Tegnap este szokás szerint gondoltam egyet, s mást a világ dolgairól, s közben játszottam egy kicsit a szavakkal. Na, természetesen nem akarom elvenni nagyra becsült kollegám kenyerét, itt másról lesz szó, mint amiről a Pannon Rádióban eddig már sokat hallottak. Ez a fránya más kifejezés, ez a furcsa kis jelző, amely a magyar szinte kifogyhatatlan szókincs egyik mikrobája, mégis az idő változásának függvényében mennyi, és mennyire más jelentéstartalommal bír.

Miután a jegyzet műfajába belefér a személyeskedés, bevallom önöknek, hogy a 70-es, 80-as évek szűk levegőjű világában én más akartam lenni, mint a nagy átlag, a többiek. Nekem nem kellett a vörös nyakkendős, majd piros tagkönyves felülről csinált és irányított ifjúsági szervezet, nem sokat foglalkoztam a szocialista embertípus és a szocialista erkölcs ismérveivel, annak gyakorlati alkalmazásával, okkal, vagy ok nélküli lázadóként mindenre nemet mondtam, amit a hatalom sugallt, amit a szocialista társadalom közvetített.

Aztán fordult a világ, a legtöbb esetben a köpönyeg és rendszerváltozásról kezdtek beszélni nagyon gyorsan már múlt időben. Más tartalommal telítődött a más jelző. Azok, akik valamikor a kommunista elnyomószervhez tartoztak, fennhangon hirdették a másság tiszteletét, fontosságát, sok esetben helyettesítve úgy a kisebbség szóval, hogy a többség hozzáállásával, moráljával, tradícióival állították szembe, s követeltek neki egyre szélesedő és már másokra is rátelepedő szabadságot.

Most már nem akartam más lenni, semmilyen szempontból sem. Legyen az világfelfogás, történelemszemlélet, vagy testi-lelki kielégülés. A rendszerátalakulás utáni időszakokból azokra figyeltem, amelynek csírája már ott volt a Kádár-kolbászos, népelnyomásos időkben, de csak akkor kezdődhetett el nagyobb tömegeket érintően kitárulkozni, amikor már az embernek nem kellett arra figyelni, hogy kinek, mit mond a kocsmában. Előjött tehát a múlt megismerésének fontossága, a magyarság felemelt fejének hirdetése, a család összetartó erejének tolmácsolása, a tiszta szerelem, a bátorság, a becsület és a hit.

Aztán most megint másról szól a történet. D209-es elvtársa amerikai látogatása során az egyik protokolláris rendezvény után sietve kijelentette: nincs más, csak mi vagyunk, és egyformák vagyunk. Utalt ezzel arra, hogy minden ember egyenlőnek születik és minden ember egyforma. Gondolom én. Nincs is ezzel semmi gond, csak az a mi, az böki a csőrömet. Tisztelt miniszterelnök úr, az én nevemben ön ne mizzen. Ön akkor Kádár János kezét csókolgatta, amikor én még F-dossziés megfigyelt rendszerellenes izgató voltam, ön akkor hatalmas pénzeket szakított le ügynöki munkájáért, és a kommunista elnyomó hatalom kiszolgálásáért, amikor engem politikai megfontolásból tanár úrból utcaseprővé avanzsáltak, ön akkor utazhatott a nagyvilágban, amikor én még az útlevélkérelem benyújtásáig sem juthattam el.

Tegyük tehát tisztába a másságot, és mást is tegyünk tisztába. A suszter maradjon a kaptafánál, a köpönyegkifordító pedig szüneteltesse iparát. Bármennyire is jó üzlet, remélhetőleg a kereslet-kínálat egyensúlyának megbomlása a szakma elhalásához vezet.

2002. november 13.

G. Kirkovits István