A dr. Képíró Sándor elleni zuroffi hajsza öt évvel ezelőtt kezdődött: a nácifővadász 2006. augusztus elsején találkozott először az egyik hazai ügyésszel, akinek vaskos dossziét adott át. Zuroff sajnos nem említi meg a könyvében (Operation Last Chance, Palgrave Macmillan 2011.) az ügyész nevét, s arra sem tér ki, hogy a vaskos dossziéban milyen dokumentumok, terhelő bizonyítékok lapultak. Pedig eme dosszié alapján kezdte meg a nyomozást a hazai ügyészség.
Efraim Zuroff azt állítja könyvének Képíró Sándorról szóló fejezetében (i. m. 209-219.), hogy a dosszié átadása után azt kérte az ügyésztől: hajtsák végre a Képíró elleni 1944-es ítéletet. Aztán visszavonult a jeruzsálemi vadászházba, de türelme hamar elfogyott, mert már augusztus derekától rendszeresen zaklatta a magyar hatóságokat, hogy cselekedjenek végre. Szeptember végén az ideges vadász ismét Budapestre utazott. A Képíró Sándor lakásával szemközt található zsinagógában szeptember 28-án megtartott sajtótájékoztatóján jelentette be, hogy a volt csendőr százados személyében „háborús bűnös”-re akadt, sőt még a célszemély lakcímét is közölte. Tudjuk, a hír hallatán a sajtómunkások azonnal átrohantak az út túloldalára, s szerencséjük is volt, mert nemsokára fölbukkant a megrágalmazott Képíró Sándor.
Zuroff azt írja a könyvében, hogy 2006 őszén-telén ismét több alkalommal zaklatta a magyar hatóságokat: október 16-án, november 8-án és 20-án, december 6-án is érdeklődött, mikor csukják le végre kiszemelt áldozatát. Eredményt azonban nem sikerült elérnie, panaszolja könyvében, mert Képírót a magyar hatóságok nem tartóztatták le.
Zuroff persze téved. A magyar hatóságok folyamatos zaklatása nem volt eredménytelen. Az ügyészség ugyanis dolgozott az ügyön, s ezt az is bizonyítja, hogy az Országgyűlés nemzetbiztonsági bizottságának 2006. október 17-én megtartott ülésén két ügyész jelenlétében a gusztustalan zuroffi akció volt az egyik téma. A nácifővadász honlapján leltem az alábbi jegyzőkönyvet, amelynek szövegét teljes terjedelmében közlöm.
„Jegyzőkönyv az Országgyűlés nemzetbiztonsági bizottságának 2006. október 17-én, kedden, 10 óra 09 perckor a Képviselői Irodaház I. emelet III. számú tanácstermében megtartott üléséről.
Napirendi javaslat: a legfőbb ügyész helyettesének 5417/2006/11. számú iratbetekintési kérelme
Az ülés résztvevői
A bizottság részéről
Megjelent
Elnököl: Dr. Simicskó István (Fidesz), a bizottság elnöke
Tóth Károly (MSZP)
Dr. Molnár Zsolt (MSZP)
Dr. Vadai Ágnes (MSZP)
Demeter Ervin (Fidesz)
Gulyás József (SZDSZ)
Helyettesítési megbízást adott
Juhász Ferenc (MSZP) dr. Vadai Ágnesnek (MSZP)
Mécs Imre (MSZP) Tóth Károlynak (MSZP)
Dr. Kövér László (Fidesz) Demeter Ervinnek (Fidesz)
Dr. Boross Péter (MDF) dr. Simicskó Istvánnak (Fidesz)
A bizottság titkársága részéről
Földváry Gábor, a bizottság titkára
Matern Richárdné, a bizottság munkatársa
Meghívottak részéről
Dr. Dávid Tamás ügyész (Legfőbb Ügyészség)
Dr. Fekete István ügyész (Legfőbb Ügyészség)
DR. SIMICSKÓ ISTVÁN (Fidesz), a bizottság elnöke, a továbbiakban ELNÖK: Tisztelt Bizottság! Rátérünk a 2. napirendi pont megtárgyalására, amely a legfőbb ügyész helyettesének 5417/2006/11. számú iratbetekintési kérelme. A nyílt előterjesztést a bizottság tagjai megkapták, mindenki betekintést nyerhetett ennek tartalmába.
