A korábbi egy-két évben folyamatosan azt vártam, hogy mikor fog az USA beavatkozni a Haiti szigetén kialakult kaotikus viszonyokba. Feltételeztem, hogy a világhatalom politikai elitjének fekete konzervatív-keresztény csoportjai számára felelősségteljes feladatként jelenhet meg a káoszba süllyedt karibi állam megmentése. Erre a mai napig nem került sor, ellenben helyeselhetjük, hogy lecsaptak a nigériai szélsőséges iszlamista milíciákra. A világ azonban értetlenül áll az előző hét szombatján a Venezuelában végrehajtott akció előtt.

Az Egyesült Államok elnöke rendeletére a Delta Force nevű különleges egység saját fővárosában fogta el Nicolás Madurót, a dél-amerikai állam elnökét. A hivatkozás, a vád hivatalosan az illegális drog- és fegyverkereskedelem volt. Természetesen ilyen távolságból nem rendelkezhetünk tényszerű adatokkal e vádak igazságtartalmát illetően. Az akció azonban számos nemzetközi jogász, állami vezető szerint nem felelhet meg a nemzetközi jognak, az ENSZ Alapokmányának.

Úgy tűnik, hogy a mai világban, a konfliktuszónákban a diplomácia, a kompromisszumos politika helyét a nyers erőszak veszi át. Talán egy pillanatra érdemes vázlatszerűen visszatekinteni néhány történelmi konfliktuspontra.

Két évszázada, a Szent Szövetség kora is megpróbált egyensúlyt teremteni, valamilyen szintű megegyezéseket elérni a határkérdésekben, ütközőállamokat, autonóm entitásokat kialakítani.

Több mint fél évszázad múltán az 1877-78-as balkáni háborút követő Berlini Kongresszus időszakától az I. világháborúig az európai nagyhatalmak óvatos módon kezelték a konfliktusokat, igyekeztek a törékeny egyensúly fenntartására, akár új, független államok, akár a határok kialakításában.

Ellenben e periódusban, vagy talán még kissé korábban indult el az USA expanziója Latin-Amerika irányába. Az 1850-es években a hírhedt kalandor, William Walker (1824-60) hozott létre fiktív államokat (Pl. Sonora), 1856-57-ben a konzervatív-liberális polgárháborúba bekapcsolódva rövid időre elfoglalta Nicaragua államfői tisztségét, de a Közép-Amerikai Köztársaság egyesített erői legyőzték. 

William McKinley (1843-1901) elnök alatt az USA megszerezte Hawaiit, az 1898-as spanyol-amerikai háborúban pedig Puerto Ricót, a Fülöp-szigeteket, Kuba pedig látszólagosan független állammá válhatott. Utóda, az 1901-11 között elnök Theodore Roosevelt (1858-1919) 1905-ben katonai eszközökkel biztosította az USA befolyását a Dominikai Köztársaságban. 1916-24 között ez folytatódott.

Még 1938-41 között Európában is erőfeszítések történtek a hatalmi egyensúly biztosítására, etnikailag megalapozott és jogos államhatárok kialakítására. Ezt követően az egyensúly felborult, de ebben nem kizárólag Németország volt a felelős.

A bipoláris világ időszakában is volt a világ vezetőiben is annyi óvatosság, hogy nem szabadították el az eszkalációjában feltételezhetően a nukleáris világháborúhoz vezető folyamatokat, de a középhatalmak beavatkozását is leállították. Példa erre, mikor az USA 1956-ban elismerte, hogy a vasfüggönyön túl nincs szándéka beavatkozni, és ugyanekkor leállította Spanyolország magyarok megsegítésére irányuló törekvéseit.

A mai világ folyamatai sajnos más felfogásra utalnak. Nyilvánvalónak tűnik, hogy a középhatalmak, a szuperhatalmak egymás között kerülik a nyílt, és a veszélyes eszkalációval járó konfliktusokat, azonban a saját vélelmezett hatalmi szférájukban viszonylag brutális eszközökkel érvényesítik vélt vagy valós érdekeiket.

E kérdésben három területet is említhetünk. Természetesen elfogadhatatlan a Hamasz 2023. október 7-ei akciója, de az is, hogy a cionizmus bizonyos szélsőséges politikai körei „Riviérát” akarnak kialakítani a gázai romokon. Mikor máig érvényes az ENSZ 1947. november 29-ei 181-es számú határozata a volt Brit-Palesztina területén kialakítandó két állami entitásról. Az említett határozat a két állam területét is kijelölte, elhatárolta.

Hozzánk közelebb áll az európai stabilitásra súlyos veszélyt jelentő 2022 februárja óta zajló orosz-ukrán konfliktus. Kant szerint a jelenség és a lényeg között különbséget kell tennünk. Itt talán ugyan beszélni lehet Oroszország támadó fellépéséről, azonban az ukrán sovinizmusról kevés szó esik. Arról még kevesebb, hogy az EU globalista és szabadkőműves körei proxyháborúval akarják Oroszországot megtörni, a szerencsétlen ukrán nép feláldozása által. Kaja Kallas uniós biztos elszólása szerint Oroszország helyén több kisebb államnak kellene létrejönnie. Hát persze, hogy nem hagyják.

