Talán abban egyetérthetünk a kedves olvasókkal, hogy a mai világban a játékfilmek jelenthetik a leginkább eredményes erkölcsi-, kulturális-, valamint történelmi tudat- és értékformáló eszközt. Mikor az emberek kimutathatóan meglehetősen keveset olvasnak, a fiatalokat is leginkább csak a mozgalmas és látványos filmalkotások tudják lekötni. Mikor a gagyi celebkultusz jelenti jelentős rétegek szemében a humán kultúrát.
A talán fontosabb kérdéskör a filmek által közvetített erkölcsi, kulturális üzenetek tartalma, értékorientáló szerepe. Sajnos ebben a magyar filmgyártás meglehetősen hátul kullog.
Megítélésem szerint a tényleges értékformálást és átadást a kosztümös, múltbeli társadalmi, politikai, erkölcsi kérdéseket akár külön-külön is megjelenítő alkotások képviselhetik. Természetesen nem csak feltétlenül a múltban játszódó filmek, hanem aktuális, napi morális, emberi problémák megjelenítése is értékessé tehet egy filmet. Erre számos példa létezik.
A másik érdekes kérdés, ki is juthat ma lehetőséghez a kultúra területén (könyvek, újságok, kisfilmek, rövid dokumentumfilmek, esetleg rövid játékfilmek) való alkotás lehetőségéhez. Erről egy-két érdekesség a jobboldali értelmiség, az alkotásban magányos harcosok szempontjából. Csak groteszk iróniával lehet itt néhány tapasztalatot említeni. Dr. Kala Molnár Sándor a Szent György lovagrend egyik vezető priorjaként szerette volna emlékezetessé tenni Kecskemét létrejötte, Nagy Lajos oklevéléből eredeztethető 650. évfordulóját, a város napját. Abból a célból, hogy egy ingyenes lovagi bemutatót tarthassanak (Anjou-kori hagyományőrzők), mely örök és emlékezetes programmá tette volna az eseményt, kért a várostól mintegy 100 ezer forint támogatást, kizárólag technikai, szállítási, installációs költségekre. Természetesen semmit sem kapott. Másik példa, páran megírtuk a város egyik városrésze történetét, csak azért kértünk volna 50-60 ezer forint segítséget az egyébként jó szándékú és segítőkész képviselőnőtől, hogy a nyomtatás költségeit mérsékeljük, a kért értéket fedő könyveket reprezentatív céllal átadtuk volna. Természetesen ez esetben sem kerülhetett sor támogatásra. Csak összehasonlításképp, a városrész napján egy roma rapper félórás nyekergésért kapott ennyi pénzt, egy, az egészségügyben dolgozó hölgy pedig órányi vérnyomásmérésért. Itt nem is beszélnék a város által pár éve, a vizes VB alkalmából, egy nem egészen 30 másodperces promóciós filmre kifizetett 57 millió plusz áfa összegről.
Motoszkál bennem, mi is lehet a kulturálisan építő, értékmegőrző célú, nagyon csekély összegű támogatási kérelmek figyelmen kívül hagyása? Talán az, hogy három évtizede, az említett dr. Kala Molnár Sándorral, a megyei KDNP vezetőként sajtópolémiába, majd perbe keveredtünk az SZDSZ egyik, szerinte tomboló – szerencsére nem létező – antiszemitizmusról értekező képviselőjével. A pert megnyertük, tehát nem sértettük meg személyében az érintettet, de a KDNP akkori elnöke levélben határolódott el tőlünk.
2010 körül a mára önmagát már felszámoló Jobbiktól vártuk, hogy alternatív kulturális műhelyeket teremtsen, de a „fiatalok pártja” vezetőinek fő célja a felkészületlen fiatal karrieristák helyzetbe hozása volt e téren is. Meg is lett a végeredmény.
Visszatérve a filmekhez, a nyugati kultúra látványos hanyatlása ellenére azért találkozhatunk folyamatosan születő értékes alkotásokkal. Csak az angol filmgyártást figyelve folyamatosan készülnek alkotások klasszikus művekből (Bronte-nővérek regényei, Nyomorultak, Büszkeség és balítélet, vagy az I. világháborút filmvászonra emelő Sam Mendes 1917 című alkotása). Nemrég megkaptam Mike Leigh több mint három órás filmjét. A Peterloo, az 1819 augusztus 16-án Manchester Petersfield nevű terén a választójogért és a jobb szociális viszonyokért tüntető chartista munkások elleni 18 halálesetet, több száz fős sérülést okozó lovasrohamot idézi fel feszült drámai atmoszférával, elképesztő történelmi hűséggel és pontossággal. Érdekes kérdés, felkelti-e majd a magyar forgalmazók figyelmét.