Az előterjesztők nevében jelen van dr. Dávid Tamás legfőbb ügyészségi ügyész és dr. Fekete István legfőbb ügyészségi ügyész. Köszöntöm önöket. Kérdezem az előterjesztőt, hogy kívánja-e szóban indokolni az írásban megküldött anyagot. (Jelzésre.) Öné a szó.
Dr. Fekete István kiegészítése:
DR. FEKETE ISTVÁN (Legfőbb Ügyészség): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Bizottság! Röviden a kérésünket azzal szeretném indokolni, hogy a Simon Wiesenthal Központ kereste meg a Legfőbb Ügyészséget, és ügyészi intézkedést kért. Beadványa szerint Képíró Sándor személyében egy háborús bűnös nyomára akadtak, aki jelenleg Budapesten él. Képíró Sándor 1942-ben részese volt az újvidéki atrocitásoknak, ezért a VKF hadbírósága tíz év szabadságvesztésre ítélte. A Wiesenthal Központ elsődleges kérése az volt, hogy ez a büntetést hajtsák rajta végre. Erre nincs lehetőség. Ugyanakkor az eddigi kutatásaink során megállapítottuk, hogy ő szerepel a háborús bűnösök listáján, egy magyar listán 1945 novemberétől és 1947-től Jugoszláviában is. (Dr. Molnár Zsolt megérkezik az ülésre.) A lista miatt nekünk mindenképpen foglalkozni kell az ő ügyével, és ahhoz, hogy a megfelelő ügyészi intézkedést megtehessük, szükség van arra, hogy az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában bizonyos iratokba betekinthessünk. Ismereteink szerint a szovjet hadifogságból visszatértek vallomásai azok, amelyekre nekünk szükségünk lehet, amelyek az ő 1942-es tevékenységét jelzik, illetőleg 1967-ben a Belügyminisztérium készített egy összesítést az újvidéki eseményekben részes személyek ellen lefolytatott eljárásról – ez 310-320 embert jelent.
Tekintettel arra, hogy a Wiesenthal Központ állítása szerint a népbíróság őt Magyarországon távollétében elítélte, ezért mindenképpen tisztáznunk kell, hogy ilyen elítélésre sor került-e. Ha nem, akkor viszont büntetőeljárást kell ellene lefolytatni. Ehhez viszont ezeknek az iratoknak az ismerete szükséges. Ezért kérem, hogy a tisztelt bizottság az előterjesztésnek megfelelően ezt a felhatalmazást részemre adja meg, és ebben a körben szeretnénk az iratokba betekinteni.
Köszönöm szépen.
Kérdések, válaszok
ELNÖK: Köszönöm szépen a szóbeli kiegészítést. Kérdezem a bizottság tagjait, hogy van-e kérdés, észrevétel az elhangzottakhoz. (Nem érkezik jelzés.) Úgy tűnik, hogy nincsen.
Nekem egyetlen egy kérdésem lenne: hogy lehet az, hogy valaki háborús bűnös, rajta van mindenféle listákon, és ’42-ben elkövetett cselekményre vonatkozóan – itt már Rákosi-rendszertől kezdve mindent megéltünk – ez a problémakör soha nem merült fel ez idáig. Több mint hatvan éve történtek ezek a dolgok, hogy lehet az, hogy ilyen sokáig ez fel sem tűnt senkinek, és hogy most, hatvan év elteltével jut eszébe a Simon Wiesenthal Központnak ez az egész ügy?
