Július 20-án, szerdán az atv reggeli műsorának a vendége volt Feldmájer Péter. A Képíró Sándorról és az ellen folyó perről korábban már sokat hazudozó Mazsihisz-elnök hozta a formáját, ismét butaságokat beszélt. Feldmájer azonban nem maradt magára az ostobaságaival: a minősíthetetlenül silány beszélgetésben méltó társa volt Gajdos Tamás médiamunkás. Ez a Gajdos olyan rágalommal illette Képíró Sándort, amelyet eleddig még sehol sem olvastam.
A két „jeles” ember földszintes eszmecseréje közel öt percig tartott. Gajdos azzal nyitotta a beszélgetést, hogy a Képíró-perben hozott ítélet világszerte megdöbbenést keltett (ez így persze nem igaz, a legtöbb tudósítás a száraz tényekre hagyatkozott), s mivel az ügyet nemzetközi figyelem övezte, elmondható, hogy a végeredmény (a felmentő ítélet) „kínos”. Gajdos első kérdése így hangzott:
„Mi lehet az, amire gyanakszik, aminek alapján nem várt ítélet született?”
Árulkodó mondat. Azt sugallja, hogy a tárgyalás menetétől, a bizonyítási eljárástól függetlenül bizonyos körökben megvolt az előzetes elvárás az ítélettel kapcsolatban. Most éppen azért ricsajoznak ezek a körök, mert nem az történt, amit elvártak.
Feldmájer nem javította ki a riportert, hanem a tőle megszokott handabandázó magyarázatba kezdett. A Mazsihisz-elnök – aki bokros egyházvezetői teendői mellett Képíró Sándor rágalmazásával, a bíróság szidalmazásával is szívesen tölti az időt – elmondta, az ügynek két „sarokköve” van: mi történt a razzia idején; s mi történt abban az 1943-44-es perben, amelyben Képíró Sándort is elítélték.
Feldmájer elismerte, hogy ezt az ítéletet ugyan megsemmisítették, de az ítéletben foglalt sok-sok tény „egy közokiratba foglalt dolog, s azon folyik a vita ebben az eljárásban, hogy ez a közokirat érvényes-e és figyelembe kell-e venni bizonyítékként vagy nem.”
Tudjuk, hogy Varga Béla bíró kirekesztette a bizonyítékok köréből az 1944-es ítéletet, mert azt 1944 májusában megsemmisítették, tehát jogilag nem létezik, úgy kell tekinteni, mintha meg sem született volna. Ez a döntés Feldmájer szerint „nagyon nagy szakmai hiba”. Tegyük hozzá: emberünk elsősorban ügyvéd, csak másodállásban elnökli a hazai zsidó hitközségeket. Feldmájer jogászként mondott véleményt a mostani ítéletről, s amit elmondott, az nem „szakmai hiba”, hanem ostobaság.
A hivatkozott, a periratok között szereplő 1944-es ítélet – nem közokirat. Ezt Feldmájernek is tudnia kell, hiszen a közokirat ismérveit jogszabály rögzíti (ráadásul az ítélet egyik, fénymásolt példányát ő adta át a bíróságnak). A Képíró-per iratai között nem szerepel az 1944-es ítélet eredeti példánya, a rendelkezésre álló ítéleti példányok pedig nem hiteles másolatok, tehát nem közokiratok, pusztán iratok. Ezt a mostani ítélet indokolásában is világosan elmagyarázta Varga Béla bíró, s ebben a kérdésben másodfokon sem születhet más döntés, mert – ismétlem – a közokirat ismérveit törvény rögzíti, nem pedig Feldmájer. A Mazsihisz elnöke mégis azt hazudja a tévében, hogy vita folyik arról, felhasználható-e bizonyítékként az a „közokirat”, amely bizonyított módon nem közokirat.
Varga Béla bíró azt is elmondta az ítélet kihirdetésekor, hogy az 1943-44-as perben kollektív vád alapján vonták felelősségre a vádlottakat, ezért sem vehető figyelembe az akkori ítélet. A Mazsihisz-elnök szerint ez az állítás is „alapvető szakmai hiba, szakmai tévedés”. Végre tudjuk: Feldmájer a kollektív bűnösség elvét vallja. A hatályos magyar jog azonban nem ismeri a kollektív bűnösséget, márpedig a bíróság a törvények, s nem a zavaros Feldmájer szellemében jár el, amikor meghozza ítéletét. A Mazsihisz elnöke szerint nincs miről vitázni: a razzia előtti eligazításon Képíró ugyan szóvá tette a szóbeli parancsot, de végül ott maradt a parancs elhangzása után is, részt vett a razziában – tehát bűnös. A ficamos feldmájeri logikára vevő volt Gajdos Tamás médiamunkás is, akinek a következő megjegyzés csusszant ki a száján:
„Ilyen szempontból nincs jelentősége, hogy ő húzta meg a ravaszt, vagy közvetlenül a helyszínen ott volt-e: ő volt annak az egységnek a parancsnoka, amely tulajdonképpen kivégzőosztag volt.”
Gajdos Tamásnak sajnos nagyon szerény ismeretei vannak erről az ügyről. De a tudáshiány sem mentség: azt még a zuroffi rágalomária sem tartalmazta, hogy kivégzőosztag parancsnoka volt Képíró Sándor. Ilyesmi a vádiratban sem szerepelt. Gajdos Tamás tehát – folytatva az atv jól ismert gyakorlatát – megrágalmazta Képíró Sándort. A tájékozatlanság nem mentő körülmény. Nem kötelező a stúdióban lebzselni.
Feldmájer érdekes módon nem javította ki a tudatlan médiamunkás rágalmazó szavait, hanem megtoldotta a gajdosi ostobaságokat:
„Vagy középparancsok volt, ez egy nagyon nagy alakulat volt, az egyik részlegének ő volt a parancsnoka, és hát akkor az a kérdés, mit kell vizsgálni.”
Ilyen az, amikor két tájékozatlan, s ráadásul hízott öntudattal bíró ember cserél eszmét a nyilvánosság előtt. Egyik butaság szüli a másikat.
Nem részletezem tovább a Feldmájer-Gajdos duó alacsony színvonalú csevelyét, akit érdekel, megnézheti az atv honlapján. Zárásul csupán egyetlen apróságra szeretném fölhívni a figyelmet. Feldmájer a beszélgetés végén kijelentette: reméli, hogy a másodfokú eljárásban „nagyobb fokú szakmaiság” érvényesül (Mazsihisz-nyelvből magyar nyelvre fordítva: a másodfokú eljárásban elítélik Képírót), s „figyelembe veszik a nemzetközi gyakorlatot, a nemzetközi bíróságok gyakorlatát”. Mert ugye – sugallja a feldmájeri okfejtés – a magyar bírónak ilyen ügyekben nincs tapasztalata, a magyar bíró hülye, még az a szerencsénk, hogy van egy jogi zsenink a daliás Feldmájer Péter személyében. Akit tényleg „nagyobb fokú szakmaiság” jellemez, hiszen még a vécépapírt is közokiratnak nevezi, ha érdeke úgy kívánja.
Szalay László – Hunhír.info
