2011. július 18-án, hétfőn megszületett az ítélet a dr. Képíró Sándor elleni büntetőperben. Varga Béla tanácsvezető bíró dél körül olvasta fel az ítélet rendelkező részét, mely szerint a Fővárosi Bíróság „dr. Képíró Sándor volt csendőr századost az ellene emelt, a Btk. 165. szakasza szerinti háborús bűntett vádja alól felmenti”. Varga Béla bíró is tisztában volt azzal, hogy bizonyos tekintetben történelmi pillanat részesei voltak mindazok, akik a teremben tartózkodtak, ezért a „felmenti” ige előtt kisebb szünetet tartott, így adva még nagyobb nyomatékot az ítéletnek. A pillanat azért nevezhető történelminek, mert tudósító tudomása szerint Efraim Zuroff ekkora vereséget még soha nem szenvedett. Lehet, hogy a förtelmes zuroffi nácivadászat alkonya Budapesten kezdődött el?
Mielőtt a hétfői ítélethirdetés részleteibe mélyednénk, vessünk egy pillantást az ítélet sajtóvisszhangjára. Itthon az atv nevű cionista kanális honlapján jelent meg hosszabb tudósítás egy „ml” szignójú szerző tollából (vélhetően Molnár László nevű hitgyülis tollforgató „szellemi” termékéről van szó). A cikk címe: Első fokon felmentették Képíró Sándort. Az opusz az említett honlapon 11 óra 52 perckor jelent meg, tehát szinte az ítélet rendelkező részének a felolvasásával egy időben. Ezt a szöveget tudósító fél négykor kinyomtatta, majd fél kilenckor ismét megcselekedte ugyanezt, mert ugyanazzal a címmel, ugyancsak 11 óra 52 perc megjelöléssel más tartalmú szöveg volt már látható az említett kanális honlapján. Tudósító mindkettőt archiválta. Akit érdekel a két szöveg összevetése, látogasson el előbb a mazsihisz honlapjára (itt az „ősverzió” olvasható), majd az atv honlapján olvassa el a javított változatot. Tanulságos.
Tudósító az alábbiakban az említett szöveg mindkét verziójából merít. A cikket jegyző „ml” azt írja, hogy „a bíró indoklása szerint Képíró hadnagyként vett részt az újvidéki razziában”. Ilyen hülyeséget nem mondott Varga Béla – Képíró ugyanis a razzia idején főhadnagy volt, ezt Varga Béla pontosan tudja. A derék „ml” arról is tájékoztat, hogy Zuroff egyetért a szerb főügyésszel – aki szerint nem történt igazságszolgáltatás -, „hogy fel fognak lebbezni”. Ilyesmit magyar ember nem mond, mert magyar ember tudja: az idézett esetben az igekötő nem válik el az igétől. Ugyanakkor „ml” közlése is marhaság. Kicsoda Zuroff, hogy majd ő „lebbezni” fog? Méghozzá „fel”? Fellebbezni a vádnak és a védelemnek van joga. A derék „ml” itt elszólta magát, s beavatott minket a nagy-nagy titokba (amit eddig is sejtettünk): Falvai Zsolt ügyész szerepe a végrehajtóé, a döntést Zuroff hozza meg.
A mi jó „ml”-ünk arról is beszámol, hogy Képíró utolsó szó jogán elmondott – illetve felolvasott – szavai hallatán „egy bácsi” elsírta magát „a padsorok között” („között”, tehát vélhetően valahol a földön hevert a bácsi), de – tessék csak figyelni! – „még előtte a felperest, dr. Efraim Zuroffot illette méltatlan jelzőkkel”. Tehát mielőtt a padsorok között tengődő-fekvő bácsi sírni kezdett volna, vélhetően öblös hangon lezsidózta a kipás gazembert. Az idézett tényállítással az a baj, hogy Zuroff nem felperes. Felperes és alperes polgári perben szerepel. Büntetőperben a vádlott (valamint annak védője) és a vád képviselője között zajlik a meccs. Kár, hogy „ml” ezt sem nem tudja (ami pedig a bácsi állítólagos méltatlan jelzőit illeti: nincs olyan méltatlan jelző, amelyet Zuroff meg ne érdemelne).
