Engem meglep Orbán Viktor augusztus 20-án elmondott beszédének viszonylagos visszhangtalansága. Nem, nem azt vártam volna, hogy egyetértő és elutasító szólamok kórusaitól legyen hangos az amúgy is zajos közélet, hanem azt, hogy a beszéd képes lesz kiemelni a közéleti zsivajból azt a néhány alaptémát, amelyekről tényleg beszélgetnünk kellene.
Mert az ugyan fontos kérdés, hogy legyen-e biciklisáv a körúton, meg hogyan küzdjünk meg a vírussal, meg mi van a kulturális szféra dolgozóinak fizetésével, s lehetne vég nélkül sorolni, de talán lennének itt alaptémák, amelyek túlmutatnak a mindennapi társadalmi életnek ezen a szintjén.
Az Orbán-beszéd azért alapvető, mert problémafelvetésben túlnő a szokványos politikusi beszédek keretein, s a figyelmet sorskérdésekre irányítja. Lehet vele egyetérteni, lehet vele szemben kritikával élni, de egy biztos: a beszéd alaptémáját nem lehet érdektelennek tekinteni.
Mi is az alaptéma? Röviden, egy kis nép, történetesen a magyarság megmaradásának kérdése. Ez Orbán politikai hitvallásának kiinduló pontja. Amire persze sokan mondhatják azt, hogy ez, mármint a nemzethalál, az országvesztés víziójával való szembenézés régi téma, amely mára végképp aktualitását vesztette. De a beszéd épp azzal nő túl a szokványos megszólalásokon, hogy kérdést újratematizálja, sőt egyenesen alaptémává teszi. Mi ez? Paranoia? Az Orbán-beszédben az a megdöbbentő, ahogyan szembenéz a világ brutális valóságával a magyarság megmaradásának szempontjából. Nincs itt szentimentalista moralizmus, nyájaskodás, nyáladzás. Orbán azt mondja ki, amit amúgy minden reálpolitikus tud, hogy a világban nyers, brutális és könyörtelen érdekek működnek, s ebben a kontextusban kell a magyarság megmaradásának az ügyét látni. S ami a lényeg: megmaradni saját erőből. Nem kitartottként, nem eltartottként, nem behódolva, hanem saját lábon. Orbánban az az új, hogy noha ezer szállal kötődik a magyar közösségi emlékezethez, szakít az ismert köldöknéző, önsirató magyar panaszkultúrával, a „bennünket mindig bántanak” siratókórusával, s az erőre, a saját erőre apellál.
Ez az erő-kultusz több mint szembetűnő egy olyan európai politikai kultúrában, amely folytonosan moralizmusba csomagolja belső érdekharcait. „Azt kell szétkürtölnünk, hogy száz verejtékes év árán végre megértettük, hogy a magyarok soha többé nem engedhetik meg maguknak a gyengeség luxusát” – mondja Orbán, s ez a mondat látszólag szembemegy az ismert humanista szólamokkal. Holott ez a politikai megszólalásnak ritkán tapasztalt őszintesége a világ brutális valóságáról. Leszámolás azzal az illúzióval, hogy a magyarság megmaradásának kulcsa mások jóindulata.
No és van itt egy kérdés, amely folytonosan és zavarba ejtően előjön: hogy jön össze az erőkultusz és a keresztyénség? De ez a látszólagos ellentmondás csak addig az, amíg a keresztyénség úgy van tálalva a „haladók” részéről, mint a „szeressük egymást, gyerekek” üres moralizmusának vallásos toppinggal leöntött változata. A keresztyénség ismeri az emberi természetet, s nincsenek illúziói. A keresztyén üzenet éppenséggel brutálisan realista, s nem hisz az ember megjavíthatóságának illúziójában. Az Orbán-beszédben bizony ott lüktet ez a keresztyén emberkép. Szembenézés a világ brutális valóságával, s ugyanakkor valamiféle mély predestinációs megállás a hitben.
Köntös László
Hunhír.info