Az természetes dolognak tűnt az átkosban, hogy néhány mást akarónak mondott koma összehajolt, s a balatoni szabadabb légkört egy kicsit nyugodtabbra, más megközelítésből régibbre kívánta cserélni. Tizenöt évvel ezelőtt indította útjára pár lelkes ember azt a mozgalmat, amely a Balaton-felvidék felfedezése, értékeinek megőrzése egy bizonyos életforma kialakítása jegyében fogant meg. Közelebb kerülni az emberekhez, a fővárosi művész közös témát találhasson az Isten háta mögötti településen élő parasztemberrel, és hogy lehessen kicsit mondogatni valami mást is a békés poharazgatás közben, mint amit általában felülről sugalltak. Csakhogy az idő kerekei gyorsan őröltek, s mára a kis balatoni összejövetelből egy nagy össznépi banzáj kerekedett. Ember ember hátán, autók sokasága, s a csergék, csöbrök, csuprok mellett mindenféle internacionalista gagyi. Kapolcs túlnőtt a település határán, túlnőtte és felemésztette önmagát.

Idén is egy hetesre tervezték a szervezők a rendezvénysorozatot, és az igazi völgylakók így már kezdésre megérkeztek. Voltak, akik a bennfentesek biztonságával keresték fel a régi törzskocsmákat, az újonnan érkezők némi bizonytalankodás után feltalálták magukat és a szinte mindenütt jelen levő sörsátrak óvó ölelésében mulattatták az időt. Rendkívül sok programhelyszín, rendezvények tömege, és a tömeg kifejezés szinte mindenütt megjelenik. Jellemzi az emberi sokaságot, a kultúrát, és az igénykiszolgálást is.

Van itt minden, mint a búcsúban, innen is, onnan is egy-egy szeletke, csakhogy nem az igazi. Az igazi tradíciókat őrző Balaton-felvidék, úgy is, mint csonka Magyarország egy szeglete, vagy Nagy Magyarország egyik ékköve inkább arra lenne predesztinálva, hogy a sok világzene, más országok folklórja és vagyunk azért mi is itt a Kárpát-medencében elv helyett a történelmi Magyarország múltra éhes embereinek fesztiválja legyen. Egy olyan, amelyben minden magyar, több ezer éves múltunkat jelképezi, és népünk históriájának meglévő fehér foltjait kívánja eltüntetni.

Éppen ezért kicsit furcsa, hogy olyan nagy teret kap egy bizonyos kisebbség és annak is vallási és egyéb hagyományai, hiszen saját bevallásuk szerint Magyarországon csak 13 ezren gyakorolják az istentisztelet eme formáját. Na meg az isten is valójában más, mint amit Mária országában az itt lakók évszázadok alatt magukba szívtak. Na, de hát ha ezen a téren másutt oly nagy a nyomulás akkor miért ne lehetne a művészetek hullámvölgyében is. Mert kevés az, ha valaki három kézzel tömi magába a kürtös kalácsot, vagy mohóságában elégeti nyelvét a forró gulyás levessel, attól még nem tudja, hogy milyenek az erdélyi Havasok, vagy mit takar a pásztorasztrológia.

Sikk mostanság Kapolcsra menni, a jelenlegi álvilágban álproblémákat álságosan felnagyítani, a valódiról pedig szinte csak suttogva, vagy egyáltalán nem beszélni. Kapolcs jelzi azt, hogy a kommunizmussal szemben álló értelmiség akkor, ott a nyolcvanas években lehet, balról akarta megreformálni a rendszert, lehet, volt benne valami jobbító szándék, de nem nemzetben, ősmagyarságban, és az igazi haza bűvöletében tevékenykedett. Kapolcs nem tükrözi, hogy a művészet lázadásának folyamata erőteljes kanyarral a magyar múlt felé fordult volna, hanem úgy nyit ki a világra, hogy nem az hangsúlyos, amit azok az emberek szeretnének, akik közül egynéhányan mint a fehér holló nem, nem, sohás pólóban felbukkannak valamely rendezvényhelyszínen.

Mondhatnánk, miért kell fanyalogni, miért kell mindig mindenben a problémát keresni, örülni kéne, hogy a globalizált világban vannak úgymond népi jellegű dolgok. Csakhogy ez itt a bibi. Nem a népies dolgokról kellene beszélni, hanem az igazi ősi művészetet előhozni, autentikus népzenével, nemzeti rockkal, és olyan előadásokkal, amelyek megmaradásunk feltételeit és fontosságát emelik ki.

Azt mondják, a völgy politikamentes. D-209-es elvtárs idén, eddig legalábbis úgy tudom, még nem tette tiszteletét testőrei gyűrűjében a kapolcsi dzsemborin, elküldte viszont szabad szájú államtitkárát a földművelésügyi tárcának, aki jelképes batyuját a völgy bejáratánál lerakva arra figyelmeztetett: kívül reked a politika. Csakhogy akkor nem tudom, Lendvai Ildikó asszony miről beszél a hallgatóságának, talán nem a Medgyessy-csomag készülő rejtelmeibe avatja be őket, hanem a matyó hímzés titkait ismerteti. Lehet, ő ehhez is ért, hiszen a szakértők kormányában minden szinten, szinte minden kérdéskörben otthonosan kell mozogni. Meg hát ugye ápolni is kell a régi hagyományokat, lásd a Corvin nagyáruház előbb idézet jelszava, amelyet még az elődök idejében ismertették meg a dolgozó magyar milliókkal.

Mindezek dacára menjenek el, ha tehetik Kapolcsra és környékére. Érezzék jól magukat, hajtsanak le egy jó korsó sört, mert ahelyett, hogy minden sátorban a magyar történelmi borvidékek kiváló levét kínálnák, sör az aztán van, főleg német. Persze, megint elrugaszkodtam, hiszen Kapolcs nem arról szól, amiről én vagy mi szeretnénk, szurkoljuk le a belépőjegyet, s talán még egy-egy kiállítást is megnézhetünk, ha a belépőjegy árát megspóroljuk a gyomrunkon. Az viszont örvendetes, hogy idén legalább nem Demszky Gábor városvezér, amatőr fotográfus szociofotóiban kell szörnyülködnünk a kapolcsi főutcán. Persze, lehet, idén is megjelent az egykori nagy liberális lázadó, és valami karámból kialakított eldugott galériában ismerteti meg a beavatottakkal az általa épített világváros igazi arcát.

2003. július 27.

G. Kirkovits István