 Azok a nyugati körök, akik hazájukat átjátsszák a harmadik világ civilizálatlan köreinek, akarnak Oroszország ellen háborúzni, az egész világ békéjét kockáztatva. Mikor a területileg, etnikailag, nemzetközi jogi értelemben kérdéses Donbasz Ukrajna területének még a 10 százalékát sem jelenti. Megérte-e ez a szörnyű emberi és infrastrukturális pusztulás? Csak megjegyezhetjük, Kanada elfogadta volna Quebec népszavazásos önrendelkezését, Nagy-Britannia az 1980-as években elengedett számos volt gyarmatot a Csendes-óceán és a Karib-tenger térségében.

A jelenlegi venezuelai krízis hivatkozási alapját se pro, se kontra nem láthatjuk pontosan ilyen távolságból. Ellenben sokat sejtet az USA elnökének nyílt beszéde, átveszik Venezuela irányítását és a páratlan olajkincsei feletti ellenőrzést.

1823-ban James Monroe elnök fogalmazta meg azóta hírhedtté vált elvét: ”Amerika az amerikaiaké.” A hátsó udvarnak nevezett területen megkezdődött a természeti erőforrások megszerzése az USA és Nagy-Britannia monopóliumai által. Ilyenek voltak az United Fruit Company, a Royal Dutch Shell, a Standard Oil, a  British Petrol. Csak néhány érdekesség, sok történész szerint a British Petrol cég állt az 1924-es itáliai Matteotti-gyilkosság mögött, a Shell és a Standard Oil provokálta ki az 1932-35 közötti háborút a Gran Chaco olajmezőiért az egyébként is területi vitában álló Bolívia és Paraguay között.

Latin-Amerika több országában az 1930-as évekre megerősödő nemzeti burzsoázia, kispolgárság, a hazafias, főként kreol katonai-értelmiségi réteg létrehozta az úgynevezett populista rendszereket. Ilyen volt példaként a brazil Getulio Vargas elnök (1882-1954) 1930-45, és 51-55 közötti rendszere, Argentínában Juan Domingo Peron(1895-1973) nevével fémjelzett justicionalizmus, Mexikóban Lazaro Cardenas (895-1971) elnök rendszere 1934-40 között. E rendszerek nacionalizálták az energiaforrásokat, a közlekedési és kommunikációs vállalatokat, a külkereskedelmet. Példaként Brazíliában létrehozták a Petrobras nevű állami olajvállalatot. Bolíviában a chacói háború hősei: David Toro (1898-1977) és German Busch (1903-39) elnökök nacionalizálták az ónbányászatot, létrehozták a Yacimientos Petroliferos Fiscales Bolivianos nevű állami olajcéget. A korszak német és olasz szociálpolitikája hatására jelentős, a munkavállalók érdekeit védő szociális reformokat vezettek be, Brazíliában példaként 1934-ben az alkotmányba került a szociális reformizmus.

Franklin Delano Roosevelt, 1932-től az USA élén álló demokrata elnök barátságos kapcsolatokra törekedett Latin-Amerika államaival.

Hangsúlyozottan, e populista rendszerek nacionalista-szociális indíttatásúak, nem pedig a hagyományos értelemben véve baloldaliak voltak. Vargas példaként 1935 novemberében leverte a brazil kommunista vezetésű Népfront felkelését Natalban.

Más, klasszikus értelemben véve baloldali kísérlet volt a chilei Népi Egység 1970-73 közötti kormányzása. A hazája tömegeinek egyébként segíteni szándékozó Salvador Allende (1908-73) elnök túlfeszítette a húrt, alkotmányos krízis alakult ki, ez okozta tragédiáját.

E törekvések azonban részben elbuktak, az amerikai tőke megtalálta a komprádor kapitalista és katonai köröket érdekei érvényesítésére, e rendszerek megbuktatására. Ezek azonban lényegesen eltértek a mai akciótól, mert lényegében helyi erőkre épültek.

A venezuelai akció azonban sokak szerint szemben áll a nemzetközi joggal, és az ENSZ Alapokmányával, bár nem tudhatjuk Maduro elnök tényleges szerepét a drogkereskedelemben. Ugyanakkor az állam kezében tartotta a hatalmas olajkincset, melyre most az USA elnöke bejelentette az igényét. Lehet, hogy Maduro rendszere kaotikus volt, lehet, hogy elkövetett jogsértéseket, azonban a nemzeti tulajdont állami kézben tartotta. Mit hozhat a rendszerét esetlegesen követő liberális demokrácia, komprádor kapitalizmus? Társadalmi értelemben további elszegényedést, vele párhuzamosan a „polgári” értékek, az „emberi jogok” érvényesülését?

Hazánkban a kormányfő és a külügyminiszter meglepő visszafogottsággal nyilvánultak meg a kérdésben, álláspontjukat kizárólag az olajárakra és az ott esetlegesen tartózkodó honfitársaink helyzetére korlátozva. Eltérően az állami forrásokból túlfinanszírozott, egy-két személyt leszámítva lényegében semmiféle színvonalat nem képviselő Alapjogokért Központ sablonos és általánosító megnyilatkozásaitól.

Érdeklődéssel várjuk a további folyamatokat, remélve, hogy meg fognak felelni Venezuela nemzeti érdekeinek.

Károlyfalvi József – Hunhír.info