Hiába akaródzik a kommunista utódpárt szociáldemokrata köntösben pompázni, prominensei mindig kimutatják foguk vörösét. Hiller István, a D-209-es kormányának kultuszminisztere most egy kommunista terrorista gyilkos előtt hajtott fejet. A sztálinista eszméket valló Ságvári Endrére emlékezett ugyanis az a jobbára nyugdíjasokból álló csoportosulás, amely adott társadalmi és politikai környezetben elfogadhatónak és kívánatosnak tartja a fennálló társadalmi rendszerrel szembeni fegyveres harcot. Hiller úr most az ő élükre állt, és meleg szavakkal méltatta annak az embernek az emlékét, aki fegyvert rántott és rálőtt az őt letartóztatni kívánó rendőrökre, és közülük egyet megölt.

Hogy gondolják a szocialisták, hogy az ilyen jellegű megnyilvánulásokkal tovább lehet még hinteni a rizsát a szociáldemokrata átalakulásról? Látványosan elvetni a kommunista múltat és a nagy összevisszaságban még valahol egyenlőséget tenni a pénzvilág teljes mértékű kiszolgálása és a vad kommunista megmozdulások felvállalása között? Ságvári Endre megölt egy rendőrt, a törvényes hatalom képviselőjét. Tűzharcban esett el, mert bármennyire is furcsa, a Hillerék által olyannyira gyűlölt Horthy-rendszerben sem engedték meg a törvényesen megválasztottak, hogy mindenféle fegyveres csoportok garázdálkodjanak, és a 19-es vörös terroristák utódai felforgassák az ország rendjét. A terroristavezér és bandája erőszakos harcot hirdetett a törvényes hatalommal szemben, és fegyverrel akarta megdönteni azt. Amikor csapdába került, veszett róka módjára egyből mart, és lelőtt egy embert.

Mert ugyebár Ságvári tevékenysége nemcsak 1944. március elseje utánra datálódik, a harmincas évektől kezdve az illegális kommunista párt prominense volt. Annak az eszmének a képviselője, amely emberek millióit küldte a vágóhídra, a megsemmisítő táborokba, és amely az egész világon uralkodó ideológiává akarta tenni a káoszt, a megfélemlítést és az elnyomást.

A tisztelt maszkírozott szociáldemokraták nem tudnak kibújni a vörös valóból, és hiába próbálják tűzzel-vassal irtani azon szemléletet, hogy a két világháború közötti magyarság döntő többsége elfogadta a fennálló társadalmi rendszert, és az igazságtalan trianoni területcsonkítás miatt csatlakozott azokhoz, akik felcsillantották előtte a jogos visszaszerzés reményét. Számukra annyira gyűlölt ez az időszak és főleg az a rövid ideig tartó, amely miatt a kollektív bűntudatot gerjesztik, hogy ennek a célnak az érdekében teljes mértékben megkérdőjelezhető múltú embereket is piedesztálra emelnek.

Meddig tart még ez a folyamat, és meddig tart főleg a fiatalság félrevezetése, hogy csak egy szemszögből nézze a huszadik századi magyar valóságot, s egy rövid hatalmi berendezkedés miatt állandóan mea culpázzon? A hatalmon lévők úgy látszik ezt akarják, s ennek érdekében semmi sem számít. Rendőrgyilkosból hőst csinálnak, és a végén még odáig is eljutunk, hogy ismét szobrokat emelnek az intézményesített terror magyarországi bevezetőinek. Kun Béla röhöghet sírjában. Ha ez így megy tovább, hamarosan ismét közterületen elhelyezett mása fitymálhatja le az elbutított és lelki terrorban tartott budapestieket.

Az ellentétek annyira anakronisztikusak a szocialisták megnyilvánulásaiban, hogy már a vak is látja, mi mindent összekuszálnak a hatalom birtokosai, akik foggal-körömmel ragaszkodnak is hozzá. Folyik a Kádár-rendszer rehabilitációja, lassan kikerül a tiltott önkényuralmi jelképek közül a vörös csillag, mert a jelenleg a meghatározott irányultságú amerikai nagytőkét kiszolgálók csak egy szemszögből nézik a világot. Az embert pusztító diktatúrák közé nem tesznek egyenlőségjelet, az egyikhez tartozókat felmentik és magasztalják, míg csupán a másik kiszolgálóit tekintik ősellenségnek a jelenben és plántálják át ezt a jövőre. Átvenni a Nyugat allűrjeit, építeni a kapitalizmust, és dörgölőzni most is egy nagyhatalomhoz, amely hosszú évtizedeken keresztül a legnagyobb világveszélynek a kommunizmust tartotta, közben továbbra is kettős mércével mérni. Semmire se figyelve, csak erőszakosan azt sulykolva, hogy mindenért Magyarország azon időszaka felelős, amikor akárhogy is nézzük, a XX. századi legnagyobb összefogását mutatta meg a nemzet. De ebből csak a kilengéses időszak számít, ezt kell mindenáron az emberek fejébe verni, s ezért lehet mártírt csinálni rablóból, gyilkosból és hazaárulóból.

2004. július 28.

G. Kirkovits István