A magyar szecesszió talán országosan is leggyönyörűbb ékköve Ybl Miklós alkotása, az 1893-97 között felépült kecskeméti városháza. A díszterem falát Székely Bertalan freskói díszítik történelmünk nagy alakjairól, az 1867-es koronázásról, a vérszerződésről.
A most eredeti pompájában felújított városháza díszterme falán látható egy Horthy Miklós kormányzóról készült secco is. Az alkotás teljesen 1944. október 18-án készült el. Tudjuk, e pillanatban már két napja véget ért a kormányzó nevével fémjelzett mintegy 24 és fél évig tartó rendszer (1920. március 1. – 1944. október 16.). E napokban még a honvédek visszaverték a város szélén, a Műkertnél a szovjetek első, október 11-én bekövetkezett támadását, azonban október 31-én elesett a város. Az is ismeretes, hogy Horthy Miklós még fővezérként, de később, mint kormányzó is több esetben megjelent a városban.
Tehát a város idei március 15-ei ünnepségére a frissen felújított városházi díszteremben került sor.
A korábbiakban e seccót hivatalos alkalmakkal elhúzható függönnyel takarták, most a festmény látható volt.
A kép láthatósága miatt a városházi ellenzék négy tagja, két MSZP és két DK politikus kivonultak az ülésteremből. A helyi DK politikusai indifferensek, nem igazán érdekes, hogy mit mondanak, vagy mit csinálnak. Ugyanakkor az MSZP helyi vezetője utólagos álláspontján kissé meglepődtem.
Az egyébként a város értékeiért, szecessziós hagyományai ápolásáért igen értékes munkát végző, intellektusként értékelhető építész-politikus pár mondatos érvelése meglepett, az általánosságok között mozgott (például százezrek halála). Ilyen vélemény, mondjuk Kunhalmi Ágnestől nem lepne meg, de tőle igen.
A szocialista politikus hivatkozott még a teremben jelenlévő rabbi úrra is, aki viszont nem is észrevételezett semmit.
A polgármester asszony ötletesen reflektált Király József felvetésére, a Városháza képein szereplő egyik nagy történelmi alak sem mentes a történelmileg felhozható ellentmondásoktól.
Itt nem a 24 és fél évig tartó, kényszerpályákkal (forradalmak, Trianon, világgazdasági válság, nemzetközi elszigeteltség) kikövezett, ellenségektől körülvett Horthy-rendszer történetére szeretnénk kitérni. Csak zárójelben, mindenki előtt ismeretes lehet, az ország helyzete a negyvenes évtized első felében. Két totális világhatalom ütközőzónájában, szemben az országot a levegőből támadó, megértést nem tanúsító, ellenséges nyugati hatalmakkal. Arról nem is beszélve, hogy szintén éles ellentétben a környező államok erőteljesen németbarát rendszereivel (Antonescu Romániája, Tiso Szlovákiája, Pavelic Horvátországa, talán a Nedic-féle Szerbia ápolt jobb kapcsolatokat hazánkkal.) Bajcsy-Zsilinszky Endre szerint e kormányok mögött viszontbiztosításként ott voltak a nyugatbarát emigráns kormányok.
Ilyen körülmények között tette meg a lehetősége szerinti legtöbbet az emberségért és a magyar érdekekért Horthy Miklós kormányzó.
Úgy tűnik, a mai politikában pár mondatos, sűrített véleménnyel szándékoznak többen álláspontokat kialakítani és képviselni a nemzeti emlékezetpolitika kérdéseiben, tárgyilagos, árnyalt elemzés helyett.
Magyarország törekvéseitől, politikájától függetlenül vesztes helyzetbe került, bizonyára ezért vált e korszak aránytalan kritika kereszttüzébe.
Számos más ország esetében fel sem merülhetnek, nemhogy reflektorfénybe kerülnének a különféle történelmi konfliktusok veszteségei.
Senki sem vonja kétségbe példaként Törökországban Kemál Atatürk honvédő és államalapító nagyságát az 1919-22 közötti török-görög-örmény-kurd konfliktusok sok százezres veszteségei mellett. Úgyszintén senki sem hozza összefüggésbe De Gaulle államférfiúi nagyságát az algériai háború közel milliós áldozatáért.
Bonyolultabb kérdés a II. világháború alatti brit kormányfő, Winston Churchill megítélése. Miként a brit tankönyvek is elismerik, míg a Luftwaffe támadásainak (angliai csata) mintegy 75 ezer halálos áldozata volt, ezzel szemben a RAF Németország elleni támadásainak közel ennek a tízszerese. Azt még megértem, hogy a britek egyoldalúan a II. világháborúban győztes kormányfőt látják benne, de nem értem miért kellett a volt szocialista oktatási miniszternek a hazánkat is bombázó Churchill szobrát kezdeményezni, ezzel magát is lejáratni. Ez nem okoz problémát a baloldal köreiben.
Lehet, hogy nem lesz népszerű álláspont, de nem tartom szerencsésnek az emlékezetpolitika terén megnyilvánuló konszenzushiányt. Így a Horn Gyula-szobor, sétány elleni akciózást sem. Ezt arra a törvényi elvre szándékozzák alapozni, miszerint részese volt önkényuralmi rendszerek kialakításának és működtetésének. Hacsak 1956 után nem követett el bizonyítható atrocitásokat, pályája későbbi részében, külügyminiszterként történelmileg is előremutató, ismert tettek köthetőek hozzá. Ez felülírhatja karhatalmista múltját.
Csak összehasonlításképp, Kurt Georg Kiesinger német CDU kancellár (1966-69) korábban az NSDAP tagja volt, Francois Mitterand a szocialista francia államfő pedig a Vichy-rendszer főtisztviselője.
Azt lenne szerencsés megérteni, hogy mindenkit személyes cselekedetei, életútja alapján próbáljunk megítélni, ne pedig ideológiai, történetpolitikai előjelekkel. E vonatkozásban senkit sem érdekelhet példaként az említett német és francia politikusok életútja kezdeti szakasza.
Szinte minden egyházi, politikai vezető, szereplő esetében lehetnek tévutak, téves helyzetértékelések, esetleg elvtelen alkalmazkodások. Erre példát is hozhatunk.
Az emberek könnyen kerülhetnek optikai tévedésbe. Példaként Balthazár Dezső tiszántúli református püspök 1919. március 21. után táviratban köszöntötte a Forradalmi Kormányzótanácsot: „a kommunizmus krisztusi elv”. Ezek után egy hónappal Nagykárolyban mondott köszönetet Ferdinánd király ”vitéz hadseregének…, mely, életünk és sírunk közé állott a védő angyal kétélű pallosával”. Erről Hatos Pál: Rosszfiúk világforradalma című nagyszerű műve (Jaffa Bp. 2021) 325. és 339. oldalain olvashatunk.
A Hunhír lapjain már pár esetben írtam arról, történetpolitikai véleményformálás hány esetben idézett elő személyes ellentéteket, konfliktusokat.
Ezért szerencsés lenne, ha az értelmiség szintjére eljutott politikusok legalább megfelelő érveléssel és álláspontokkal állnának elő. Ez minden politikai tényezőre érvényes lehet.
Károlyfalvi József – Hunhír.info