DR. FEKETE ISTVÁN (Legfőbb Ügyészség): Ismereteink szerint 1945-ben Képíró Sándor elhagyta az országot, négy évig Ausztriában, majd hatvan éven keresztül Argentínában élt, 1996-ban települt haza. Ahogy említettem, a Belügyminisztérium szerint, akik az újvidéki eseményekben részt vettek – honvédek, csendőrök – azok ellen kivétel nélkül büntetőeljárást folytattak, háborús bűntett miatt őket elítélték. Aki ebből kimaradt, mint például Képíró Sándor, az, úgy tűnik, évtizedekig nem került az igazságszolgáltatás látókörébe. Most a Wiesenthal Központ derítette őt fel.
A megfelelő jogi megoldást meg kell találni, mert a 43’-as ítélet nem hajtható rajta végre, a büntethetősége elévült. Abban az esetben, ha népbíróság elítélte, akkor perújítási eljárást kell lefolytatni, ha pedig senki nem ítélte el, akkor egy új büntetőeljárást kell indítani ellene. Kilencvenkét éves.
ELNÖK: Van kérdés? (Jelzésre:) Demeter képviselő úr, öné a szó.
DEMETER ERVIN (Fidesz): Ha jól értem, az nem kérdés, hogy egy háborús bűnösről van szó, csupán az a kérdés, hogy az igazságszolgáltatás előtt állt-e már vagy sem, magyarul elítélték vagy sem, hiszen ezen függ az önök eljárása. Ha ezért már elítélték, akkor értelemszerűen nem, és ha nem ítélték el, akkor pedig most el kell indítani az eljárást. Jól értettem ezt?
DR. FEKETE ISTVÁN (Legfőbb Ügyészség): Igen, mert dokumentumok nem állnak rendelkezésre, és abban az esetben, ha elítélték, akkor teljesen más jogi lépést kell tennünk. Viszont, ha nem ítélték el, akkor tekintettel arra, hogy ezek nemzetközileg is megalapozott listák – a magyar lista alapját a szövetséges ellenőrző bizottság listája képezi, amelyen szintén szerepel, de ő szerepel a jugoszlávok háborús bűnösöket felsoroló listáján is -, mindenképpen eljárást kell ellene indítani. De előtte tisztáznunk kell, hogy nem folyt ellene eljárás.
ELNÖK: Ha jól értem, akkor feltételezett háborús bűncselekményekről van szó a délvidéki bevonulás kapcsán, tehát nem zsidó magyar állampolgárok ellen elkövetett bűncselekményekről van szó, hanem a délvidéki lakossággal, gondolom, szerb lakossággal szemben elkövetett cselekményekről van szó. A kérdés arra vonatkozik, hogy jugoszláv részről is ennyire készségesek-e. Tehát amikor mondjuk 40 ezer magyart irtottak ott ki, gondolom, ilyen típusú viszontlépésekre is sor került.
DR. FEKETE ISTVÁN (Legfőbb Ügyészség): Maga a cselekmény, amellyel őt annak idején a VKF hadbírósága elé állították, az valóban az volt, hogy az újvidéki vérengzések, atrocitások során – különféle néven szerepel ez a szakirodalomban – közel 3300 embert gyilkoltak meg, ezek között szerbek, magyarul tudó szerbek, zsidók voltak, száznegyvenegynéhány gyermekkorú és olyan háromszáz nő. Ez kifejezetten egy megtorlás volt, arra föl, hogy amikor visszacsatolták ezt a területet, akkor a jugoszláv partizánok fegyveres harccal akarták ezt felszabadítani – a VKF hadbírósága is ezeknek a személyeknek az ügyében ítélkezett. Tehát amikor tudomást szereztek arról, hogy ’42 januárjában nagyarányú fegyveres ellenállás várható, ezt megelőzendő vonultak le Makóról, Tolnából csendőrök és honvédségi alakulatok, és erre a cselekményre sajnálatos módon sor került. És valóban, 1945-öt követően a jugoszlávok ezt megtorolták. (Gulyás József megérkezik az ülésre.) Egyrészt úgy, hogy az ottani magyar lakossággal szemben hasonló cselekményeket követtek el, másrészt felelősségre vonták ezeket a katonatiszteket és csendőrtiszteket ott, Jugoszláviában, jugoszláv hadbíróság előtt, Feketehalmy-Czeydnert, Zöldi Mártont, Grassyt, akiket ott halálra ítéltek, és végre is hajtották rajtuk. Sőt, a vezérkari főnököt, Szombathelyi Ferencet is ott ítélték halálra. Ennyit tudunk erről az eseménysorozatról.