Na de lássuk a lényeget. A derék, kissé tájékozatlan „ml” idézi Zuroffnak az ítéletet „méltató” szavait. Íme: „Magyarországon Képírót a náci megszállás mentette meg a börtönből. Most pedig olyan helyzet állt elő, mintha feltámadtak volna a nácik, akik újra felmentették őt a tettei súlya alól.” Imígyen szóla a csúf, kipás ember, tudósító pedig csupán arra kíváncsi, mit szól ehhez Varga Béla és két bírótársa. Úgy fest ugyanis, hogy itt le lettek nácizva a bíró urak és az egy szem bírónő. Mert ők mindhárman feltámadt náciknak tekinthetők, ami azért súlyos állítás, mert akkor ugye közeleg az ún. „holocaust” újabb felvonása, kezdik beüzemelni a lágereket, Feldmájerék mehetnek máris a gettóba egy napi hideg élelemmel, s egy váltás kipával. Nagyon hülye ez a Zuroff, mindenhol hibernált, vagy egyenesen feltámadt nácikat vizionál.
Az atv után kukkantsunk bele az amerikai sajtóba, nézzük, mit ír a nagyhírű New York Times. A Nicholas Kulish névre hallgató szerző cikkéből tudósító mindössze néhány apróságot emel ki. A vélhetően alsó-szudáni eredetű szerző azt írja, hogy Képírót kétszer ítélték el: először 1944-ben, majd távollétében 1946-ban. A szerző Zuroffot idézi, aki elmondja: „gyalázatos” ítélet született – amely ellentmond a bizonyítékoknak, minden logikának -, s ezért ő nagyon meg van döbbenve (ezt tudósító örömmel nyugtázza). „Szomorú nap ez Magyarország számára. Szomorú nap az áldozatok és azon emberek számára, akik megértik, milyen fontos az ilyen emberek bíróság elé állítása, még ha oly sok év telt is el a bűncselekmény óta” – nyilatkozta az elképedéstől sokkos állapotba került judeonáci vadász.
Az amerikai lap szerint Képíró ügye mellett a februári vádemelést követően kiállt a „szélsőjobboldali” (magyarul: nem cionista) Jobbik, majd arról olvasunk, hogyan emelkedett fel a semmiből az eltelt öt év alatt a radikális párt. A magyar olvasó persze fölkapja a fejét: mi köze van a Jobbik politikai megerősödésének Képíró Sándor ügyéhez? Természetesen semmi, de a cionista agytekervények ugye egészen másképpen forognak. A cionista „logika” azt diktálja, hogy az állítólagos „szélsőjobboldali” veszély ellen az a legjobb orvosság, ha dr. Képíró Sándort dutyiba küldik. Ilyen primitívek ezek.
A Washington Post az AP hírügynökség beszámolóját vette át. Itt is azt olvassuk, hogy Zuroff gyalázatos döntésnek tartja az ítéletet, és a szerb ügyész is elégedetlen a verdikttel, Van azonban még valaki, aki bőszen tiltakozik. Az amerikai lap idéz egy Elan Steinberg nevű zsidót – az ún. „holocaust”-túlélőket és leszármazottaikat tömörítő amerikai szervezet emberét -, aki szerint a holotúlélők (így, testületileg) az emlékezet és az igazságszolgáltatás elárulásának tartják a felmentő ítéletet. Hogy pontosan kiknek a nevében, milyen felhatalmazás birtokában beszélt az említett zsidó – rejtély.
S végül lássuk, miről ír a neves cionista napilap, a Jerusalem Post. A felmentő ítéletről szóló cikk szerzője Jeremy Sharon, aki szintén leírja azt a rágalmat, hogy 1946-ban is született Képíró ellen ítélet, amelyben „bűnösnek találták, és 14 évi börtönre ítélték, de nem tartóztatták le, amikor 1996-ban visszatért Magyarországra”. Az előbb már idézett Elan Steinberg nevű főholoember ebben a cikkben is megszólal, s kifejti, hogy a felmentő ítélet azért is különösen „nyugtalanító”, mert napjainkban „szélsőséges elemek” veszélyeztetik a magyar politikai életet (?!?). Steinberg arról is vartyogott valamit, hogy a náci múlttal állítólag nem szembesülünk eléggé.
