Tudják, amit szabad a mitológiai hősnek, azt nem szabad annak az átlagos, népnemzeti, közönséges hatökörnek. Ettől kezdve omlik minden darabjaira, ettől kezdve állandósul a pro és kontra, s ettől kezdve datálódik a társadalmi, politikai és egzisztenciális sejtosztódás. A rendőr önhatalmúlag eltüntetteti a felvonulónál lévő piros-fehér zászlót, nehogy az ősi magyar jelkép véletlenül is megsértse valaki érzékenységét. A rendőr fokozott figyelemmel védi, biztosítja, óvja az egyik rendezvényét, míg a másikkal kapcsolatosan hangsúlyozza, s minden fórumon nyomatékosítja a törvény teljes szigorának alkalmazását.
Az egyiket a falhoz vágják, ha egy rövid ideig tartó gyászos időszak vezérének arcmását viseli pólóján, míg a másik szabadon grasszálhat a dél-amerikai terrorista vörös csillagos sapkás vezérének portréjával. Az egyik jelképet minden formában üldöznék tűzzel-vassal, míg a másik ott csúfosodik az ország egyik legszebb terén, számos vidéki városban, sőt még a közismert sörmárka szimbólumaként is nap mint nap az átlagember elé kerülhet.
Amikor kilencvenben kicsit fordult a kocka, a naiv álmodozó azt hitte, hogy egyből hatost dobott. Örült, kitárulkozott, s próbálta magáénak gondolni, hinni az országot, ahol hosszú időszakon keresztül csak megaláztatásban, megpróbáltatásban és szenvedésben volt része, ha olyan volt, amilyen. Akkor volt értelme igazán a más-nak, mert kifejezte az uniformizált vörössel szembeni tiltakozást, és számarányát tekintve is alkothatott kihívót a milliókból.
De térjünk vissza a mostani időkre. Amikor már olyan szinten összekuszálódott minden, hogy ember legyen a talpán, aki kiutat talál az információ-útvesztőkben. Most, hogy van az, hogy 1945? Felszabadítás vagy megszállás? Most, hogy van az, hogy kommunizmus? Vészkorszak, vagy felvállalható vidám barakk? Senki sem tudja, hogy mi a valódi, hivatalos álláspont, mert az is napról-napra változik, és olyan mértékű lett a hazugság, hogy akik a kommunikáció közelében vannak, arcpirulás nélkül változtathatják meg percről-percre mondanivalójukat, annak igazságtartalmát.
Persze, az egyiknek szabad, mert nála elfogadható a fejlődés, a rádöbbenés és a pozitív átmenet, míg a másikkal kapcsolatosan, ha véletlenül volt egy botlása, ez lesz minősítésének meghatározója. Amikor agg lelkű és agg testű bolsevikok borulnak le a nemzetrohasztó patkány, a vörös gróf bronzszobra előtt, az ellene tiltakozók, s a Trianon fájdalmát soha nem felejtők tüntetéséről csak másnap jelenik meg botrányízű rövid összefoglaló. Pontosabban nem a fájdalomról, illetve a jövőbe vetett reményről, hanem átformálva arról, hogy senki sem szereti, ha emlékezésében és áhítatában látványosan megzavarják, gúnyos mosollyal arcukon a nemzetsegítő gondolatok alatt.
Akik hatalmon vannak, megirigyelték, hogy a jobban gondolkodók egyik színtere az utca, dallal és szöveggel nyomatékosítják gondolataikat. A kommunista utódpárt rendezvényén nemzeti színűbe öltözött a táj, népzene buzdította az érkezőket, akik szemlátomást az Internacionálén és a giccses műnótákon érzékenyülnek el csupán, s lealacsonyítóan parasztnak tartják az eredeti magyar folklórt. De ez kell most mégis az imázsváltáshoz, vagy annak hazudásához, bizonyítva, hogy ők is olyan magyarok, olyan nemzetiek és olyan hazában gondolkodóak, mint a másikak, akik ezt nem csak mondják, hanem így is cselekszenek.
Lehet, hogy kevesebb lesz az uniós zászló, s annál több a nemzeti színű a rózsaszínesedő pártrendezvényeken, nem madaras dromedárok énekelhetetlen slágerei, hanem szívre ható hegedűszó lesz a háttérzene, és atillába bujtatott milliárdos írja majd alá a pozitívan diszkrimináló szegénységellenes csomagot, a maradék nemzeti vagyon kiárusítását, s törli a kettős állampolgárságra vonatkozó kívánságokat és kéréseket. Az átalakulás látványos és megtévesztő. A módszer kísértetiesen ördögi. Butítsd el, tedd hülyévé és közömbössé, s akkor már a legegyszerűbb dolgokat sem tudja helyére tenni. Marad a felszín, a mindenki által érzékelhető jelképek, s a rafináltan tálalt tartalom elbújik ebben a színes forgatagban. Közben fogy a magyar, fasiszta, xenofób, rasszista és még sorolhatnánk mindenki, aki tőlük akár egy hajszállal is másfele tart, s közben nagy hírverés mellett szabadon szervezkedhetnek az ordas kommunista eszmék nyílt magyarországi helytartói. Mert ugye szólás-, jelképrendszer és kifejezésforma-szabadság van, de mint láthatjuk, ha mélyebben belenézünk, természetesen csak az egyik oldalhoz tartozó egyeseknek.
Az új szocialista képviselő, aki a lemondott képmutató viccelődő helyett került a parlamentbe, már népről, nemzetről és hazáról beszélt csendesen, visszafogottan, de határozottan. A gyurcsányi kommunikáció egyik remekműve, hogy a vidéki jó arcú, de első ránézésre semmilyen feltűnő jeggyel nem rendelkező ember a konzervatív gondolkodásúak alaptételeit említi, ezzel vonul be a köztudatba, és vele párhuzamosan rögződik az a tény, hogy ő bizony szocialista. Nem fogják tudni az emberek, a tévét bámuló jó szándékúak, hogy valójában akkor mit is jelent ez a hazafias töltet, sőt, ami a legfontosabb, hogy kihez, kinek a múltjához, abbeli szerepléséhez köthető.
Az egyiknek mindent szabad, a másiknak semmit, és bármi is üt át a kommunikációs réseken, a kettősség, a Jupiter-elv megmarad.
2004. október 31.
G. Kirkovits István