Mostanában elég sokat gondolok vissza a gyermekkoromra. Arra a látszólag probléma és feszültségmentes időszakra, amikor úgy éreztem, hogy csak körülöttem forog a világ, és a felnőttek a hozzátartozóim reakciói pedig inkább ámulattal és kíváncsisággal töltöttek el, minthogy felfoghattam volna valós értelmüket. A 60-as évek elején mindig kitörő örömmel vártam, hogy nagyszüleimmel meglátogathassam falun élő dédöreganyámat. A Szalay Márinak nagy híre volt ott a nyugati határszélen lévő kis településen, ahol a trianoni területcsonkításnak köszönhetően már közvetlenül Ausztriából fújt a nyugati szél.
Nos, dédöreganyámról mindenki tudta, hogy hirtelen haragú és történetek jártak arról a faluban, hogy mi mindent tett, ha nem tetszett neki valami. Ennek kinyilvánításának első lépcsőfoka volt, mikor röpült az udvarra a túrós csuszával teli lábos, a második, amikor botjával végigverte a száradó edényeket, a harmadik pedig, amikor dühösen toppantva lábával, egyetlen mozdulattal szétrúgta a tejes köcsögöt. A beavatottak tudni vélték, erre akkor került sor általában, amikor már tehetetlenségében, mérgében és haragjában semmi más nem akadt a keze ügyébe.
Nos, múltak az évek. És én is találkoztam sokszor olyasmivel, hogy úgy éreztem: igazságtalanul bántanak, hazugságokkal traktálnak, az elfogadhatatlant akarják velem elfogadtatni, és ilyenkor bizony belőlem is felbuzgott a Szalay Máris vér. S képzeljék el a napokban is. A közismert médiasztár, aki több állomás után, most ismét a Magyar Televízió egyes csatornáját boldogítja, nem átallotta belekeverni úgy egy beszélgetésbe munkahelyemet, a Pannon Rádiót, hogy közben saját véleményét is tolmácsolta beszélgetőpartnerének. Nem riporteri alázattal közvetített, hanem véleményt mondott, és ezzel természetszerűleg véleményt is akart formálni.
Az egyes csatornát sokan nézik, jóval többen hangolnak rá, mint erre a szegény kis regionális rádióra, amelyet annyi és annyi támadás ér indulása óta. Nos, ennek tükrében is nagyon felháborodtam, és borzasztóan ideges lettem. Nemcsak a mundér becsületéről van szó, hanem arról is, hogy egyesek egyetlen tollvonással elintéznék azt, ami úgy tudom, önöknek, a hallgatóknak annyira fontos. Ilyen szempontból nem is beszélek magamról, csak a mérgemről.
Mit tudok tenni tehát, dédöreganyám útját járva ebben a rohanó, összekuszált, furcsa világban. Azt hiszem csak annyit, amennyit ő: miután nekem nincs udvarházam, birtokom, így kimegyek a képzeletbeli kertembe, s ott felrúgom a köcsögöt.
2002. november 20.
G. Kirkovits István