ELNÖK: Köszönjük szépen. Van-e további kérdés, észrevétel? (Senki sem jelentkezik.)
Határozathozatal
Akkor föltenném szavazásra a kérdést, mégpedig hogy a bizottság tagjai támogatják-e a legfőbb ügyész helyettesének a beadványát, amely betekintési kérelemre vonatkozik, hogy a Simon Wiesenthal Központ megkeresésére dr. Képíró Sándor feltételezett háborús bűncselekménye ügyében elvégezzék a Történeti Levéltárban a vizsgálatot és a nyomozást. Aki igennel szavaz, kérem, kézfelemeléssel jelezze! (Szavazás.)
Úgy látom, egyhangú – ellenpróbát nem is tartunk. A bizottság megadta ezt az engedélyt, jó munkát kívánunk!
Azt kérdezném meg önöktől, hogy mivel az előterjesztés maga, ami megérkezett hozzánk, nem volt minősítve, most kívánják-e ezt minősíteni, vagy nem tartják ezt szükségesnek.
DR. FEKETE ISTVÁN (Legfőbb Ügyészség): A jelenlegi állás szerint nem tartjuk szükségesnek.
ELNÖK: Köszönöm szépen. Jó munkát kívánok! Viszontlátásra! (A meghívottak távoznak az ülésteremből. – Rövid szünet.)
(Az ülés befejezésének időpontja: 11 óra 18 perc. A bizottság a továbbiakban zárt ülésen folytatta munkáját, melyről külön jegyzőkönyv készült.)
Dr. Simicskó István
a bizottság elnöke
Jegyzőkönyvvezetők: Farkas Cecília és Podmaniczki Ildikó”
Ebben a jegyzőkönyvben több meghökkentő állítással találkozunk. Különösen a Fekete István nevű legfőbb ügyészségi ügyész szövege figyelemre méltó. Megtudjuk például Feketénk előadásából, hogy a Simon Wiesenthal Központ „állítása szerint” a háború után népbíróság ítélkezett Képíró Sándor fölött. Tudjuk, ez az állítás nem igaz, a Legfőbb Ügyészség ennek ellenére vizsgálódni kezdett. Ha tehát Zuroff böffent egyet, az ügyészség lázas munkába kezd – vonhatjuk le a szomorú tanulságot.
Feketénk arról is beszél, hogy Képíró szerepel a háborús bűnösök listáján – mind a magyar, mint a jugoszláv listán. Fekete szerint „ezek nemzetközileg is megalapozott listák”, tehát Képíró ellen „mindenképpen” eljárást kell indítani. Érti a kedves olvasó, ugye? A jugoszláv és a hazai kommunisták „nyomozati” szervei által összebütykölt listák miatt nincs kibúvó az eljárás alól (pedig a Képíró-per egyik tárgyalási napján tartott remek előadásában Zinner Tibor professzor mondott néhány keresetlen szót a hazai lista születéséről, és „értékéről”.) Feketénk szavai hallatán Péter Gábor ex-ávósfőnök igencsak tapsikolhatott a pokolban.
Az igazán érdekes azonban a fenti dokumentumban a Demeter-Fekete kérdés-felelet. Demeter Ervin felteszi a kérdést: ha jól érti, akkor nem kérdés, hogy Képíró háborús bűnös, csupán azt kell kideríteni, elítélték-e korábban, vagy most kell ellene elindítani az eljárást. Feketénk igennel válaszol (tehát szerinte tényként kell kezelni, hogy Képíró háborús bűnös!), holott maga vallja be, hogy „dokumentumok nem állnak a rendelkezésre”. Érdekes. Zuroff azt írja említett könyvében, hogy vaskos dossziét hagyott az ügyész szobájában. Most meg azt olvassuk, hogy nincsenek dokumentumok. Ha így van, akkor miért ez a nagy sürgés-forgás ebben az ügyben? Akkor miért foglalkozik a zuroffi óhajjal az Országgyűlés egyik bizottsága?
