Hölgyeim és Uraim! A mai rockszerdánkat az 1848-49-es forradalom és szabadságharc rockos megünneplésének szenteljük. Emlékezzünk a dicső március 15-ére, a 154 évvel ezelőtti történésekre. Zenével és szóval ugrunk vissza a múltba, és foglalkozunk a jelennel. Úgy állítottuk össze mai műsorunkat, hogy legyen minden benne, ami megszokott: zene, történelem és politika. Mi lehet most március 15-e üzenete a nagy tavaszi megmérettetés előtt? A szent hit, a remény, a magyarságtudat érzete, annak fontossága, a felemelt fej elfogadása és elfogadtatása.

Tudnunk kell, hogy mi sem vagyunk alábbvalóak más népeknél, meg kell végre tanulnunk, hogy nyugodtan közlekedhetünk szerte Európában, nem kell lámpalázasnak lennünk, mert mi otthon vagyunk. Otthon vagyunk itthon, és itthon van az otthonunk, itt a Kárpát-medencében, megcsonkított határaink mögött.

Most más seregszemle jön áprilisban, mint a zivataros 40 év alatt megszokhattunk. Nem a gépies jókedv, kacagás, a kivezényelt emberek virslievős felvonulása következik, hanem a szavazófülkék magányában lehet feltenni a pontot az i-re. Szabadon, a saját elhatározásunkból, úgy, hogy legfeljebb csak az egy irányba mutató tömegkommunikációs csatornák befolyásolhatják valamilyen szinten döntésünket. Én tudom, hogy hova szavazok, és remélem, hogy Önök is. Szavazok a kedvesemre, szavazok a boldogságunkra, szavazok a családunkra, szavazok a népemre, szavazok az őseimre és szavazok Wass Albertre. Mert magyar az, aki annak érzi magát, mert magyar az, aki ennek örülni tud, és magyar az, aki végre ezt ki is meri mondani. Most március 13-a van, 154 évvel ezelőtt Bécsben már kitört a forradalom. A rádiótelefonok akkor még nem közvetíthették a hírt, az őrtüzek fellobbanása viszont már jelzésértékű volt a tavaszi éjszakákban.

Ma 154 éve Bécs felbolydult, Budapest még váratott magára, hogy két nap elmúltával itt is elemi erővel robbanhasson ki a rebellió. Forradalom? Mit jelent ez a szó, ha az értelmezését nézzük? Egy új láng emészti a régi rosszat, elkorhadtat? Tenni akarás? Együvétartozás-vágy? Idegen elnyomók kiűzetése? Ez mind az, és mindez megvolt akkor itt idehaza. Aztán ugrott a diák, teli torokból énekelt a pesti polgár, a kezdetlegesnek mondott nyomdagép ontotta a felhívásokat. Egy emberként szinte mindenki. A csikós a gulyától szakadt el, a nyalka hadfi kedvesétől, a szőlősgazda kis kunyhójától, a fegyverkovács az üllőjétől. Jött a kovács, hogy kovácsoljon, egységbe mindent, férfit, nőt, időset, gyermeket, az egész nemzetet. Később kicsavarták a vén zászlótartó kezéből a lobogót, ránk törtek az idegen hatalmak, de a szív nem szűnt meg dobbanni, a láng ott perzselt legbelül. Most kimegyek a térre, és valamire nagyon-nagyon vágyom. Hogy öltözzön zászlódíszbe a táj, piros-fehér-zöldbe és piros-fehérbe, és lobogjon ott egy másik lobogó. Azoké, akik nevük kezdőbetűjével is jelképezik a magyarságot. Vágyom arra, hogy érezzem a nyájmeleget, a pozitív emberi kisugárzásokat, a mind itt vagyunk hús-vér megjelenítését.

Hömpölygök a tömeggel kedvesemmel. Fogom a kezét, nehogy elvesszen, átnyújtom neki a virágot, hogy érezze a tavaszt, hogy még szebbé tegyék egymást, és majd hallgatózom, hisz vágyom a hangra is, amely betölti a teret. 154 év után saját sorsomra is gondolva azt mondom: ez lesz az a március.

2002. március 13.

G. Kirkovits István