Persze ebben a cikkben is a judeonáci vadászé a főszerep, aki itt is „gyalázatosnak”, majd „érthetetlennek” nevezi az ítéletet, amely „sérti az újvidéki mészárlás áldozatainak az emlékét”. A bosszúszomjas Zuroff közölte: „Minden lehetségest meg fogunk tenni annak érdekében, hogy megváltoztassuk az ítéletet, s hogy gondoskodjunk arról, hogy Képíró börtönben fejezze be életét, nem pedig békében és nyugalomban, amivel ma őt megjutalmazták.” Zuroff azt is megjegyzi, hogy „a fasiszta bűncselekmények áldozatai” számára „fájdalmas” ítéletet örömmel fogadták a magyar „ultranacionalisták”.
A Jerusalem Post cikke után, a hozzászólások között tudósító két érdekes leletre bukkant. „Israeliboy” fedőnevű olvasó azt kérdezi: az izraeliek miért nem ölik meg Képírót, ahogy már sok nácit felkutattak és megöltek. Senki sem ejtene könnyet érte, ha azt hallaná, megölték ezt az embert – fejezi be rövid mondókáját „Israeliboy”. (Csupán zárójelben: nem kellene gondoskodni Képíró Sándor védelméről? Sok példa van arra, hogy a cionisták elraboltak és/vagy megöltek nekik nem tetsző embereket.) A másik zsidó hozzászóló – ő „rigoletto” névre hallgat, vélhetően púpos, gnómszerű cionistáról van szó – azt írja, hogy a jelenlegi Magyarország politikai klímáját tekintve az ítélet nem tekinthető váratlannak. Azt tanácsolja, hogy senki se utazzon Magyarországra, senki ne vásároljon magyar terméket, s senki ne vegyen igénybe magyar szolgáltatást (a „senki” természetesen a cionista söpredéket jelenti).
Végezetül pillantsunk bele egy német lapba is (Der Spiegel). A neves hetilap honlapján szintén Zuroffé a főszerep (az ítélet természetesen „botrány”-ként említődik), s a nem létező 1946-os ítélet említése ebből a szövegből sem hiányzik.
A tudósításokban van egy közös vonás, bizonyára feltűnt a kedves Olvasónak: Zuroff mondókáját minden beszámoló hozza, dr. Zétényi Zsolttól viszont egy árva szót sem idéznek. Mintha az ügyvéd úr nem is létezne, vagy ott se lett volna az ítélethirdetésen. Pedig igen hosszan nyilatkozott a médiának – már a tárgyalás után. Dr. Zétényi Zsolt valahogy nem érdekelte a külhoni sajtót – a sokkos állapotba került kipás ember viszont igen. Jellemző.
Eme felvezető után nézzük, mi történt 2011. július 18-án, hétfőn a Fő utcai tárgyalóteremben. A tárgyalásra rengetegen voltak kíváncsiak, a tárgyalóterem zsúfolásig megtelt, s már jócskán elmúlt 11 óra, amikor elkezdődött a tárgyalás. Képíró Sándort a mentő hozta az épületbe, mert egy hete kórházban kezelik. Állítólag rossz gyógyszert adtak neki (nem a kórházban), ezért szorul kezelésre. Képíró csak az ügyész és a védő rövid felszólalását, majd az ítélethirdetés elejét hallgatta végig, azután a mentő visszaszállította őt a kórházba. A mai tárgyalási napon sem lesz jelen a teremben Képíró Sándor.
Tudósító korábban már megírta, most megismétli: a sajtó munkatársai után a követségi dolgozók, a zuroffi horda tagjai (élükön a kipás vadásszal) mehettek föl a tárgyalóterembe, s néhány perccel 11 előtt a „maradék”, az érdeklődő közönség is lehetőséget kapott arra, hogy helyet találjon magának a teremben. Mielőtt ezt megtehette volna a nép, egy hölgyszerű bírósági alkalmazott jött le a lépcsőn, s odaszólt a biztonsági embernek: „Öt perc és jöhet a csorda.” A „csorda” volt az érdeklődő nép, amelynek – a zuroffi söpredék szerint – szembesülnie kellene a náci múlttal, s össznépi bűnbánatot kellene gyakorolnia. Úgy azonban nehéz ám szembesülni, ha a szembesülés helyére korábban érkeznek a kiválasztottak, s a bűnbánatra vágyó nép alig fér be a szembesülésre kijelölt terembe. Tudósító ezért elhatározta, hogy igyekszik a keddi napon szembesülni, tehát lencsevégre kapni a „csordát” emlegető hölgyet, s a fotót tájékoztatásul – egyben tisztelete jeléül – eljuttatja Varga Béla bírónak.