Mindennek kapcsán talán lehet összevetéseket tenni a jelenlegi magyar filmkészítéssel
Sajnos a hazai történelmi filmgyártás lényegében megszűnt, főként a társadalmi bomlásfolyamatok bemutatása kerül filmszalagra. Ráadásul e filmek jelentős része szinte teljesen elszakad a múlt vagy a jelen konkrét realitásaitól, nagyrészt fikciós tartalmakat jelenít meg.
Érdekes kérdéskört érint Fabricius Gábor Eltörölni Frankot című filmje. Az alkotás a 80-as évtizedben játszódik, egy non-konform punkzenekar vezetője rendőrségi zaklatását mutatja be. Természetesen a téma rokonszenvet kelthet bizonyos, a kérdésben „érzékeny” körök szemében, ugyanakkor elszakad a történelmi realitásoktól. Aki ekkor viszonylag már felnőttként látta a világot, tudhatja, hogy ilyen súlyú pszichiátriai terrort nem alkalmaztak.
A történelmi tudatot befolyásoló filmek közül most csak két ellenpéldára szeretnék kitérni. Nagy érdeklődéssel vártam a Stefka István és Csurka Dóra nevével jelzett Halál népbiztosa című filmet, ugyanis az 1919-es történések már hosszú évtizedek óta érdekelnek, nagyon sokat olvastam, kutattam és írtam róluk. A filmet megtekintve sajnos csalódást kellett, hogy érezzek. Stefka István munkássága, szellemi teljesítményei iránti tiszteletből igyekszem csak nagyon visszafogottan írni a témáról. Az ötlet jó, inkább a forgatókönyv a problémás.
Tehát nagyon érdekes témához nyúlt a film, mikor a kommün hírhedt népbiztosa, Szamuely Tibor (1890-1919) pályafutását, a vörös terrorban játszott szerepét szándékozott bemutatni. A film minden bizonnyal ellensúlyozni szándékozott a pártállam Szamuelyt népszerűsítő kampányait, emlékezetkultúráját.
Csak zárójelben, sem a pártállam, sem a mai rendszer nem tudott reális képet kialakítani az 1919-es forradalomról és az azt követő ellenforradalomról. Mintegy 35 éve még azon kellett vitázni, hogy az ellenforradalom nem volt olyan kegyetlen, mint lefestették, voltak jogos nemzeti és szociális céljai, ma pedig a kommün képét lenne szerencsés árnyaltabban bemutatni. A tárgyilagos megítélés minden rendszernek, személynek kijár. Ezért, így június végén e rövid írás legyen tiszteletadás egyrészt a Magyar Vörös Hadsereg a Felvidéket felszabadító, másrészt az ország tragikus helyzetén változtatni akaró ellenforradalmi mozgalmak hősei előtt.
Az 56 perces alkotás, mely a dokumentum és a játékfilm keveréke, minden bizonnyal nagyon kevés összegből készülhetett. Ettől függetlenül a témát viszonylag ismerve, felmerülhet a kérdés, hogyan is lehetett volna a filmet egy kerek, 70-80 perces követhető és fordulatos játékfilmmé formálni. Természetesen figyelembe véve a minden bizonnyal igen szűkös költségvetési lehetőségeit. Tehát nem az állami milliárdos összegekből is kivitelezett, valóban jó képvilágú, azonban tartalmatlan és nemzetgyalázó üzenetet megfogalmazó Napszállta-szerű alkotásokkal szeretném párhuzamba állítani sem a filmet, sem pedig alkotói lehetőségeit.
A film in medias res csap, mikor a szovjet-oroszországi politikai iskolával kezdi a történéseket. Nem lett volna költséges jelzésszerűen bemutatni Szamuely addigi életútját. Az 1890-ben egy nyíregyházi zsidó terménykereskedő családból született Szamuely Tibor újságírói pályán indult el, 1912-ben Abbáziában táncversenyt nyert, 1915-ben az ungvári 65. gyalogezreddel a frontra került. Pár perces felvillanások erejéig a film e mozzanatokra is kitérhetett volna.
A film érdekesen mutatja be a szovjet-oroszországi bolsevik pártiskolát, a Lenintől kapott politikai megbízatást a hazatérést, jelzi az 1919 február 20-ai Népszava-incidenst, a kommün hatalomátvételét, létrejöttét.
Nem lett volna költséges szintén jelzésszerűen bemutatni a közvetlen a március 21. utáni vidéki körútjait. Csak beszélgetés jellegű, pár perces személyes jelenet lehetett volna, mikor e napokban Kecskeméten a saját tragikus sorsát részben maga is előidéző Buday Dezső jogakadémiai tanár meggyőzte őt elvhűségéről, ezáltal saját alkalmasságáról a helyi direktórium vezetésre.
