Kellemetlen és elkeserítő a hálózatok kormánya tevékenységének azon mellékzöngéje, hogy átpolitizálódott rendőrséggel találkozhat adott esetben a szebb jövőben bízó honpolgár. A valóságshow-któl kilúgozott agyak természetszerűleg nem koncentrálnak arra a bugyuta műsorok magukba szippantása közben, hogy nemcsak az országot, hanem a rendőrséget is a régi rendszer titokzatos emlőin nevelkedett emberek vezetik. Ezért nem lehet a múltat végképp eltörölni, mert a múltban leledző beidegződések, reakciók ma is működnek.

Annak a múltnak az árnyéka ez, amelyet többek között az embert szabadságkorlátozó mivolta, magánéletébe való beavatkozása, szókimondásának elhallgatása, és a gyanakvás, az állandó szorongás jellemzett. Az, hogy jól gondold meg, kinek, mit mondasz, hogy tanulj meg alakoskodni a benned felgyülemlett igazságtalanságok kimondását visszaszorítani, és akkor is hajts fejet, ha tudod: a veled szembenállónak kellene ezt megtenni.

A szabadon választottnak mondott országgyűlés törvényt hozott a tiltott önkényuralmi jelképekről, azok esetleges használatáról. Meg is nevezte azokat az embernyomorító diktatúrákat, amelynek jelképei nemkívánatosak Magyarország számára. A jogalkotók nem mérlegelték ezen rendszerek időtartamát, káros hatását és társadalmi veszélyességét, egyenlőségjelet tettek a vörös csillag és a horogkereszt közé. Ennek ellenére vörös csillagos emlékművel még mostanság is találkozhatunk, az egyiket nemrégen helyezték vissza a magyar szabadság terére. Horogkeresztnek viszont sehol sem látni köztéri nyomát.

No de nem is erről szól a történet, bizonyos B. Tibor tüntető az úgynevezett békedemonstráción a rendőrségi álláspont szerint közszemlére tette a sarló-kalapácsot és a vörös csillagot, ami ugyebár önkényuralmi jelkép. Igaz, hogy a fiatalember szándéka szerint nem népszerűsíteni akarta a gyűlölt szimbólumot, hanem egy időfolyamatba helyezve éppen elrettentő célzattal tárta a nyilvánosság elé. Hogy a rendőrnek, vagy a tüntetőnek lesz igaza, majd eldönti a független bíróság, de nem a végeredmény az ügy hozadéka.

A rendőrök házkutatást tartottak a tüntetőnél, hiszen sajtóhírek szerint alaposnak vélték a gyanút, hogy lakásán további önkényuralmi jelképeket rejt, illetve tart. Na már most ez az eset legnagyobb problémaköre. A szabadnak mondott világunkban tehát bejöhet hozzánk a rendőr, körültekinthet a lakásban, és a legszűkebb közegünkben feltérképezheti, milyen ideológiát vallunk, milyen a pártállásunk, mit olvasunk.

És a kígyó gyűrűzik tovább. A gyűjtő eladhatja azokat a múltbéli relikviákat, amelyeket ezért vagy azért felhalmozott. A könyvek szemrevételezése maga után vonja még a gondolkozás külső szabályozását is, és előírásossá válik, hogy mondjuk csak az EU-zászlót lehet kitenni a hitvesi ágy fölé.

Aztán, ha az embernek a magánéletében vájkálnak, ha esetleg felforgatják lakását tiltott tárgyak után kutatva, akkor mást nem tehet, mint széttárja kezét. Rádöbben, hogy felébredt. Még mindig a hetvenes, nyolcvanas években él, s csak álom volt az a rövid időszak, amikor viszonylagosan szabadnak érezhette magát.

Minden tisztességes ember úgy gondolta, hogy gondolkodó közösségi magyarként maximális segítséget kell nyújtani az új rend egyik védelmezőjének, a rendőrségnek. Úgy gondolta, hogy a rendvédelmi szerv kezéről is lehullott a vörös béklyó, s tényleg csak a közrend, a közbiztonság érdekében tevékenykedik értünk. A bűnözéstől elfertőzött világunkban jóleső érzés volt látni a közeget az utcán, mert úgy éreztük, a mi szabadságunk, a mi életünk, a mi vagyonunk védelmezője is. Gyorsan elfelejtettük, hogy mi volt a rendőri tevékenység az átkosban, hogy a rendőr egyenlő volt a kommunista terroridőszak elnyomó szervével, a vörös ideológia száz százalékos kiszolgálójával.

Hittük, hogy a múlttal ezen hatósági viselkedésforma is a ködbe vész. Hittük, hogy azok, akik a rendszerváltás előtt is tagjai voltak ennek a szervezetnek, belsejükben lezárták ezt az időszakot és tényleg csak a szakmai munka a meghatározójuk. Egyet elfelejtettünk. Azok a rendőri vezetők, akik közül sokan ma is előkelő posztokon díszelegnek, még 1990 előtt lettek a rendvédelmi erő tagjai. Akkor, amikor ez egyenlő volt az elnyomás kifejezésével.

S a kutyából nem lett szalonna, ismét kísért a múlt. Ha akarják, brutálisan bántalmazzák a tüntetőket, folyik a politikai alapon való szelektálás. Ha valaki nem azt képviseli, amit a hatalmon lévők szeretnének, azt tűzzel-vassal irtanák, az ő hátországuknak pedig elnéznek sok mindent.

Rendőrségről beszéltünk, pedig a kritika nem a parancsot teljesítőnek szól. Nem annak a fiatalnak, vagy középkorúnak, aki a rend védelmének, és a bűn üldözésének szenteli életét. Igaz, most ő is kétségek között lehet. Mindenhonnan kapja a kritikát, ha netalán tán erőteljesen lép fel a kiválasztott csoport, vagy réteg ellen, ha ott intézkedik határozottan, ahol a hatalom egyik szavazóbázisa rejtőzködik. Összekuszálódhatnak fejében a dolgok, és lassan tényleg nem tudja, mit szabad. A gondolkodó emberből így lesz gép, a hatalom robotja. Nem ezt akartuk.

2003. február 26.

G. Kirkovits István