Amikor meghallottam a hírt, hogy a magyarországi ősbemutató után évtizedekkel Csíksomlyón, a Hármas halom oltárnál adják elő az István a királyt, hirtelen fellelkesültem. Ide nekem pénzt, paripát, satöbbit, zászlót az antennára, irány a Királyhágó, s a Hargita öle. Aztán amikor láttam, érzékeltem, hogy a státusztörvény-nyirbálók, kempinszkys koccintgatók is üdvözlik a rendezvényt, kicsit szkeptikussá váltam. Visszaröppentem az időben a 80-as évek elejére, amikor felhangzott a magyar Himnusz és a Királydombot beterítették a nemzeti színű zászlók. A dalban szabadon szállt a Kárpátok madara, de az uralmon lévők még vörösre festették az égboltot és gumibot csattant azon, aki a képletes szabadságon túlra akart merészkedni.

Aztán az egyik szemem sírt, a másik meg szikrázott most, mikor megtekintettem a tömegkommunikáció jóvoltából a csíksomlyói előadást. Elérzékenyültem, amikor láttam a számomra évtizedek óta hiteles és szeretett arcokat, kedvenc dalaim tolmácsolóját, az egykori ősrocker Vikidál Gyulát, és a magyar nép fájdalmairól olyan szívszorítóan éneklő Varga Miklóst. Aztán megjelent álnépies, móc utánzat mellénykéjében Bródy Szabadpinty János, az államilag engedélyezett egykori beat-zenekar egykori üdvöskéje, és mint unottan, lélektelenül közreműködő próbált a Regős szerepében tetszelegni. No, Bródyról majd kicsit később többet.

Szóval 80-as évek, István a király és Koppány, az a drága Koppány, az a hiteles Koppány, az a magyar Koppány. A lázadó, az idegennel szembeszálló, a vörös vérrel öntözött. Torda, a táltos, és az ősi folytonosságot követelő, Csodaszarvas emlőin nevelkedett magyar úr lelkesítően tisztán, de bukásra ítélve, szembeszállt a mostani megközelítés szerint az uniós álszent bohócokkal. Mert erről szól a történet most 2003-ban, még akkor is, ha nem ezért hajoltak meg a szélben a csíksomlyói fenyők.

István a királlyal akkor is kidomborodott, hogy nem szabad lázadni azok ellen, akik ránk telepedtek, vagy akik utánunk nyúltak. Most is halálra van ítélve Koppány, hiszen unióba kell vinni az országot, s ez az időszak nem kedvez a rebelliseknek.

István a király ott Csíksomlyón, a Hármashalom oltárnál, zászlólengető tízezrek, akik piros-fehérbe és piros-fehér-zöldbe öltöztették a hegyet. Talán őket nem fertőzte meg a hátsó szándékú üzenet. Azok a betétdalok gyújtottak bennük tüzet, amelyek a bele nem nyugvásról szóltak. Tény, nagy szó, hogy felcsendülhettek a dallamok a székelyek szent hegyénél. Tény, hogy a magyar Himnusz elhangzása után valami másra is lett volna igény, egy másikra, a székelyre, de a spontán dallamfoszlányokat visszafogták a közvetítésszervezők.

Helyette megszólalt megint a Bródy. Úgy értékelte a kort, hogy most érett meg arra, hogy István a király ebből a megközelítésből a belenyugvó, a hazát a nyugat árnyékában építő kivont karddal a kezében tegyen hitet a fejlődés mellett. Bródy szerint most van az az idő, amikor egymás nemzeti ünnepeit megtartjuk a béke, a tolerancia és az európaiság jegyében. Természetesen Medgyessy és Nastase Kempinszky szállóbeli összejövetelére célzott. Magyarország felosztásának első jelzése a román követelések megfogalmazása, az SZDSZ-közeli állázadó szerint nemzeti ünnep. Nekik lehet.

Leszámítva ennek az úriembernek a huhogását, elhiszem, hogy a szereplők teljes átéléssel, erőbedobással, tehetségük minden titkának megcsillantásával készültek a bemutatóra. Akik odazarándokoltak, remélhetőleg nem olyan benyomásokkal lettek gazdagabbak, mint amelyekről most lefújtam a port. A közönség, a hálás közönség remélhetőleg a magyar együvétartozást érezte ki az egészből. Koppány csillogását és István nemzetéltetését.

A farmeros utcai viseletes táncosok mellett a főbb szereplők korhű jelmezbe öltöztek. Varga Miklós is kivágott nyakú, régi időket idéző ruhát viselt. Valami viszont hiányzott a nyakából. Az a kis medál, az a mindent meghatározó medál, vagy alakzat, amelytől még különböző hazai televíziós csatornák műsoraiban sem vált meg. Most ott nem hirdette annak fontosságát, hogy mit, és mekkorát jelent nekünk a haza.

Zúghatott a tapsvihar Csíkban, emelkedhettek a magasba a zászlók, fellelkesülhetett a tömeg. Az öröm, az eufória gyorsan felejtet. Az odavetett alamizsna is több az éhezőnek, mint a széttépett múlt, összevágott jelen és kilátástalan jövő. Volt István a király Csíkszeredán, örömködhetett székely, s magyar egy pillanatra, de ma már elmúlt a varázs. A színészek, a közreműködők elhurcolkodtak, s nekik, akik ott élnek és a megmaradásért harcolnak, csak a jelenlegi magyar kormány által gyáván megkurtított, eredeti célkitűzését feladó, szinte semmire se jó, kiherélt státusztörvény maradt. Gyenge, átlátszó kompromisszum, s megint nem ők jártak jól.

Lehet majd emlékezni az ottani díszelőadásra, amikor lezárulnak a határok, még messzebbre kerül a magyar a magyartól. Az árok tovább nő, István nem nyújthatja át jobbját az akadályok fölött. Koppányt felnégyelték, a magyar címert lelopták, és sokakban az éltető, reményt plántáló igazolvány pedig csak egy semmirevaló gyűrött füzetecske marad.

2003. július 11.

G. Kirkovits István