Szintén jó pár perces drámai jelenetet lehetett volna abból kihozni, hogy az április 23-ia szentkirályi ellenforradalom vezetői kecskeméti tárgyalásán megjelent népbiztost a helyi kormányzótanácsi biztos, Sinkó Ervin sikeresen meggyőzte, hogy itt úgymond csak „megtévedt” fiatalokról van szó, ezzel a vádlottakat meg tudta menteni a legsúlyosabb büntetéstől. Szintén csak pár főt igénylő személyes jelenetet igényelt volna annak bemutatása, hogy példaként Landler Jenő, vagy Böhm Vilmos igyekeztek meggyőzni az elvadult karhatalmi egységek, példaként a Cserny-különítmény, a Lenin-fiúk megfékezése szükségességéről.
Ügyes áthidalás volt a filmben a május 1-jei ünnepségek a korabeli vörös filmhíradók által történő bemutatása. Ismeretes, hogy a Forradalmi Kormányzótanács Szamuelyt bízta meg az ünnepségek megszervezésével. Nyilvánvaló, hogy ekkora tömegjeleneteket lehetetlen lett volna megszervezni, így szerencsés volt a filmhíradó kockái beiktatása.
Ellenben mintegy 15-20 első világháborús hagyományőrző közreműködésével jelzésszerűen filmre lehetett volna vinni a felkelők ellen június végén vívott dunapataji, vagy kalocsai összecsapások jeleneteit. Esetleg Szolnok, Csorna, Kapuvár májusi hasonló eseményeit.
A megtorlások helyszínei stilizálásához a helyszínre sem kellett volna utazni, elég lett volna egy-két kockán bejátszani Kalocsa vagy Dunapataj, esetleg az említett városok emblematikus képeit.
Ha már az itt történt kíméletlen leszámolásról van szó, érdekes jelenet lehetett volna a kalocsai vagy a dunapataji felkeléseket leverő Vasas-ezred parancsnoka Fehér Imre ezredes könyörgése megjelenítése, mikor megmentette egyik volt bajtársát a kivégzéstől. A tragikus eseményekről Hatos Pál kitűnő műve és a Vörös könyv is részletesen tudósít. A pár perces, a felkelők halálos ítéletével végződő „tárgyalások” is minimális költséggel fényképezhetőek és megjeleníthetőek lettek volna.
Természetesen azért voltak érdekes, jól felépített jelenetek a filmben. Így a festőiskola bemutatása, ahol felesége Szilágyi Jolán társaságában megjelent és nézeteltéréseik is voltak.
Szamuely és az említett festőiskola vezetője, a nemesi származású Gosztony Mária bizalmas kapcsolatot alakítottak ki, néhány érdekes filmkocka segítségével be lehetett volna pillantani festőiskola életébe, Szamuely művészethez való viszonyulásába.
Kérdéses, hogy a népbiztost tetteiben a film által sugalmazott alkati, egyéniségből fakadó kegyetlenség, vagy inkább a politikai fanatizmus motiválták. Teljesen más kérdés, hogy ilyen megtorlásokat a román hadsereg és a csehszlovák légió is elkövettek. Ennek ellenére állnak Presan és Stefanik tábornokok szobrai.
Érdekes, jól megrendezett jelenet a film befejezése. Ismeretes, hogy az osztrák szociáldemokrata kormány a többi népbiztostól eltérően, ismert tettei miatt nem engedte be az országba Szamuelyt, aki miután elfogták, a határ túloldalán lévő osztrák csendőrörsön öngyilkosságot követett el.
Összegezve, a film a lehetőségei alatt maradt, pedig egy 70-80 perces jó kis játékfilm viszonylag könnyen kihozható lett volna. Természetesen mindemellett az értelmező dokumentumfilm-elemek is beépíthetőek lehettek volna.
Az előbbiekkel szemben csak nagyszerű, a néző figyelmét minden pillanatban lekötő alkotásként lehet említeni a Duna Tv által múlt október 6. alkalmával bemutatott Szikora János Ítélet és kegyelem című alkotását. A téma talán kevéssé ismert, az 1849 júliusában már a Dunántúlon előrenyomuló császári főparancsnok, Haynau tábornok megfélemlítés céljából kivégeztette Mansbarth Antal katolikus plébánost és Szikszai János református lelkészt. „Bűnük” összesen az volt, hogy templomaikban 1849 tavaszán kihirdették a Függetlenségi Nyilatkozatot, és felolvasták Kossuth kiáltványát.
A láthatóan csekély forrásból felépített film remek rendezéssel, meseszövéssel, forgatókönyvvel és nem mellékesen kitűnő színészi alakításokkal állítja elénk e tragédiát, mondhatni igazi mestermunka.
Sok ilyen alkotásra lenne szükség.
Károlyfalvi József – Hunhír.info