A tárgyalási nap Falvai Zsolt rövid beszédével indult, amelyben az ügyész dr. Zétényi Zsolt védőbeszédére reflektált. Falvai nehezményezte, hogy az ügyvéd úr nem foglalkozott a Máriássy testvérek történetének újszerű – az ügyészi perbeszédben elhangzott – verziójával. Dr. Zétényi Zsolt tényleg nem foglalkozott az ügyész elméjének elképesztő szüleményével, s ezt teljes joggal tette: mindenféle bolondságra felnőtt ember nem reagál.
Falvai azt is kifogásolta, hogy Zétényi Zsolt szerint a vád nem élt a közvetlenség elvével. Az ügyész elmondta: az újvidéki razzia régen volt, nincsenek már tanúk, csak okirati bizonyítékokra lehet támaszkodni. Falvai visszautasította, hogy törvényességi kifogás merülhetne fel egyes bizonyítékokkal kapcsolatban. Perbeszédét idézve ismét Nagy János 1948-as vallomásait hozta szóba, s azt igyekezett bizonyítani, hogy ezek törvényesen felvett vallomások. Falvai azt bizonygatta, hogy nemcsak a nyomozás során – tehát a katpolos, ávós kihallgatások idején -, hanem a bírósági tárgyaláson is ugyanazt vallotta Nagy János (tudósító ezen okfejtés hallatán magában hümmögött egyet). Aztán az ügyész azt is kifejtette, hogy bizonyára „gyakran” fordultak elő törvénytelenségek a katpolos, ávós kihallgatások során, de általánosítani nem szabad (tudósító ismét hümmögött, s egy szép állítást ízlelgetett magában: Auschwitzban bizonyára „gyakran” fordultak elő törvénytelenségek, de általánosítani nem szabad. Vajh’ mit szólna ehhez a magvas gondolathoz Efraim Zuroff ki-tudja-hanyad-generációs túlélő?)
Falvai Zsolt ügyész végül levonta a következtetést: Nagy János katpolos, ávós kihallgatásainak törvénytelenségét semmi sem támasztja alá (hogy a kihallgatások törvényességét mi igazolja, arról viszont valahogy elfelejtkezett a daliás ügyész). Miután a rettenetes emlékű Katpol és ÁVH ügyészi védelmet és elismerést kapott (amit ijesztő volt hallani 2011-ben, Budapesten), dr. Zétényi Zsolt ügyvéd úr emelkedett szólásra. Megismételte korábban már kifejtett álláspontját: törvényes, hiteles bizonyítékok a perben nem szerepeltek, az 1945 előtti iratok pedig semmiféle bűncselekményre nem utalnak. A katpolos, ávós módszereket védelmező ügyésznek válaszolva kifejtette, hogy nemcsak az akkor fölvett jegyzőkönyvek tartalmát, hanem keletkezését, születésének körülményeit is számításba kell venni a bizonyítékok mérlegelésekor. A nyomozati munka ugyanis 1945 után egyértelműen politikai célokat szolgált. „Várjuk a bíróság igazságos ítéletét” – zárta rövid beszédét dr. Zétényi Zsolt.
A két beszéd után a vádlott kapott lehetőséget az utolsó szó jogán, helyette Szöőr Anna ismertette Képíró Sándor rövid üzenetét: „Ártatlan vagyok, soha nem öltem, soha nem raboltam, a hazámat szolgáltam”. A képírói üzenetből azt is megtudtuk: azért jött haza 1996-ban, mert számára Magyarország nélkül nincs élet.
Ezt követően a bíróság visszavonult, majd negyedóra elteltével sor került az ítélethirdetésre. Az addig nagyon magabiztosan viselkedő Efraim Zuroff és vérszagra összegyűlt külhoni és hazai bandája igencsak meglepődött: Varga Béla bíró ugyanis kihirdette a felmentő ítéletet.
