Érthetetlen folyamat a maradóknak a halál! Először fájdalom, óriási űr, a szeretett és megbízható, éltető erő hiánya. Majd később tompul a fájdalom, csak az emlék marad. Felnőnek az utódok, gyerekek, unokák, dédunokák.

Nagyapám is a Don-kanyarban esett el!” – hangzik a mondat. Már nem a hiány, a pótolhatatlanság a tartalom, csak az egyszerű, szívünkben mélyen őrzött emlék. Vannak jeles napok, amikor ez az emlék felerősödik és eljövünk Hozzád beszélgetni. Most ez a nap jön! Hát, folytassuk a beszélgetést, Katona!

Tavaly, elsőként a családodról kérdeztél!

Nem volt könnyű, mert nem tudom a neved, de utánajártam.

Utolsó leveledben megírtad a zászlóaljad, századod számát. A századnapló elveszett, a zászlóaljparancs – 1943. január 5-én – úgy rendelkezett, hogy századod előretolt állásba ássa be magát. Más adat nincs, így már soha nem tudhatom meg, mi történt Veled.

Ezért csak általában válaszolhatok. A három gyerek – a kicsi nem ismert, már úton voltál, mikor született – nehezen élt, de felnőttek. A háború utáni nagy rendcsinálás során a feleségedet a két kicsivel áttelepítették idegen tájra. A legnagyobb már gyermekként dolgozott, így Ő helyben maradhatott. Ma már számos unokád és dédunokád emlékezik Rád, gyakran visznek virágot emlékhelyeitekre.

Aztán a földijeidről kérdeztél, bővebb pátriádban!

Ezt sem tudom pontosan megosztani Veled. Vármegyéd már biztosan nincs meg, mert másként osztottak a hatalmasok. Tudod, valamennyien bűnösnek lettünk kikiáltva, amiért keserves árat róttak ránk. Hogy Téged küldtek, dehogy akartál a Donig menni, az már senkit nem érdekelt!

Arra a kérdésedre, hogy mi lett életben maradt társaiddal, már többet tudok mondani.

A hazaúton még sokan haltak meg. Aki hazaért – sebesülten, nyomorékként, igen kevesen fizikailag ugyan egészségesen, de lelkükben összetörve, nem sok jót kaptak. Egy őrmester kitöltötte a leszerelő levelüket, feltüntetve a járandóságokat.

1 db használt bakancs;
1 öltöny ruha;
1 katonaköpeny;
1-200 pengő;
meg egy vonatjegy hazáig.

Ebben sem volt sok örömük! Alig ölelték magukhoz szeretteiket, jött a jóvátétel. Több, mint 700 ezret vittek vissza évekig tartó kényszermunkára. Innen ismételten megtizedelve értek haza.

Hallom! Szidod a századparancsnokot! Miért nem vonultunk ki időben? Miért nincs lőszerünk, ruhánk?

A parancsnok replikázik: A zászlóalj nem adott se új parancsot, se fegyvert! És így tovább, felfelé a ranglétrán!

Ki a felelős? Talán aki aláírta a német-magyar megállapodást; talán aki bevonultatott; talán a német B hadseregcsoport, akik nem engedélyezték kivonásotokat; talán az orosz partizánok, akik elvágták az utánpótlási vonalat?

Nehéz ma már megállapítani! Egy biztos! Akik ezeket a döntéseket hozták, nem voltak Veled az előretolt állásban.

Kik állnak most a vártán? – kérdezed.

Tudod az a baj, hogy nincs már várta! Nem áll már honvéd a Hargitán! Ennyi sok év után még mindig, egyetlenként a magyar a bűnös. Jó barát lett egymással a francia, a német, az amerikai. Az oroszok hazamentek. A nemzetek önállósága jegyében országok, birodalmak estek szét, csak mi maradtunk megcsonkítva, megalázva, kihasználva.

Te Katona! Sokat beszélgettünk, sok a kérdésed! Most hadd kérjek én is valamit! Te most már a gondolatok, emlékek szárnyán gyorsan közlekedsz az örök égi hadseregben. Ismered valamennyi magyar hősünket, most talán éppen Csaba királyfit követed! Kérlek légy a futárunk, követünk! Mondd el minden hősünknek, akik életüket adták gyönyörű hazánkért, hogy itt vagyunk, emlékezünk és talpra állunk! Nem hiába haltatok meg. Példátok itt áll előttünk.

Most már lassan elköszönök! Égi útjaidon támogass bennünket. Jövőre ismét eljövök Hozzád beszélgetni:

Addig is Nektek és nekünk:

Adjon az Isten!

Tián József – Hunhír.info