Idén is megérintette a leges legújabb kori népvándorlás szele Budapestet. Keletről, nyugatról, északról és délről érkezett a hátizsákos, hálózsákos had, hogy egy héten keresztül a magyarok fővárosában adjon európai randevút. Budapest biztosította a helyszínt, hogy a Duna ölelésében együtt lehessen több tízezer fiatal és idősebb, élvezve a természet lágy ölét, a technika csodáit, a sörsátrak bódulatát, és vérmérsékletének, igényének megfelelően a zenei kínálatból is fogyaszthasson. Politikamentesnek ígérték a rendezvénysorozatot, de azért a hatalmon lévők prominensei mindent megtettek azért, hogy a jó kis pofaviziten kívül érzékeltethessék elkötelezettségüket a kultuszminiszter megfogalmazása szerinti kreatív, sokszínű és multikulturális világ megvalósítása mellett.

A sztori tíz évvel ezelőtt kezdődött, amikor az átalakulás botladozó lépései közben egy pár embernek eszébe jutott, hogy ha időeltolással is, vissza kéne idézni azokat az éveket, amikor a vasfüggönyön belül ragadt magyarság csak holmi homályos csatornákon keresztül értesülhetett a szabad világban lezajlott folyamatokról, az ottani fiatalok tér-, hely- és azonosságtudat kereséséről. A Hajógyári szigeten akkor fel is lépett néhány régi élő rocklegenda, mintegy 24 éves időutazással magyarországi helyszínre csempészte a szeress, ne háborúzz, a köss egy szál virágot a hajadba, a no nato és a fogyasztói társadalomból való kivonulás szükségességének szellemét.

Az eredeti időben tehát 69-ben, 70-ben mi, akik itthon ragadtunk mit sem értettünk az egészből. Csak arra vágytunk, hogy ott lehessünk, ahol szabadon száll a hang, fenékig érő hajú, tarka-barka ruhás, mezítlábas fiúk, lányok jelképezik tiszta, önfeledt arccal a szabadságot. Pedig a nyugati nagy lázadó időszak, a virággyerekek mozgalma egyformán irányult a vietnámi háború, az agresszió, a kötelező besorozás és az emberekre rátelepedő, mai megnevezéssel globalitás egyre erőteljesebben levegőt és teret elvevő hatásai ellen.

Aztán a történet folytatódott 1993-tól Magyarországon, de az igazi arcát nem is ismerő nosztalgiát átvette valami nem forradalmi hatású, hanem csupán a közösség, az együttlét tényére építő, különböző cégek nevével fémjelzett rendezvénysorozat. És jöttek, jöttek a fiatalok, s az idősebbek, mert úgy érezték, hogy a szigeten lenni, szívni és szerelmeskedni jó, éves élményt nyújtó és a mindennapok szorításából kitáruló, hangulatkorbácsoló lehetőség.

Budapest otthont adott úgy, hogy nem megmutatta a saját arcát, hanem befogadta ide azt a sok-sok kultúrát, amely csonka hazánk jelenlegi határain kívül leledzik. Mit befogadta, közvetítette és továbbította, hogy olvasztótégelye lehessen a kelet- és nyugat-európai fuvallatoknak, árnyalatoknak. Olyan megközelítésből, hogy ebben a magyar, a hazai csak egy kicsi szelet a mézes-mázas Dobos tortából, nem a sajátra és az ősire építő, hanem a többi mással azt egybeforrasztó, és csak egy részként jellemzett. Mára már a sziget Európa-sziget, mondhatni világsziget, számos kultúrával, hagyománnyal, zenével és adott esetben vallással, ideológiával.

A sziget utcáin kis papírlapokkal szólítgatják le a jövő-menőket a krisnatudatúak, a zsidó rabbi tanácsot ad tíz forintért, mert hát ugye mindennek ára van, és képviseltetik magukat alapítványok, drogellenes központok, sőt a kábítószer-ellenes küzdelem égisze alatt nagyon rafináltan még a szcientológiai egyház kis füzetecskéjével is találkozhatunk.