A bíró szavait nagy taps fogadta, a cionista vadászrészleg szomorkodott. Amikor az ítélet indokolás részének felolvasását megszakítva a tárgyalóteremből kivitték Képíró Sándort, hogy mentővel visszaszállítsák a kórházba, Zuroff kihasználta az alkalmat, és sajtótájékoztatót rögtönzött a tárgyalóteremben, majd távozott. Kivonulását nagy tapssal honorálta a magyar közönség. (Zuroff nem hagyta el a bíróság épületét, a tárgyalás végén az egyik sarokban ücsörgött egy hölgy társaságában, irogatott valamit egy papírlapra, s telefonált – miközben tőle néhány lépésre dr. Zétényi Zsoltot faggatta a sajtó.) Zuroff távozásával egy időben a vérszagra összegyűlt, de csalódott horda többi tagja is elszivárgott, úgyhogy idővel egyre tisztább lett a levegő.
Varga Béla bíró az ítélet indokolásának felolvasását a vádirati elemek ismertetésével kezdte. Tudósító ezt nem ismétli meg, hiszen korábbi beszámolóiban erről már részletesen írt. A bíró megjegyezte, hogy az ügyész egy ponton módosította a vádat – a Máriássy testvérekkel kapcsolatban állt elő új verzióval (erről tudósító az ügyész perbeszéde kapcsán már szólt). Varga Béla ismertette az ügyész és a védő jogi álláspontját, a két fél perbeszédében elhangzott, az ítélettel kapcsolatos indítványokat.
Varga Béla ezt követően a felmentett Képíró Sándor életrajzát ismertette, majd öt pontra bontva ismertette a bíróság által megállapított tényállást.
Az első pont az újvidéki razzia előzményeit, tehát az 1942. január elején elkezdődött délvidéki razzia eseményeit foglalta össze. Ezt követően Varga Béla rátért az újvidék razzia ismertetésére, s ennek kapcsán előre közölte: a vádiratban szereplő két bizonyíték egyikét, a VKF 1944-es ítéletét a bíróság kirekeszti a bizonyítékok köréből, az ítélet megállapításaira nem fog hivatkozni. Varga Béla ismertette az újvidéki razziával kapcsolatban kiadott parancsokat, de rögvest megjegyezte: ezekre a parancsokra sem hivatkozhat ítéletében a bíróság, mert a parancsok eredetijét az ügyészség nem nyújtotta be, azok tartalmát csak a VKF 1944-es ítéletéből ismerjük, ezt az ítéletet azonban – mint előbb jeleztük – a bíróság kirekesztette a bizonyítékok sorából. A tanácsvezető bíró hozzátette: ezekben a parancsokban olyasmi is szerepel, ami éppen Képíró Sándor védelmére szól.
Varga Béla a razzia idején az újvidéki Levente Otthonban felállított igazolóbizottsággal kapcsolatban elmondta: a bíróság szerint mintegy kétezer embert minősíthetett, igazolhatott a bizottság, bár van olyan jugoszláv adat, amely 20 ezer embert említ.
A legizgalmasabb részhez érkeztünk el, Varga Béla ugyanis részletesen beszámolt arról, hány fős karhatalmi egység volt jelen a razzia idején, Újvidéken. Az 5500 fős karhatalom összetétele igen érdekes képet mutat: többek között jelen volt az újvidéki 16. magyar királyi határvadász zászlóalj (ők ugyanolyan kakastollat viseltek, mint a csendőrök); egy kiskunhalasi gyalogezred két zászlóalja; egy utászezred egyik zászlóalja; egy kerékpáros zászlóalj; az újvidéki rendőrség stb. A csendőrség részéről jelen volt a makói, a szekszárdi és az újvidéki csendőriskola állománya. Hogy pontosan hány csendőr volt jelen a razzián, nem tudjuk, de a honvédséghez képest elenyésző volt a számuk (háromszáz-négyszáz körül). Ezen a ponton Varga Béla megismételte: a bíróság kiemeli, hogy a határvadászok is kakastollat viseltek.
A bíró által ismertetett második pontban már Képíró Sándor is szerepet kapott, aki az 1942. január 19-én kézhez vett parancs értelmében másnap este érkezett meg Makóról Újvidékre. Varga Béla részletesen elmondta, hogy ezen az estén milyen eligazításra került sor, hogyan határozták meg a razzia menetét (a város fölosztása a járőrök között, a razzia kívülről haladt a város belseje felé stb.). A bíróság – ez nagyon fontos! – tényként fogadta el, hogy a Gaál Lajos csendőr alezredes által elrendelt szabadabb fegyverhasználat ellen Képíró Sándor fölemelte a szavát, mert a szóbeli parancs ellenkezett a csendőri utasítással. A bíróság megállapítása szerint Képíró kérésére Gaál Lajos azt közölte, hogy ilyen szóbeli parancsot nem szoktak írásba adni, ezért a közlést Képíró Sándor úgy vette tudomásul, hogy rá a parancs nem vonatkozik, ő azt nem hajtja végre. Ez az ítéleti tényállás egyik nagyon fontos eleme, hiszen emlékszünk arra, mennyire másként, milyen abszurd módon „értelmezte” ezt a történetet az ügyész (és természetesen a hibbant judeonáci vadász).
