Azt még nem tudjuk, hogy érvényesül-e a politikai dominóelv, és a most már volt miniszterelnöknek számító Medgyessy Péter által kinevezett új országos rendőrfőkapitány, Gergényi Péter vezényli-e le a rendőrség szervezeti átalakulását, illetve próbálja meg hatékonyabbá tenni a rendvédelmi szervet. Egy valami biztos. Számos olyan nemkívánatos, de mondhatni vérlázító bűncselekmény történt hazánkban, amelynek szenvedő alanyai a jelenlegi határainkon túlról érkezett magyarok.

Felső- és Alsó-Háromszék közismert és szeretett objektív hetilapjának, a Székely Hírmondónak főszerkesztője, Kocsis Cecília arról tájékoztatta a Rockszerdátt, hogy szülőföldjükről Budapestre érkezett, illetve oda hazatérni akaró gyanútlan honfitársainkat rabolták ki, vezették félre az erre szakosodott gátlástalan bűnözők.

A háromszékiek a budapesti nagy elosztó-központból kívántak hazatérni, de a látható rendőrség jelen esetben túlságosan nem aktivizálta magát. Így történhetett meg, hogy álrendőrök megkopasztották, sőt még ennél is több, utolsó fillérjeiktől is megszabadították azokat a fiatalokat, akik a velük született törvénytisztelettel az első felszólításra megmutatták és úgymond vizsgálatra átadták összekuporgatott pénzüket. Az is felháborító, ha magyarországi és csak itt tevékenykedő külhoni zsebtolvajok, markecolók, piti kis rablók fosztják ki a hazánkat felfedezni kívánó idegeneket, de sokkal mélyebb és húsba vágóbb, ha az elszakított területrészekről érkező nemzettestvéreink jutnak hasonló sorsra. Mert az kevésbé fontos, hogy valójában mit is beszélnek rólunk nyugaton, hiszen akármennyi pénzt is költött el a hivatalos magyar vezetés a magyar országimázs javítására, Európa nyugati feléről, és a tengerentúlról, valamint egy tenger melletti országból érkezők számára kis országunk továbbra is a bőgatya és a fütyülős barackpálinka országa maradt. Sokkal, de sokkal fontosabb lenne, hogy a határokkal elválasztott területeken élő magyarok ne csalódjanak úgymond az anyaország vendégszeretetében, és éppen ezért a rendőrség, illetve az illetékes hatóságok a hőbörgő turistákhoz hasonló mértékben kezelnék és próbálnák orvosolni a rajtuk esett sérelmeket.

Az erdélyi, a székelyföldi magyarok lerománozása, tapasztalatlanságuk kihasználása főben járó bűn, vagy legalábbis annak kéne számítson, s legalább annyira kéne üldözni azokat, akik így viszonyulnak ezekhez az emberekhez, mint a bizonyos magyarországi sorstragédia túldimenzionálását ellenzőket. A kerítések túloldalán lévő magyarság megkülönböztetése okozhatja a legnagyobb problémát a területrészek közötti kapcsolatban, mert ha itthonról hazalátogatunk mondjuk Erdélybe, s ott találkozunk megvert, átvert és kihasznált székely-magyarral, akkor természetszerűleg ő is általánosít, s nem a testvéri szeretet megnyilvánulása, hanem a megvetés lesz az osztályrészünk.

Éppen ezért tudatosítani kéne még jobban a világgal, hogy mint mindenütt, itt is vannak szép számban olyanok, akik a globális világrend és világkultúra mesterségesen csinált termékei, nem érző és gondolkodó lények, hanem fogyasztó robotok, s tudatlanságukban ezek hangsúlyozzák nem létező kozmopolita felsőbbrendűségüket. Nyomatékosítani kéne, hogy a magyar társadalom jobbik fele, sőt a legjobb, teljes mértékben azonosul a Felvidék, Erdély és a Délvidék (nem Vajdaság, mert olyan fogalom nem létezett és nem létezik) szülötteinek bújával, bajával, és lélekben velük tart. Az államnak, illetve a hatalomnak pedig az lenne a kutya kötelessége, hogy a rendelkezésre álló összes erővel az ő sorsuk javításán munkálkodjon, nem pedig az uniós ukáznak megfelelően már előre halottnak ítélhető esélyegyenlőségi projektekre használja fel a költségvetés milliárdjait. Vagy legalábbis  s ez igazán szerény kívánság, mondhatni szolgai és alázatos  legyenek csak megközelítőleg annyira fontosak azok, akik önhibájukon kívül kerültek idegen uralom alá, mint akik kezüket széttárván, segélyekre ácsingózva semmit sem tesznek meg önnön sorsuk javításáért.

2004. augusztus 23.

G. Kirkovits István