A Magyar Narancsnak ez valahogy nem megy. Ha Képíró Sándor volt csendőr százados ügye kerül náluk terítékre, rendre baromságokat írnak. Hogy szándékosan, avagy véletlenül – kit érdekel? A nyomtatásban megjelent végeredmény számít. Egy hónappal ezelőtt egy Varró Szilvia nevű ifjú hölgy rágalmazta meg Képíró Sándort, most pedig „a szerk.”. Mert a legfrissebb – előző hét végén megjelent – Mancs „Az ember, aki ott se volt” című gyatra szövegét „a szerk.” írta. Tehát az egész jeles társaság.
A Mancs publicisztikája „lapzártánkkor, a két napig tartó ítélethirdetés kellős közepén” született. Olyan is. Jobb lett volna, ha a szerkesztőség egyik munkatársa figyelmesen végighallgatja a két napra elosztott, több órás ítélethirdetést. Jobb lett volna, ha a Mancs szerkesztősége a tényekre támaszkodva mondott volna véleményt az ítéletről. „Az ember, aki ott se volt” című írás ugyanis azt bizonyítja: a volt csendőr százados ügyét „a szerk.” nem ismeri kellően, „a szerk.” még az alapvető tényekkel sincs tisztában. Ha én „a szerk.” tagja lennék, nagyon szégyellném magam, mert még egy bulvárlapban sem szoktak ilyen silány szöveget közölni. Még egy bulvárlapban is vigyáznak arra, hogy a valóságot ne dúsítsák mesés elemekkel. Mint ahogyan azt a Mancs tette. Nézzünk néhány Grimm-mesébe illő mancsos állítást.
Rögtön a cikk elején azt állítja „a szerk.”, hogy dr. Képíró Sándor „az 1942. januári újvidéki tömeggyilkosság során a kivégzendő szerb és zsidó civil lakosok előállításáért felelős csendőrjárőrök egyik parancsnoka volt”. Sajnálatos módon „a szerk” már a cikk elején hülyeséget beszél: Képíró Sándor egy 50-60 főből álló – igazoltatást, házkutatást végző – járőrcsoport parancsnoka volt, nem pedig kivégzendő lakosok előállításáért felelős járőrök vezetője. Ilyesmi még a vádiratban sem szerepel, bár abban is vannak furcsa részek.
Nézzünk egy másik beteg részt a szövegből:
„A bíró az 1943-44-es per anyagait éppúgy diszkvalifikálta, mint azt az 1948-as népbírósági iratot, amelyben Képíró egy beosztottja tesz súlyosan terhelő vallomást a századosra; az utóbbit azért, mert az úgymond koncepciós eljárásban és kényszer alatt született. Pontosabban: azért, mert a vád nem tudta cáfolni az ezt alátámasztó szakértői véleményt, s így bizonyítani azt, hogy a vallomás nem kényszer alatt született. Ez így egy kicsit túl sok a jóból, legalábbis – hangsúlyozzuk még egyszer – első ránézésre. Még akkor is, ha tudjuk, hogy a népbíróságok számos mozzanatukban nem feleltek meg a tisztességes eljárás normáinak – de arról eddig nem volt szó, hogy az ezen eljárások során feltárt minden tényt automatikusan hamisnak kéne tekintenünk.”
Az írás szerzője („a szerk”) ismét elárulja, hogy a Képíró-per alapvető tényeivel sincs tisztában. Egyrészt a bíró nem az 1943-44-es per iratait hajította ki képletesen az ablakon, hanem az 1944 januárjában hozott ítéletet (az említett per alapját képező több száz oldalas jegyzőkönyv, jelentés az idők során eltűnt). Másrészt a bíró nem egy 1948-as népbírósági iratot „diszkvalifikált”, hanem az ebben a perben elítélt Nagy János egykori honvéd főhadnagy vallomásait – amelyek a Katpolon, illetve az ÁVH-n készültek. Fontos megjegyezni, hogy Nagy János – ellentétben „a szerk.” állításával – nem volt beosztottja Képíró Sándornak, ezt egyébként Varga Béla bíró az ítélethirdetés második napján külön is hangsúlyozta (kár, hogy „a szerk.” nem volt jelen). Az pedig különösen meglepő, hogy a Mancs a Katpol és az ÁVH nevét le sem írja, pedig ezekről az önkényuralmi szervezetekről mondta ki a bíróság (természetesen más, keményebb szavakkal), hogy eljárásaik „nem feleltek meg a tisztességes eljárás normáinak”.
Ha a Mancs szerzője („a szerk.”) jelen lett volna a tárgyaláson, vagy ha legalább a hosszú ítélethirdetést végighallgatta volna, akkor az idézett mancsos cikk nem születik meg. Varga Béla bíró ugyanis részletesen elmagyarázta, miért kell „diszkvalifikálni” a katpolos, ávéhás jegyzőkönyveket. Csupán egy példa: a kihallgatások során nem érvényesült a gyanúsított védelemhez való joga. Magyarán: ügyvédet Nagy János sem választhatott, erre csak a bírósági szakban kerülhetett sor. A Mancs szerzője („a szerk.”) érdeklődési körét az ilyen apróságok meghaladják. Így lesz ebből a sánta irományból óhatatlanul védőirat – a Katpol és az ÁVH mellett. Ez pedig egy kicsit túl sok a jóból.
