A tisztelt árokbetemetők figyelmébe ajánlom, hogy erről a tevékenységről addig szó nem lehet, amíg alapvető ellentétek feszülnek a többség és a kisebbség között. A II. világháború számunkra oly kegyetlen lezárása, a magyar nép elkeseredett harca a vörös hordával szemben, és az időszakot követő megtorláshalmaz szinte minden családban hagyott valami keserű nyomot, és ez véletlenül sem azonos azzal, amelyet az egykori lógó orrú pincelakók euforikusan hirdetnek.

A kegyetlen harcok egyik kegyetlen, de hősies és embert próbáló epizódja volt az a kitörés, amikor a magyar és más nemzetiségű katonák és a szovjet hordától rettegő civilek Zrínyihez hasonlóan megrohanták az ellenséget. Vér, szétszakadt testek, iszonyú géppuskatűz, a halálra várók hörgése töltötte be a budai Várat, és a túlerő győzelme magával hozta a kegyetlen leszámolást és a véres erőszakot. Karóba húzott apácák, ártatlan, megbecstelenített és agyonvert ápolónők, lángszóróval pusztított sebesült katonák szegélyezték azt a véres utat, amelyen a barbár horda elhaladt.

A Hősök terén, szombaton a Vér és Becsület Kulturális Egyesület az ártatlan áldozatokra és a hős katonákra emlékezett. Civilek és katonák, e két nagy gyűjtőfogalom, s ha összeadjuk, már előttünk is az ember. A civil ment, ki akart törni és el akart menekülni, mert természetes emberi ösztöneitől vezérelve félt. Félt, mert hallomásból már ismerte a vörösnek mondott hadsereg kegyetlenségeit és rémtetteit. A katona teljesítette a parancsot, amelyet feljebbvalói adtak, és mert tudta, hogy hazájáért, népéért és nemzetéért harcol.

A magyar nép történetében egy kiemelkedő haditettnek, katonai és emberi mérföldkőnek kellene, hogy számítson a kitörés napja, amikor szűkre szabott hazánk ismét a keletről jött hódító elé állt a bolsevik gyűlölettől védeni Európát. De természetesen ez nem így van, mert vannak, akik azt mondják: – De jó, felszabadultunk! Hiába vannak kevesen, de erős a hangjuk, a háttérországuk, a láthatatlan és a látható hatalmuk.

Ezek az emberek hajlamosak a felejtésre, és csak annak örülnek évtizedek óta, hogy ők megmenekültek, akkor, ott, de számukra szinte természetes a vörös szuronyok árnyékában bekövetkezett megtorlás, s az egész rohadt, szennyes, piszkos és fájdalmas negyvenegynéhány év. Pedig leigáztak és megbecstelenítettek, agyonvertek és elhallgattattak bennünket, mert ezt hozta magával a vörös.

Talpnyaló hazaárulóknak avatnak emléktáblát, koszorúznak az úgynevezett ellenállók és utódaik, pedig a mai szóhasználattal ők jellemgyenge árulóknak, vagy terroristának tekinthetők. Akik a törvényes rend ellen lázadtak.

A lebombázott Hadügyminisztérium rideg falai magukba fojtották a halálhörgést. A turistabuszok zavartalanul szemlézik a budai Vár környékét, semmi sem emlékeztet az 59 évvel ezelőtti tragédiára. Tragédia? Nem, tragikus hősiesség. Hiszen csak pár százan jutottak át az ezrekből a másik oldalra.

A turistabuszok suhannak, a Vár helyett a Hősök terén pereg a dob, az utódok emlékeznek. A katonák, a hősök, az ártatlanul kivégzett, meghurcolt és meggyalázott civilek leszármazottai. Emlékeznek, és fejet hajtanak. Tisztelet a hősöknek.

2004. február 14.

G. Kirkovits István