Ez idáig tizennégyszer gondolhattuk úgy, hogy ez most már más, a régit, az elavultat és a bűnöst végképp a sutba lehet dobni. Tizennégyszer reméltünk hullámzóan, és a tapasztalatok birtokában más-más kedélyállapotban. Idén, március 15-én a Múzeumkert és környéke visszament az időben és bizonyos megközelítésekben a sokak számára tűrt-tiltott, egyesek számára pedig elnyomással és félelemmel teli hetvenes évekbe.

Éppúgy nagyszámú rendőri jelenlét demonstrálta a hatalmon lévők hatalmát, mint akkor, s talán a felvonulási terv is ugyanaz volt, hiszen a neves történelmi személyeink lábnyomát őrző épület környékén lévő csendes kis utcákban egykedvűen cigarettáztak, de az esetleges bevetésre vártak a kommandósok.

Hetvenkettőben, hetvenháromban és hetvennégyben majd egyszer-kétszer a nyolcvanas években is a kertben és a Petőfi-szobor környékén csattogott a gumibot, és a rend éber őrei kiemelték a nemzeti színű szalaggal díszítetteket. Mára ez már nem jellemző hál Istennek, de talán jelzésértékű, hogy éppúgy igazoltattak a rendőrök, mint azokban az időkben. Igaz, hosszú hajam kihullt már, s kopasz lettem, de akkor az előbbi, most az utóbbi az, ami beavatkozásra sugallja a közeget. Az öltözékem is hasonló volt, mint akkor, mert minek követni mindenféle divatirányzatokat, de úgy látszik, a nemzeti színű karszalag és az egyéb külső megjelenési formák most is legalábbis éberségre intik a hatalomra vigyázók egyszerűbb embereit.

Ne beszéljünk most arról, hogy ennél sivárabb állami megemlékezést, mint a mostani nem igen érzékelhettek az utóbbi időben a történelmet megélt fák és múzeumi falak, és a jelenlévők gyér száma is reprezentálta, hogy valami nem stimmel a hivatalos kokárdavirítás körül. Magyar Bálint kultuszminiszter sikeresen összekapcsolta a nemzet szabadságvágyát azzal a gondolattal, hogy a magyarországi zsidóság történelmi léptékeit is ismertesse hallgatóságával, a szabad madarak pedig kicsit távolabb, a Duna-parti Petőfi-szobornál rendőrségi rácsok védelmében dalolhattak.

A főváros központi rendezvényét biztosították oly sokan, előrehozottan civil szolgálatok emberei, a lépcsők alatt pedig a kommandósok. Az előállító- és a hangszórós autó mind jelen volt megbújva a híd takarásában, s az információs berendezésekkel ellátott gépjármű jelenléte számomra megint felidézte a hetvenes évek hangulatát. Két hangszóró szokta ugyanis közvetíteni a sajnos mostanság megint már ismert felszólításokat a helyszínelhagyásra, s a bejelentéseket a tömegoszlatásra. Természetesen mindez elmaradt, hiszen nem volt rá alap, és nem erről szólt a történet. Az embernek mégis elkeseredett a szájíze, mert tizennégy éve a fordulatnak nevezett valami után olyan emberek vezetik az országot, akik valójában félnek az igazi márciustól.

2004. március 16.

G. Kirkovits István