Varga Béla ezután részletesen bemutatta, hogyan tagolódott egy-egy kutatócsoport kutatójárőrökre, egy-egy járőr hány emberből állt. A bíró ismét fontos megállapítást tett: szerinte Képíró nem ismerhette az alárendeltjeit, ami igen fontos szempont, hiszen nem tudhatta, egyesek mi mindenre képesek. Hogyan vállalhatunk felelősséget olyan emberekért, akiket nem is ismerünk? – tette föl a kérdést Varga Béla. Példaként említette, hogy a vádiratban is szereplő Máriássy testvéreket például egy olyan csendőr vette őrizetbe, aki az újvidéki iskola állományába tartozott, tehát őt sem ismerhette korábban Képíró Sándor. „Ez nem elhanyagolható tény, ha valakinek a büntetőjogi felelősségét vizsgáljuk” – vonta le a következtetést Varga Béla.
A folytatás még érdekesebbre sikeredett. Varga Béla ugyanis azt feszegette, hogy nemcsak kutatójárőrök vettek részt a razziában, hanem gyűjtő és kísérő járőrök is. Az őrizetbe vett személyeket a gyűjtő járőrnek kellett átadni, tőlük pedig a kísérő járőr vette át és kísérte az őrizeteseket a Levente Otthonba. Varga Béla föltette a kérdést: a gyűjtő és a kísérő járőrök hová tartoztak? Csendőrök voltak? Katonák? Nekik mi közük volt Képíró Sándorhoz? Ezt a kérdést senki sem vizsgálta – állapította meg a bíró. Senki sem vizsgálta meg, hogy nekik ki és milyen parancsot adott. „Ez borzasztó fontos kérdés” – mondta Varga Béla, aki hozzátette: hetven év telt el, s ezekre a kérdésekre ma már nem kapunk választ.
A három napig tartó újvidéki razzia első két napja lényegében megfelelt a kiadott utasításoknak – állapította meg a bíróság. Az is igaz, hogy a vezérkari főnök által elrendelt „tisztogatás”, „megtorlás” értelmezési zavart is okozhatott, hiszen ezeknek a szavaknak a jelentése nem egyértelmű. Ami biztos: január 22-én este történik valami, ami megváltoztatja a razzia menetét. Ekkor hozzák át a nyilvántartó könyveket a rendőrségtől, s ezek – valamint besúgók, spiclik információi – alapján szerb és zsidó személyekről listát állítanak össze. A listán olyan személyek is szerepeltek, akik már korábban az igazolóbizottság elé kerültek, s utána hazatérhettek. Például a Máriássy testvéreket is igazolták január 22-én, másnap mégis újra elvitték őket.
A járőrvezetők tehát január 23-án már listával a kezükben végzik a dolgukat, célirányosan fognak le személyeket. Ha a listán szereplők jól beszéltek magyarul, vagy ha közülük valaki szolgált a K.u.K. hadseregben, akkor nem vették őrizetbe. Nagyon szűk volt tehát a járőrök mozgástere, s ebbe Képíró nem szólhatott bele – ahogy az a másik öt csendőrtiszt sem, akik Képíróhoz hasonlóan szintén egy-egy 50-60 fős járőrcsoportot felügyeltek.
Korábbi tudósításunkban már beszámoltunk arról, hogy a szekszárdi csendőriskoláról érkező Zöldy Márton szervezte meg azt az ál-partizántámadást, amely a harci kedv növelését célozta. Zöldy három csendőr fejét-karját bekötöztette, mintha megsebesültek volna. Vajon tudott-e erről a történetről Képíró Sándor? Képíró azt vallotta, hogy erről a kitalált partizántámadásról csak az 1943-44-es per során hallott, s Varga Béla szerint is életszerű, hogy a harci kedv növelését célzó hazugságról sem Képíró, sem társai nem tudtak semmit.
