Az uniós csatlakozást népszerűsítő kampánypénzek már a megfelelő zsebekbe vándoroltak, s százezrek tiltakozása ellenére is az integráció mellett döntöttek az alulinformált állampolgárok. Mindegy, a népszavazásnak vége, és jövőre már nagy csinnadrattával hivatalosan is ott leszünk, ahová több ezer éve tartozunk, hiszen őseink Európa közepe, a Kárpát-medence szülöttei. Mégis vannak olyan hangok, sőt egyre erőteljesebben teret kapó hangok, amelyek most más megközelítésből akarnak kirekeszteni bennünket otthonunkból, a középről. Egy kis példányszámú, de annál vonalasabb napilap cikkírója a napokban azzal foglalkozott, hogy egy hivatalos intézmény miként adhatott helyet magyar őstörténettel foglalkozó előadásnak.

A világon mindenütt természetes, hogy a nemzetet alkotók kíváncsiak saját múltjukra, szeretnék azt minél jobban megismerni, és a história birtokában válnak felemelt fejű emberekké. Legyen az kelet, vagy nyugat, a tendencia érvényesül, csak pont itt, Európa közepén akarják oly sokan már több évszázada, hogy a valós múltról semmit sem tudó, történelemhamisításokon felnövő, ezért magába fordult, elbizonytalanodott és könnyen tudattalan robottá tett nemzedékek képviseljék azt, amit a történelemkufárok neveznek magyarnak.

Az említett cikk nem felejti el azt is közölni az olvasóval, a Belügyminisztérium oktatóközpontjában megrendezett előadás témakörének, a magyar őstörténetnek nemcsak az ott beszámoló svájciak, hanem megfogalmazása szerint a magyar szélsőjobboldali szervezetek is nagy teret szentelnek. S egyben képbe jön az elenyészően csekély tömegbázissal, annál nagyobb szociálliberális médiaháttérrel rendelkező, jelen pillanatban már az országból is eltűnt, sokak által egy közel-keleti állam titkos ügynökeként jellemzett Szabó Albert is. Ő és a később betiltott szervezete, a Világnemzeti Népuralmista Párt is foglalkozott az újságíró szerint az ősmagyar eredetkutatással, s a magyar-sumér rokonsággal.

Azt is olvashatjuk, hogy a zürichi őstörténészek könyvei népszerűek – és figyeljünk a minősítésre  a szélsőjobboldali könyveket árusító boltokban. No kérem, hát itt van a kutya elásva. Ha valaki egyszerűen többet akar tudni múltjáról, és egyszerű átlagemberként sem elégíti ki az a magyarázat, hogy ősei valami hideg északi ország mikulásával rokoníthatóak, már megkapja ezt az egyesek által oly gyűlölt minősítést. Mert a dolog lényege a kiegyezés óta nem más, mint a magyar szellemi robot klónozása, a múltjáról semmit sem tudó, így azt semmibe vevő szolgálásra, belenyugvásra és hazaárulásra hajlamos emberfők kinevelése. Ennek ellenére hál Istennek egyre többen vannak azok, akik akár a hétköznapok tanulságát, a mindennapi élet nyomon követhető rejtelmeit is felhasználva úgy vélik, nemhogy otthon vagyunk Európában, annak a közepén, hanem meghatározó itt a jelenlétünk, s ezért mézes madzag az, hogy minket úgymond saját magunkba kell bejuttatni.

Elég, ha nézzük ízes nyelvünket, elég, ha csak arra gondolunk, hogy nyár éjszakán ciripel a tücsök, vagy a folyó partján tátog a partra vetett hal, akkor rájöhetünk, az úgynevezett kultúrnépek szókincséből ilyen mértékben hiányoznak a hangutánzó és a hangulatfestő szavak. Vagy ha körülnézünk ebben a csonka kis hazában, amely még így szétszabdaltsága ellenére is megtartó, erőt adó tényező lehet, mert minden van, amit Isten adott, már ekkor is gondolhatjuk, hogy ez nem lehet véletlen. És akkor itt vannak azok az előadások, azok az emberek, akik kutatásukat, életüket arra szentelik, hogy minél többet megtudjanak és tudattassanak az ősi múltból.

Ha már itt tartunk, csak a meghamisított, de azért valamilyen szinten ismert ezer évnél, akkor vegyük csak az ősi zászlónkat, az árpádsávosat. És ezt a lobogót támadta az az eszement városrendész, aki talán evvel a bugyuta megközelítéssel akart politikai karriert csinálni, csakhogy ami sok, az sok, s ez így neki sem jött össze.
Ősi zászlónk egyelőre tehát marad, kipottyant a gyűlölettörvényt előkészítők tarsolyából (igaz ők biztos nem használják ezt a kifejezést, helyette inkább mást, olyan közel-keletit), s a támadási irány most a múltba mutatók tevékenysége. Azon előadóké, akik magabiztosságra és céltudatosságra ösztökélnek, hogy a történelemből táplálkozóan önmagunk számára is elismertek legyünk, s ne a kicsinyesség, a belenyugvás, a szolgahajlam jellemezze mindennapjainkat.

Az Európa közepén lakó embernek hál Istennek van lehetősége, hogy különböző összejöveteleken, rendezvényeken gyarapítsa tudását, érezze az összetartozás élményét, kézzel tapintsa a felélesztett hagyományt, megismerhesse ősi nép-, képző- és iparművészetünket, szokásainkat, és eleink hétköznapjait, azok tárgyi emlékeinek ismét létrehozott mását. Egy-egy ilyen fesztivál sok mindenre alkalmas. Közös éneklésre, eddig ismeretlen zenészek és előadók műveinek megértésére, átélésére és elraktározására, de akár a régi étkek, ízek befogadására is. És bizony ezeknek az összejöveteleknek szerves része az a szellemi táplálék, amely áll akár a Szent Korona fontosságának és misztériumának közkinccsé tételéből, akár a félremagyarázott múltunk tisztázásából.

S milyen jóleső érzés látni egy ilyen rendezvényen, hogy az emberek nem amerikai eredetű üdítőre vágynak, hanem őszinte felismeréssel, örömmel nyugtázzák, létezik magyar ásványvizes magyar bodzaszörp, vagy nem gyorsbüfés szendvicset kell vásárolni az elárusítóhelyen, hanem számos olyan ínycsiklandozó harapnivaló kelleti magát, amelynek alapanyaga ismert ugyan, de régi, újfent felfedezett fűszerezéssel új ízvilágot produkál. És akkor jönnek a sajtkészítők, a hamisíthatatlan házi termékeket kínálók, s rádöbbenhetünk még egyszer: nálunk itt minden megvan, és megterem, ami fenntartásunkhoz szükségeltetik, úgyhogy nem kell ácsingóznunk Európába.

Inkább ki kéne seprűzni innen azt a sok selejtet és szennyet, amelyet a nálunknál fejlettebbnek mondottak itt elhelyeznek, és a minőségünk tudatában nekünk kellene megszabni a mércét, az árakat és a színvonalat.

2003. augusztus 20.

G. Kirkovits István