A bizottsági elnök, Simicskó István már finomít, mert „feltételezett” háborús bűncselekményekről beszél, bár szavaiból kiderül: az 1942 januárjában lezajlott újvidéki razziáról nem sok tudással rendelkezik. Annyi azonban Simicskó javára írandó, hogy legalább megemlíti a délvidéki magyarirtást is.
Fekete ügyész ezután újabb marhaságokat mond. Azt állítja például, hogy az újvidéki razzia idején 3300 embert gyilkoltak meg. Tudjuk, ez a szám az összes délvidéki áldozatot magában foglalja, tehát Fekete doktor nincs tisztában a Délvidék és Újvidék közti különbséggel.
Fekete röviden megemlíti, hogy a szerbek a háború végén a magyarokkal szemben „hasonló cselekményeket követtek el”, de ennyivel el is intéződik ez az etnikai tisztogatás. „Ennyit tudunk erről az eseménysorozatról” – mondja Fekete. Elég nagy baj, a magyar ügyészségnek már régen nyomozást kellett volna elrendelnie a délvidéki magyarirtás ügyében, ez ugyanis el nem évülő, háborús bűncselekmény volt. Amikor Fekete ügyész szavait olvastam, arra gondoltam: mi lenne, ha valaki a Legfőbb Ügyészséghez fordulna a délvidéki magyarirtás ügyében, hiszen a magyarellenes, háborús bűntett idején Délvidék Magyarország része volt. Vajon mit lépne egy ilyen beadványra a Legfőbb Ügyészség? Megindítanák a nyomozást? Nehezen tudom elképzelni.
De térjünk vissza a jegyzőkönyvhöz: a Simicskó vezette országgyűlési bizottság megadta az engedélyt Fekete ügyésznek, hogy a Történeti Levéltárban kotorásszon Képíró Sándor után. Ez – ismétlem – öt évvel ezelőtt volt. Hogy mit talált a levéltárban Feketénk, nem tudom. Azt viszont igen, hogy öt év elteltével sem sikerült megalapozni a Képíró elleni vádat, mert Falvai Zsolt vádirata igencsak silányra sikeredett.
Érdekes módon az meg sem fordult Feketénk és a többi, érintett ügyész fejében, hogy hamis vád és hatóság félrevezetése megalapozott gyanújával eljárást indítsanak a jeruzsálemi vadász ellen. Pedig a Képíró elleni, nem létező népbírósági ítélet emlegetése nemcsak rágalom: az igazságszolgáltatás elleni bűncselekményként is értelmezhető.
Simicskó bizottsága hamar túllendült az ügyön, meghajolt a Wiesenthal Központ akarata előtt, hiszen – mint ahogy Feketénk fehéren-feketén közölte Demeter honatyával – Képíró Sándor háborús bűnös (lásd a nemzetközileg megalapozott listákat). Simicskó a szavazás végén elbocsátotta a két ügyészt (a jegyzőkönyv szerint Dávid Tamás meg sem mukkant), s ezekkel a szavakkal köszönt el tőlük: „Jó munkát kívánunk!”
Ijesztő ma olvasni ezt a mondatot. A nácifővadász mellett a hazai ügyészség „jó munkája” felelős azért, hogy egy idős ember utolsó éveit sikerült tönkretenni. A jeruzsálemi Wiesenthal-irodának szolgai módon engedelmeskedő feketék, falvaik nélkül a megélhetési nácivadász nem garázdálkodhatott volna hazánkban. A fent közölt jegyzőkönyv ennek a szégyennek a szomorú dokumentuma.
Szalay László – Hunhír.info