A tanácsvezető bíró szerint 1942. január 23-án reggel szabályszerűen kezdődik a razzia, az emberek előállítása. Az állomány ekkor még abban a tudatban van, hogy az őrizetbe vett személyeket a Levente Otthonba kell vinni. Ezen a napon rumot és pálinkát osztottak az állománynak, amelynek egy része ittas állapotba kerül. A kísérő járőrök később már nem az igazolóbizottság elé, hanem egyenesen a strandon felállított kivégzőhelyre vitték az embereket. De a Levente Otthonban is változás történt: az igazolóbizottság elé vitt személyek egy része idővel szintén a strandra kerül.
Január 23-án, délelőtt 10 óra körül húsz embert végeznek ki a laktanya udvarán. Egy órával később harminc embert végeznek ki a sportpályán. A fegyverropogás kb. délután 3 óráig tartott, ekkor állították le a kivégzéseket. A strandról mintegy 600 embert kísértek vissza a Levente Otthonba, ahol a magyar tisztek részéről nemcsak bocsánatkérés hangzik el, hanem az is, hogy az életüket Horthy Miklós kormányzónak köszönhetik.
A razzia utolsó napján, délelőtt 10 és 11 óra között tehát valami változás történt a városban, s ezért elsősorban Zöldy Márton, valamint a városparancsnok, Grassy József a felelős. Hogy minderről mit tudtak Képíróék – ma már megállapíthatatlan. Varga Béla bíró szerint egy dolog biztos: a reggeli általános eligazításon nem hangzott el kivégzésekre, rablásokra-fosztogatásokra vonatkozó parancs.
A bíróság állást foglalt abban a kérdésben is, mennyi áldozata volt az újvidéki razzia során bekövetkezett vérengzésnek. Az újvidéki zsidó közösség több mint kétezer áldozatot említ – mondta Varga Béla -, de a bíróság ennél alacsonyabb számot fogadott el hitelesnek. Eszerint az áldozatok száma 800 körül volt.
Az ítélet indokolásának harmadik pontja már kimondottan Képíró Sándorra vonatkozik. A bíróság megállapítása szerint a vádiratban is szereplő Máriássy testvérek őrizetbe vétele és a Levente Otthonba kísérése nem róható Képíró Sándor terhére. A testvérek szerepeltek azon a listán, amely alapján január 23-án összeszedték az embereket. Azt is tudjuk, hogy a testvérek rokona – egy helybéli rendőr tiszthelyettes – korábban már többször közbenjárt a Máriássy testvérek érdekében, márpedig az írásos parancs értelmében ez tilos volt. Képíró tudata az volt, hogy a testvéreket az igazolóbizottság elé kísérik. Később jutott csak tudomására, hogy valójában mi is történt. Varga Béla feltette a kérdést: mi Képíró felelőssége ebben az ügyben? Hiszen a történtekről nem volt tudomása.
A bíróság az ítéletben megpróbálta föltérképezni, mit csinált, hol volt 1942. január 23-án Képíró Sándor. Ez azért fontos, mert a vádirat kizárólag ezzel a nappal foglalkozik, a Képíró terhére rótt cselekmények ekkor történtek. Tudjuk, hogy Képíró Sándor ezen a napon délután 2-3 óra tájban a Rex Szállóba érkezett (itt szállt meg január 20-án). Tudomására jutott ugyanis, hogy egy katonai járőr jelent meg az épületben. A szálloda tulajdonosai – egy három gyermekes szerb zsidó család tagjai – már felöltözve, útra készen várakoztak, Képíró azonban a katonákat elzavarta. A katonai járőr vezetője egy zászlós volt, akit Cseres Tibor Hideg napok című regényében Pozdornak nevez, de ilyen nevű zászlós valójában nem létezett. Képíró Sándor már az 1943-44-es perben kérte az említett család meghallgatását, de ennek a kérésnek a bíróság nem tett eleget. Jelen ügyben, a nyomozás során a védelem kérte a megmentett család utódainak a meghallgatását – ezt a kérést Falvai Zsolték elutasították. Mindezek ellenére a család megmentésének történetét a Varga Béla vezette bírói tanács hitelesnek fogadta el, hiszen többek között a Rex Szállóban történtek miatt ítélték el 1948 végén Nagy János honvéd főhadnagyot (aki 1942-ben még csak zászlós volt). Varga Béla hangsúlyozta: az említett történet mentő körülmény Képíróra nézve, hiszen Nagy Jánosék gyilkolni, rabolni érkeztek a szállodába, s ezt akadályozta meg fellépésével Képíró Sándor. „Ezt nem lehet csak úgy kidobni az ablakon” – mondta emelt hangon Varga Béla bíró. Hiszen Képíró Sándor nemcsak hogy kérdőre vonta a zászlóst, hanem embereivel együtt el is zavarta a szállodából (a bíró idézte Képíró akkori szavait: „Takarodj innen!”). Képíró Sándor az esetet jelentette közvetlen elöljárójának. Gaál Lajosnak is.
