A testi sebek hamar begyógyultak, az alvadt vér letörlése csak egy mozdulat volt, de a belső törés, a keserű felismerés azóta is fáj. A Magyar Köztársaság magyarnak mondott rendőrsége ütött-vert magyart két éve, mert azok ott a hídon egyszerűen nem akartak belenyugodni abba, ami az eseményeket megelőző választásokon bekövetkezett. A pufajkás éra után jött egy polgári kormányzás, és ha voltak is hibák a kabinet működésében, történtek is túlkapások, sőt Demszky Gábor főpolgármester még koncertbetiltó cenzorként is tevékenykedhetett, de az ország jobb fele úgy érezte a parlamenti munka alapján is, hogy végre elindult valami.

Az első fordulót már befogták a magukat jogutódnak nem nevező, de lelki-szellemi utódnak mindenképpen tekinthető kommunistából lett szocialisták, és hiába bomlott ki oly sok zászló, szakadt fel az emberekből a lelkesítés, vélhetően a manipulációknak is köszönhetően a letűnt kor egykori kiszolgálói ragadhatták meg a kormányrudat.

Magyarország jobb fele ezt nem engedhette, s mindenki a vérmérsékletének megfelelően reagált. Ki szelíden, csendesen és magába fordulva imádkozott egy szebb jövőért, de voltak páran, akik úgy gondolták, hogy ez így, ahogy történt nem valósulhat meg az országban. Az Erzsébet hídon megálltak az autók, a pár lelkes fiatal akciójának köszönhetően, mindenki csak állt és nézett, mert senki sem gondolta, hogy a percek alatt duzzadó tömegben lesz erő, lesz egyetértés és lesz akarat.

Az akkor még működő Pannon Rádió aztán sokkoló tudósításban ismertette a budapestiekkel, hogy mi történik a hídon, hogyan indul a rendőri ék, hogyan csattan a gumibot öregen, s a gyengébb fiatalon egyaránt. Arra már elszállították a vérző fejű Budaházyt, újságírók kezén is bilincs csattant, s mint a kommunista éra mára megszépült márciusain ismét a rendőrök akarták uralni az utcát. A jobb világba vetett hittel az átlagemberek, a visszafogottak, a sokáig csendben lévők, a korábban megnyomorítottak úgy érezték, nem törhet össze az a kép, s nem szakadhat meg az a folyamat, amely akárhogyan is nézzük, de 1990 óta talán igazán most elsőként jobbította a világot.

A tiltakozás, a tüntetés a Kossuth térre is átterjedt, szinte egész Budapest lázban, s nem lángban állt, de a Belvárost elborító könnygáz-gránátok aztán megálljt parancsoltak a változásokban reménykedőknek. Tombol a csőcselék  írta a szélsőbali sajtó, s bölcsen hallgatott arról, hogy az általuk favorizáltak robbantották ki 90-ben a taxis blokádot, taszítva csaknem anarchiába az országot. Akkor párforintos benzináremelés, most egy nemzet jövője volt a tét, s az utóbbi két év történései be is bizonyították, jó volt a megérzésük azoknak, akik a hídra, a térre, vagy a körútra rohantak. Volt ott diák, középiskolás, egyetemista, munkás, szurkoló, derékig érő hajú, amerikai úszófrizurás, tanár, melós, jogász, úgyszólván a társadalom jobb érzésű része.
A hídon elkezdődött valami, amire aztán jöttek a reakciók, s az elmúlt két évben megtapasztalhattuk, hogy adott esetben és adott eseményekkor bizony visszatér a kádárkolbászos antivilág. Ebben a két évben nyilvánvalóvá vált, hogy él és működik a kettős mérce, az, amit szabad Jupiternek, azt nem szabad a jobb szívvel dobogónak.

A hídon elindult egy folyamat, amelynek eredményeként a hatalom ki is mutatta valódi farkasarcát, a mézes-mázas szegénységpárti álarc mögött rejtőző rideg bankárarcot, a bizonyos csoportok előtérbe helyezését a többség kárára. A híd óta nyilvánvalóbb a kártyajáték, ismertebbek a lapok, és hiába az országos méretű tömegbutítás, egyre többen veszik is azokat.

A harmadik hatalom, az igazi, a mindent megcsináló: a média persze mindent megtett, hogy elbagatellizálja, illetve a lehető legrosszabb színben tüntesse fel a spontán társadalmi megmozdulást. A Népszabadság ügyeletes cikkírója tudni vélte azt is, hogy az eseményekről tudósító Pannon Rádióban már a hídfoglalást megelőző nap szerkesztő-műsorvezetője burkoltan erre buzdította az embereket. Jött aztán a megbélyegzés, a politikai uborkaszezonban jókat lehetett csámcsogni a megvert, megalázott emberek nyomorán. A hídon és a téren történtek elindítottak egy másik folyamatot is. Véres fejű fiatalok érkeztek a másnap kapuit megnyitó balatoni Koppány-táborba, hogy beszámoljanak az eseményekről, amelynek részesei voltak. A vörösödő város után ott, a magyar tenger partján volt egy kis sziget, ahol hosszú idő után végre színpadra állhattak a Demszky által korábbi fellépésüket betiltott nemzeti rock zenekarok, szólhatott a dal az együvé tartozásról, az összefogás szükségességéről, és érezhette mindenki, hogy ezen gondolattartalmaknak most van igazi aktualitása.

A híddal kezdődött, a Koppány-táborral folytatódott, és az akkori Magyar Szigeten aztán be is teljesedett az utóbbi két év első meghatározó időszaka. Sokkal jobban tudták az emberek ott, a kismarosi táborban, hogy mire kell figyelni, hogy mi várható, és mi minden történhetett és történhet meg velük. A híd, a tábor és a sziget együttesen adta azt az élményt, azt az érzetet, hogy a kiátkozottak, a minősítettek és a lesajnáltak egy emberként álltak a gátra, mikor jött a víz, hogy ha most nem gumibot ütötte a sebet, hanem a homokzsák nyomta a bőrt, akkor is éppoly erővel és lelkesedéssel, de tenni kellett.

A híd, a tér és az út rádöbbenthetett mindenkit, hogy bizony létezik két Magyarország, s ebben a kettősségben vannak, akik már rájöttek valamire, és vannak olyanok, akik a manipulált sötétségben élnek. Akik valamilyen szinten megvilágosodtak, azokat sújtja a hatalom, mert kedvencei a buták, a megvezetettek és az olcsó örömöknek élők. A hídon, a téren és az utcán lévőket nem lehet üres szólamokkal irányítani, nem lehet látványfesztiválokkal, ingyen sörökkel és különféle zsúrokkal kielégíteni, ők szóban és tettben is szembeszállnak, ha tudják, hogy elviselhetetlen és fáj, csak a megvezetettek kussolnak a tömegkommunikáció rózsaszín papírokkal bélelt farkasvermében. Ők még nem törnek ki onnan, mert a színes drapéria mögött még nem látszik a vizes, penészes fal, még nem érzékelhető, hogy valójában egy cella az álomvilág.

A hídon, az utcán és a téren levőket már nem lehet egyszerűen megvezetni, őket csak skatulyázzák, minősítik. De ezek leperegnek, mint ahogy elmúlik a véraláfutás, jó szándékú emberek összeadják a megkérdőjelezhető legitimitású bírságokat, és egyre többen fordulnak önmagukon kívül másokhoz is.

2004. július 5.

G. Kirkovits István