A holokauszt évének árnyékában nyílt egy kis emlékezési lehetőség a kommunista diktatúrák áldozataira is. A miniszterelnök és a nagyobbik parlamenti ellenzéki párt vezetője is megfogalmazta két diktatúra, vagyis a fasiszta és a kommunista tette történelmünk egyik legszörnyűbb időszakának a XX. századot. Baloldali média-tanácsadóira hallgatván most az ellenzéki vezér is szelídebb húrokat pengetett, mint tavaly, és pártja terror házi megemlékezésén a választmányi elnök célzott arra, hogy a kommunista diktatúra a direkt áldozatok gyermekeit és unokáit is megnyomorította.

Fejet hajtván azon százezrek előtt, akiket megöltek, megkínoztak, börtönbe vetettek, kitelepítettek és ártatlanul meghurcoltak, maradjunk-e annál a gondolatnál, amely nemzedékekre kiható embertelenségét villantja fel a kommunizmusnak? Tönkrement életek, meg nem valósítható egzisztenciák, hátrányos megkülönböztetések, kirekesztések és elnyomás a jellemzője annak a néhány tíz évnek, amelyet így utólag sokan hajlamosak az elfogadható jelzővel illetni.

Nemcsak az a megnyomorítás, ha valakinek letépik harapófogóval a körmét, és gumibottal verik talpát, hanem egy életet meghatározó lelki szenvedés, ha a szépreményű ifjú előtt származása miatt marad zárva az egyetem, vagy ha azt tapasztalja, hiába a tudás, mert a másik apukájának a munkásparaszt érdemrendje többet ér minden ismeretanyagnál.

Ki beszél ezekről az elkallódott életekről, az érettségi után segédmunkássá, majd alkoholistává vált emberekről, az országunkból megszökő nemzedékről, azokról, akik a hetvenes évek elején bizonyos ünnepekkor magukkal vitték a nemzeti színű zászlót, s ezért távolították el őket mindenhonnan, s kaptak rendőri felügyeletet? Ki beszél a ministránsról, akit kirúgtak az iskolából, mert a papnak segédkezett, a kántor asszonyról, aki a mise végén elénekelte a Boldogasszony anyánkat, s ezért verték le a veséjét? Ki beszél az ábrándos szemű hosszú hajúról, akibe csak külleme miatt rúgott bele a rendőr?

Senki, mert ők egy szót sem érnek meg, hiszen azt sugallja a mértéktartó visszaemlékező, hogy azért volt itt minden a vidám barakkban, konyhakert, telek, Trabant.

Nos, tisztelt felejtők, lehet, hogy aki befogta a pofáját, és csendesen sunyorgott, az még nyugatra is eljuthatott, de aki egy kicsit bátrabban beszélt a közéleti dolgokról, azt felfogta a drótkerítés, vagy agyonlőtte a határőr. Aki nem lépett be a pártba, akármilyen szakember volt is, ezt valahogyan megérezte, s aki nem balról, hanem jobbról kritizálta a rendszert, azt rendőrapuka és mozgalmi anyuka híján még a nyolcvanas években is véresre verték az őrszobán. Még direkt lázadónak sem kellett lenni, szamizdatot sem kellett készíteni, elég volt egy kocsmai elszólás, s ha valaki rosszkor volt rossz helyen, az megnézhette magát és jövőjét.

Nem hatszázezer áldozat, jóval több ennél. Ötszöröse, hatszorosa, tízszerese talán? És ez a hatalmas embertömeg nem ér meg annyit, hogy egy évben egyszer csak róluk beszéljenek, csak miattuk kongassák meg a harangot.

Egy életet el lehet venni lefejezéssel, és ellehetetlenítéssel. Persze, hogyan értenék ezt azok, akik vagy a régi rendszer akkori talpnyalói voltak, vagy a még folyamatban lévő itthoni koncepciós perek idején valami kegynek köszönhetően már külföldi egyetemeken ismerkedhettek a demokráciával. Amikor nekik megnyílt az út nyugatra, másnak még ott állt a határzár, mást még megfigyeltek, zaklattak, megaláztak, javító-nevelő munkára utaltak a semmiért. Ők a valójában gyászos, kegyetlen és elfogadhatatlan, megbocsáthatatlan negyvenvalahány év meg nem értett, el nem fogadott és elfelejtett milliói.

2004. február 28.

G. Kirkovits István