Az ügyészség szerint Képíró Sándor „ismeretlen alárendeltjei” négy embert öltek meg, őket név szerint említi a vádirat. A bíróság ítélete ezt a megfogalmazást elvetette: a bíróság szerint „ismeretlen katonák és csendőrök” ma már kideríthetetlen körülmények között megölték Weisz Ilonát, a Steinberger házaspárt és Scheer Ferencet. A bíróság fogalmazására tudósító külön felhívja a figyelmet: a vádirattól eltérően a bíróság nem említi Képíró Sándor nevét, nem beszél Képíró alárendeltjeiről, csupán ismeretlen személyek említődnek.
Ezen a napon – tehát január 23-án – fél kettő és kettő óra között két határvadász vagy csendőr jelent meg abban a lakásban, ahol Weisz Ilona is lakott. Varga Béla hangsúlyozta, hogy a vádirat téved: az áldozat neve nem Weisz Irén, hanem Weisz Ilona. Ebben a lakásban élt az akkor még gyermek Havas Péter is, akit a bíróság tanúként hallgatott meg. Éppen a tanúvallomásból tudjuk, hogy a lakás valamennyi lakóját – a nagymama, Weisz Ilona kivételével – teherautóra parancsolták, az egyik katona a vezetőfülkébe ült, a másik pedig visszament a lakásba, s megölte az ágyban fekvő, idős Weisz Ilonát. Képíró Sándor korábbi vallomásában elmondta: erről a cselekményről nem volt tudomása. Varga Béla föltette a kérdést: vajon hol volt ekkor Képíró Sándor? Talán a Rex Szállóban? Mert – jelentette ki a bíró – egyszerre két helyen nem lehetett. Varga Béla hivatkozott arra, hogy Havas Péter tanú jelen volt az 1946-os újvidéki per tárgyalásán: ebben a perben elhangzott, hogy a vérengzéseket határvadászok hajtották végre. Varga Béla szerint nem lehet tudni, kik mentek be Havasék lakásába. Azt tudjuk, hogy nagyjából ezzel egy időben a Rex Szállóban is történt valami. Lehet, hogy a 16. határvadász zászlóalj akcióját hiúsítja meg éppen ekkor Képíró Sándor? – kérdezte Varga Béla bíró. Majd újabb kérdéssel toldotta meg az előzőt: miért nem vethető fel az, hogy Weisz Ilonát is határvadász(ok) ölték meg?
Az ítélet indokolásának negyedik pontjában a bíróság a később megsemmisített 1944-es ítéletről fejtette ki álláspontját. Varga Béla elmondta: ez az ítélet kollektív ítélet volt, ahogyan ezt Képíró Sándor is állította. Ennek illusztrálására a tanácsvezető bíró idézett egy mondatot az 1944-es ítélet szövegéből. Azt tudjuk – tette hozzá Varga Béla -, hogy az ítélet 1944 májusában „feloldatott”, az ügy visszakerült a vezérkar főnökéhez (aki ekkor már nem Szombathelyi Ferenc, hanem Vörös János volt), ő pedig irattárba tette a megsemmisített ítéletet, a korábban elítélteket pedig visszahelyezte rendfokozatukba.
Az indokolás ötödik pontja Képíró Sándor egészségi állapotának a rövid leírását tartalmazza. Eszerint magas életkora és az ebből adódó fizikai-szellemi kopások ellenére a vádlott nem szenved elmebetegségben, gyenge hallása ellenére jól lehet vele kommunikálni, a külvilágból érkező ingereket felfogja.
Varga Béla bíró ezen a ponton félbeszakította az ítélethirdetést, amely ma 9 órakor folytatódik és vélhetően 11 óra körül be is fejeződik.
Falusy Márton – Hunhír.info