy az ősz színeiben pompázó természeti tünemények, a virágok most ezekben a napokban ne a kedves arcára rajzoljanak mosolyt, hanem az elhunytakért illatozzanak a novemberi szélben. Holnap mindenszentek, holnapután halottak napja.

A szív kötelessége az emlékezés. Kiballagunk a temetőbe, vagy csilingel velünk a villamos, hogy a mindennapok rohanásában magunk is megálljunk egy percre. Ott nyugszanak ők, a magyar földben, amely éltette őket addig, amíg számukra engedte a sors.

Kiballagunk a temetőbe, s állunk földijeink sírhalmánál, ott, a mára már megfogyatkozott területű magyar földön. A halottaknak már nem fáj a területcsonkítás, ők nem tudják: lehet, hogy békés nyugalmukon az elmúlt évszázadban is több ország osztozott, hiszen a magyar föld, a temető az a helyén maradt, csak rossz arcú idegenek tologatták ide-oda az országhatárokat. A Földön élünk, és a föld, amely befogad bennünket. Minden e köré összpontosul. A föld a tápláló ősanya, a föld a ránk omló szemfedél. Nagy tudású barátom úgy jellemezte, hogy a föld a teremtett valóság.

Ha kimegyünk a temetőbe, gyertyát gyújtunk minden szentért, majd másnap, a társadalmasított ünnepen minden halottért a földre tesszük a pislákoló világokat. Arra, amit sokan semmibe vesznek, arra ami egyeseknek nem a magyar hazát jelenti. A földre tesszük a fényt, mert tudjuk, onnan jöttünk, és ő lesz majd az, aki befogad.

Gyújtsunk hát fényt a lelkekben, gyújtsunk hát fényt a racionálisan gondolkodó agyakban! Őseink, hallottaink a miénk. Végső nyughelyük a föld, amely sem halottak napján, sem az élők ünnepén soha nem eladó!

2002. október 31.

G. Kirkovits István