De lépjünk tovább, a mancsos szövegben van még egyéb vaskos butaság is. Azt olvasom a cikk vége felé, hogy 1942. január 20. és 23. között „ezreket ölnek meg annak a karhatalmi alakulatnak az aktív közreműködésével”, amelynek Képíró Sándor „is középszintű parancsnoka volt”. Az újvidéki razzia nem január 20., hanem január 21. és 23. között zajlott, s nem ezrek vesztették életüket, amint azt „a szerk.” vizionálja: a magyar adatok 879, a jugoszláv források 1246 újvidéki áldozatot említenek (lásd a Vajdasági Történeti Múzeum összeállításának fotókópiáját Györkei Jenő: Idegen bírák előtt című kötetének 207. oldalán).
A Mancsnak a bíróságról nincs jó szava, Falvai Zsolt ügyész vállát viszont megveregetik, mert „az ügyészség alapos és jó munkát végzett”. Hogy ezt az állítást mire alapozza „a szerk.”, nem tudom. Az interneten is olvasható vádirat egy külső személő számára is fércmű, hiszen a vádirat legfontosabb „kelléke” hiányzik belőle: a vád megalapozása, a bűnösséget alátámasztó bizonyíték. Egyébként nagy kár, hogy a Mancs valamelyik, magyarul jól tudó munkatársa nem volt jelen az ítélethirdetésen. Varga Béla bíró ugyanis ízekre szedte a vádiratot, s az ügyészség mindkét bizonyítékát alapos érvelés után kirekesztette a bizonyítékok köréből. Hogy miként dönt a másodfokú bíróság, megjósolhatatlan. Az azonban nagy valószínűséggel állítható, hogy az 1944-es ítéletet és az 1948-as Nagy-vallomást másodfokon sem fogják bizonyítékként értékelni. Ez ugyanis ellentétes lenne a jogállami normákkal.
A Mancs szövegének a vége felé „a szerk” moralizálásba csap át. Azt olvassuk ugyanis, hogy „ez a per mégiscsak túlmutat önmagán. A hibás ítélet becsületbe vág, s mindannyiunk méltóságát teszi kockára”.
No comment.
A végére hagytam a már jól ismert mócsingot, ez tényleg megrághatatlan, lenyelhetetlen. Idézem utolsó szavait:
„Most épp ott tartunk, hogy Képíró bár ott volt, mégsem volt ott; s hogy az, ami már két perben – két egymással halálos ellentétben álló rezsim két perében – bizonyítást nyert, mégsem igaz.
Nagyon kell igyekeznie a másodfoknak, hogy ezt a történetet, Képíró Sándor ártatlanságának történetét hihetővé tegye.”
Csak a lényegre szorítkozom: az állítólagos két perre. Hogy Képírót korábban két rezsim két perben már elítélte. Hogy mindkét perben bizonyítást nyert részvétele emberek törvénytelen kivégzésében.
Világos: a Horthy- és a Rákosi-„rezsimről” beszél „a szerk.”. 1944-ben azonban nem emberölésért, emberek törvénytelen kivégzésében való részvételért ítélték el Képíró Sándort, hanem hűtlenségért (ráadásul ezt az ítéletet megsemmisítették, tehát jogilag nem létezik) S 1944 után? Milyen perben nyert bizonyítást a volt csendőr százados bűnössége? Hol van a jogerős ítélet? Mi az, ami bizonyítást nyert? A Mancs szokásához híven hazudik. Rágalmaz.
Egy hónappal ezelőtt Varró Szilvia már leírta a Mancsban a „két perről” szóló otrombaságot, akkor ezt szóvá is tettem egy hosszabb írásban. Tudjuk, ez a hölgy nemrég Pulitzer-emlékdíjat kapott kimagasló szakmai teljesítményéért. Mert állítólag kiemelkedő tényfeltáró újságíró. Varró Szilvia Megyünk a halacskákhoz című, június 23-án megjelent dolgozatában azt állította, hogy „1948-ban, egy másik perben újabb ítélet született Képíró ellen”. Varró Tényfeltáró Szilvia föltárt egy olyan tényt, amely nem létezik, hiszen 1948-ban nem ítélték el Képíró Sándort. A pulitzeres hölgy tehát – ki tudja, miért – hazudott. Most „a szerk.” pontos dátum nélkül megismétli ezt a rágalmat.
Varró Szilvia esetében még arra gyanakodtam, hogy szakmai hiányosság áll a rágalom hátterében. Tévedtem. Ez az újabb rágalom azt bizonyítja, hogy „a szerk.” nemcsak súlyosan tájékozatlan Képíró-ügyben, hanem – bűnöző is. Igen, bűnöző. Mert nem először rágalmaz a lap. A rágalmazás pedig – bűncselekmény.
Nagyon kell igyekeznie „a szerk.”-nek, hogy a maga tisztességét, ártatlanságát hihetővé tegye. Mert ha így folytatja, a végén még valaki nagyon rátenyerel a Mancsra. Nem ejtenék könnyet érte.
Szalay László
Szalay László – Hunhír.info