A színpadokon persze dübörög a zene, és talál is a nagy kavalkádból számára egy-egy elfogadhatót, én mondjuk százból ötöt. Jóleső érzés látni a jó öreg rockarcokat, az viszont már nagyon bosszantó, hogy az anarcho-punk csapatok meghívást nyertek, de véletlenül sincsenek jelen az úgynevezett nemzeti rock zenekarok. A még ebbe a kategóriába nem kifejezetten sorolható, csak a hazafias szellemű fiatalok által közkedvelt rock bandát, a Cool Head Clan szereplését is visszamondták a rendezők. Csak sejteni lehet, miért. Az a banda, amelynek szövegvilága az átkos rendszer imádatában merül ki, az bezzeg itt lehet, és szórakoztathatja a vörös csillagos pólót viselő rajongótáborát. Nesze neked tiltott önkényuralmi jelkép, avagy csak próbált volna valaki egy másik ilyen kategóriába tartozó trikóban feszíteni.

Felvonulnak a nagy nemzetközi konyhák, a latintól a balkánin át az oroszig, s csodák csodája még a honfoglalás kori ételek kiváló készítője, a magyar őstörténet propagálásának egyik élharcosa, Nyers Csaba is kaphatott egy kis standot natúrkonyhai készítményeinek árusítására a fő utca egyik hátsó szegletében.
Aztán Csaba boltján kívül azzal nem igazán találkozhatunk, ami régi, ami magyar, ami a mi hazánkat megszemélyesítené. Többször is körbebóklásztam a szigetet, s csak egy leláncolt jurtát láttam, meg egy íjászpavilont, de nem fedeztem fel magyar regös sátrat, táltos tábortüzet, vagy a Kárpát-medencei ittlétünk folyamatát bemutató vándorkiállítást. Holokauszt-központ az persze volt a mihez tartás végett, közvetlenül a cigánysátor mellett pár Dávid-csillaggal, egy-két falragasszal, és az antiszemitizmus veszélyére figyelmeztető táblával.

A szervezők fontosnak tartották, hogy ennek a magyarországi kisebbségnek szenvedéseit soha ne felejtse el senki sem, de nincs sehol egy bemutató, egy főhajtó tárlat azon hősök előtt, akik Európát védelmezték a tatár, a török és a vörös hordák támadásaitól. Nem tudhatja meg például az a francia, hogy nem ekkora volt ez az ország, amelybe beutazott, hogy 83 évvel ezelőtt az ő nemzetéből származó politikus aktív közreműködésével darabokra szaggatták, s hogy egy olyan országba érkezett, amely a világon egyedülállóan önmagával határos. Ugye, ezekre nem szabad emlékezni, másokban bűntudatot kelteni, és esetleg nemzeti büszkeségében megsérteni.

A fesztivál programfüzetének előszavában Hiller István kulturális miniszter köszöntötte a szigetelőket. Olyannak nevezte a helyszínt, mint a vágyott Európát, ahol megvalósul a maradéktalan és megalkuvásmentes demokrácia, a kreativitás, a sokszínűség, és a multikulturalitás. Kijelentette a miniszter úr, hogy ez a vágyunk. Nem tudni kinek a nevében beszélt, mert a demokráciával kapcsolatos elképzelései üdvözlendők ugyan, de azért vannak olyanok, akik nem multikulturális közegben, hanem az igazi és az eredeti magyar valóságban szeretnének élni olyannak, amilyennek születtek. Magyarnak.

És lobogott a szigeten angol zászló, német zászló, holland zászló, táncoltak a svéd lányok, s magasba emelték nemzeti jelképükkel festett kezüket, csak éppen a piros-fehér-zöld trikolór hiányzott úgy általában. A sziget otthont ad az európaiaknak, keletieknek és nyugatiaknak, s érvényesíthetik kultúráikat, hagyományaikat, kifejezhetik mentalitásukat, ez így rendben is van. Hiszen azért senkit sem támadunk, mert más, mint mi vagyunk. Csakhogy akik ide jöttek, azok a szigetből nem tudják meg, hogy milyen valójában a magyar, mi a múltja, mi a vágya, és mi a történelme. Lehet, nem is kíváncsi rá, de még az esélye sincs meg annak, hogy a senki és a mindenki szigetén éppen a vendégváró és befogadó nép hagyományait, élő történelemét megismerje.

A sziget főszervezője előzetesen csak annyit mondott, hogy az ország vezetői csak egy-egy sétát tesznek a szigeten. Ehhez képest az a hír járta, hogy kötelező volt a kormánytagoknak ott lenni, sőt Lampert Mónika belügyminiszter úgymond közönségtalálkozóját már az esemény előtt egy nappal több alkalommal is tudatta a hangosbeszélő.

2003. július 31.

G. Kirkovits István