Sorok és sorsok kígyóznak a Blaha Lujza téren felállított stilizált ekhósszekér előtt, hogy az emberek jegyet válthassanak a Nemzeti Színház nyitó előadására. Ilyen embertömegre utoljára akkor emlékszem, amikor gyermekkori képeimben feltűnik a húsért való ácsorgás és ácsingózás a hentesbolt előtt, vagy amikor később jegyet akartam venni egy rövid ideig vetített amerikai hippifilmre. Jelent valamit az emberek hozzáállása, jelent valamit a sámedli, amely kikandikál a szatyorból, hogy azon pihenje ki a sorban állás fáradalmait a kultúréhség csillapítását akaró. Jelzésértékű ez a sorban állás, hiszen most az új évezredben mintha tényleg elindult volna valami. A sor a színházjegyért, a sort alkotó lelkek a múltidézésért, elfogadásért és a jövőbe vetett hit biztonságáért.

Mi mozgathatja a belsőt azoknál, akik fegyelmezetten várnak arra, hogy március 15-én eljuthassanak az új nemzeti szentélybe. Nem költői a kérdés, hiszen egyértelmű a válasz, illetve a megoldás. Végre van valamink, végre megint van valamink, ami a miénk. A sorban egymáshoz dörgölőzik az irhabunda és a sokat próbált bőrkabát. A hidegben fontos még a testmeleg is, amely még jobban összeolvasztja az embereket. Lesz újra Nemzeti Színházunk, lesz újra hely, ahol a magyarság nagyjainak gondolatait közvetítik a színészek, és lesz egy építmény, a tárgyi való, amely mindezeknek otthont ad.

Trianonban elveszítettük országunk nagy részét, színházainkat, szabadtéri pódiumainkat, oltárainkat, és oltárköveinket. Az elmúlt 40 évben a színpadokról más is hallatszott, mint az írók tollával és vérével megírt színdarab. Először kerekfejű kopasz ember üvöltözött gyűlölettől csöpögő frázisokat, majd egy másik gazember a szocializmus útjáról hozsannázott. Ebbe a színházba remélhetőleg soha sem hoznak sarlókalapácsos vörös drapériát, s megtévesztett fiatalok megtévesztő kommunista kiáltványainak sem ad helyet. Ez a színház remélhetőleg nemcsak nevében lesz nemzeti, hiszen a sorban állók sem így akarják. Ott akarnak lenni a nyitányon, érezni azt, hogy talán-talán valami elkezdődött. A folytatás majd eldől a szavazófülkékben. Ha ott is kígyóznak a sorok, mint most a jegyeladásnál, és nemzeti gondolattal a nemzetire teszik a voksot, akkor valóban élni fog a nemzeti és az egész ország nem lesz más, mint egy jó értelemben vett nagy Nemzeti Színház.

2002. február 6.

G. Kirkovits István