A közoktatási törvény módosítástervezete kapcsán megmutatkoztak azon vélemények, mely szerint főként a roma gyerekek miatt nem lehetne megbuktatni jövő szeptembertől az általános iskola első négy évfolyamán tanuló diákokat. A változtatás szándéka alapján nem lehetne írásbeli házi feladatot adni hétvégére, munkaszüneti napokra és a tanítási szünetekre. Ha a szociálliberális kormányzat szembekötősdit játszik, és megengedő, jószívű nagyszülőként nem sújtja a gyermekeket efféle bukási kudarcmumussal, attól még a hátrányos sorsú gyerek nem lesz okosabb, ha nem ösztönzi semmivel, a semmiből nem tör elő a tanulási vágy. A meglévő, akár tanulási gondok elől nem menekülni kell, hanem szembenézni velük. Mert abban azért még reménykedünk, hogy nem az elbutítás, ellenben a felemelkedés, a felemelés a cél.

Ezt az írást a kilencvenes években megjelent Gyerekcigány című pedagógiai tanulmánygyűjtemény ihlette. Érdekes, hogy pont most akadt újra e sorok jegyzője kezei közé. A műről kialakult benyomások, ellenérzések talán elgondolkodtatók, de legalábbis megérthetők, ha összevetjük a könyvben olvasottak java részét a rideg valósággal.

A cigány gyerekek (illetve általában a cigány ember) magasztosítása és értékeik túlbecsülése pedagógiai tanulmányok mindegyikében fellelhető. Talán éppen ez az, amitől az olvasó megriad, elbizonytalanodik, mert annyira távol áll tőlünk kultúrájuk és annyira valószínűtlen, hogy a cigányok jók. Ez a könyv ezt próbálja bebeszélni az olvasónak, hol érthetően, hol pedig körmönfont mondatok és idegen szavak tömeges használatával. Az emberek többsége nem találkozik a cigány kultúrával,  magától pedig nem érdeklődik iránta . Némi túlzással ugyan, de ebben a könyvben elég teljes körű ismeretekre tehet szert a téma iránt érdeklődő.

A kisebbséget felkarolók, érdekeiket képviselő főként magyarok mentsvárként kapaszkodnak a cigányok történelmébe, szokásaikba, holott ők már nem is igazán őrizték meg azokat. (Eltekintve a mára már a magyar kultúrába is beépült muzikalitásuktól.)

Mindenképpen az oktatás lehet a kiinduló pont. Itt kellene megfogni az értékeket. Ehhez azonban az kell, hogy ők is hagyják magukat. Az általános iskolás korú cigánygyerekek mentségére a legtöbben az érzékenységüket és szabadságukat hozzák fel. Gondoljunk csak bele, a legtöbb 6-7 éves gyereknél ugyanezek a tulajdonságok, problémák megtalálhatóak. Hat éven keresztül szinte csak az önfeledt játék az, ami mindennapjaikat kiteszi. Hatévi viszonylagos szabadság után (minden családban vannak bizonyos kötelességek, elvárások) bekerülnek a gyerekek egy szigorú rendben élő intézménybe. Ahol is 45 percet végig kell ülni és játszani csak szünetekben lehet, ráadásul otthon folyamatos elfoglaltságot kellene jelentsen a másnapra felkészülés. Mindezek betartása és elfogadása a fehér bőrűeknél is nehézségeket jelent eleinte. Ilyenkor nagyon fontos a szülők szerepe.

Az a cigányasszony, aki 25 gyereket szül, és azt akarja, hogy gyermekét elismerjék, ugyanúgy odafigyelhet ennek érdekében csemetéjére. (Hiszen köztudott és vitathatatlan, hogy szoros érzelmi szálakkal kötődnek egymáshoz.) A nevelőn, tanáron is múlik persze, hogy az ifjú tanuló mennyire szereti meg az iskolát. A tanár feladata, hogy elfogadtassa és megszerettesse azt. Ha pedig a pedagógus jól végzi munkáját, az egész iskolába járásból nem lesz kényszer. Meg kell tudni találni a diákkal a megfelelő hangot, ez nehéz feladat lehet, hiszen senki sem egyforma, mindenki mást hoz magával.

Nem nekünk kell barátságunkat a cigányokra erőszakolnunk, nekik is kell közeledniük és alkalmazkodniuk. Ők semmibe vesznek minket, amikor betörnek otthonunkba, eljátszva ezzel bizalmunkat. Vajon tényleg nincs-e annak semmi alapja, hogy a cigány szó hallatán rögtön a bűnözésre asszociálunk? A magyaroknak tulajdonképpen nem is a romákkal, hanem azok ilyenfajta kultúrájával van bajuk. “De hát nekik van, nekünk meg nincs” – olvasható Kónya Katalin tanulmányából, mintegy meggyőző magyarázatként.

Kevés az, ha a cigány értelmiség kiáll a népéért, kevés akkor, amikor ők erre hederintenek. Vagy azért, mert reménytelennek tűnik emberszámbavételük, vagy mert amikor erről van szó megtorpannak, vagy egyszerűen éppen akkor valami fontosabb dolguk akad.

Sokan találkoztunk már olyan romákkal közvetlen környezetünkben is, iskolában, munkahelyen, akik semmiféle hátrányt nem szenvedtek származásuk miatt, mégis önszántukból idő előtt befejezték tanulmányaikat, vagy elhagyták állásukat, pedig nem úgy néztünk rájuk, mint egy koszos cigányra. Az egyedüli probléma tehát nem az intézmény légköre, nem elég az egyik fél elismerése.

Sorolni lehetne a példákat, de megváltoztatni a megváltoztathatatlant nem lehet. Előítéletek sajnos élnek bennünk, bármennyire is próbáljuk elfojtani őket. A fogalom viszont nem csak a bőrszín különbözőségében merül ki. Előítélkezés az is, ha eleve elutasítanak valakit, aki olyan eszméknek tulajdonít jelentőséget, amelyeket a másik nem képvisel.

Mégis megszakad a szívünk, amikor az utcán, a betonon ülve télen-nyáron pár éves cigány gyermekeket látunk, akik karjukat felénk emelik, s kérdően néznek ránk, kéregetnek. Még nem értik. Miért kell oda kiállniuk? Miért nincs nekik, miért van másoknak? Majd pár évvel később ugyanaz a tündéri, bájos mosolyú csemete utánunk köp, szid-átkoz, ha visszautasítjuk. Később nem kér, elvesz. “Bennünket meglopni: nem bűn, nekünk hazudni: ügyesség, gyengéinket kihasználni: természetes dolog” – olvashatjuk Biczó Katalin tanulmányában.

Hogy értsük meg, hogy fogadjuk el mindezek tudatában őket? Becsületes életre ezeket a szomorú sorsú kisgyerekeket is lehet nevelni, csak nem szabad késlekednünk, és minél korábban foglalkozni kell velük. Ők is csak azt tudják továbbadni, amit kaptak, s ha felnőttek lesznek és gyermekeiket nem gyűlöletben nevelik, s nem mutogatnak nevelésként a fehérekre, hogy ők a gonoszak, akkor már előbbre léptünk. Nem átnevelésről van szó, hanem az emberibb nevelésre és az emberségre nevelésre. Egyre növekvő létszámukkal tiszteletreméltó nagyságú népcsoportot nyerhetnénk meg barátunknak.

2003. január 14.

G. Németh Éva