A hídi csata egyéves évfordulóján múlt péntek délutánján az eredeti eseményhelyszíntől vonult a tömeg a Kossuth térre. Öregek, fiatalok, hosszú hajúak, és amerikai úszófrizurát viselők, férfiak, nők, nemzeti színű zászlósok és az Árpád-sávost magasba emelők. Mentek méltóságteljesen, de elszántan, tudva azt, hogy a tavalyi spontán akció az ország egyik fele megközelítésének a kifejezése volt. A fél ország, vagy talán mennyiségében annál is több, nem akarta, hogy visszatérjen a vörösből rózsaszínné lett valami, és kommunista besúgók bankár reinkarnációja telepedjen az egyik legfőbb közjogi méltóság bársonyszékébe.

Vonult tehát a zászlót lengető sokaság, spontán felcsendült az ének, régi nóta, magyar nóta, új köntösben. Gumibotra támaszkodó, kezeslábasba öltözött rendőrhad mindenütt, megelőzendő a spontaneitás határtúllépését. Egy család szemlélte a sokaságot a Petőfi szobornál. A kinyújtott kezű költő épp rájuk mutatott. Régi hagyományuknak megfelelően hiába tűzött hétágra a nap, fekete nadrág, fehér ing a férfiakon, no meg az öregebbiken az elmaradhatatlan fekete mellény. Persze azt tudták, hogy a perzselő sugarak veszélyt jelenthetnek az agyra, ezért kis fekete fejfedővel biztosították magukat a napszúrás ellen.

Nyugodtan bámultak, még nevetgéltek is, amikor mellettük emberközelben elhaladt a sokaság. Senki sem szólt be, sőt az egyik úszófrizurás ifjú megfelelő tiszteletet tanúsítva még a kezében lévő kis kiadvánnyal is meg akarta lepni a szemlélődőket. Az öregember arcán megjelent egy furcsa kis mosoly, elővillantak sárga fogai és elhárította az ajándékot. A gyerek elköszönt, s az a másik, a családhoz tartozó pedig kihúzta magát. Tetszett neki, hogy fotózzák őket, hogy a járdaszigetről fentről lefelé szemlélődhetnek. Ismétlem, nem volt semmi hangos szó, bekiabálás az antiszemitának minősített Magyarországon.

2003. július 4.

G. Kirkovits István